Fogalmak A-Z
A fogalomleírásokat a Holokauszt Emlékközpont honlapján (hdke.hu) és a DEGOB jegyzőkönyveket feldolgozó honlapon (degob.hu) megtalálható összeállításokból szerkesztettük meg.
Hain Péter az állami vezetők és Horthy Miklós kormányzó személyes biztonsága felett őrködő alosztály vezetője, Gestapo-ügynök, a németektől kapta meg az osztály átszervezésének feladatát. Az egységet kivonták az országos főkapitány ellenőrzése alól, és Állambiztonsági Rendészet néven közvetlenül Baky László belügyi államtitkár alá rendelték. Az így létrejövő politikai rendőrség tevékenységével kiérdemelte a "magyar Gestapo" elnevezést. A Hain-csoport kegyetlensége mellett mindenekelőtt harácsolásaival és sikkasztásaival hívta fel magára figyelmet. Működése és személye olyan ellenszenvet váltott ki még kormányzati körökben is, hogy 1944 nyarán Baky leváltotta Haint, majd a rendészetet feloszlatták, amely azonban a nyilas hatalomvétel után újjáalakult, ismét Hain vezetésével.
Zsidók vagyonának, vállalkozásainak, állásainak elkobozása és nem zsidóknak juttatása erőszakos úton, állami beavatkozással.
A náci birodalom legnagyobb táborrendszerét a Németországhoz csatolt lengyel kisváros, Oświęcim mellett hozták létre 1940 nyarán. A kezdetben mintegy húsz, földszintes téglaépületből álló kis koncentrációs tábor 1944-re 40 négyzetkilométeres komplexummá fejlődött, amelyhez több tucat altábor, ipari üzem, bánya tartozott. A tábor alapító parancsnoka Rudolf Höss volt.
Höss és emberei 1941 őszén új módszert dolgoztak ki: a korábban fertőtlenítésre és rovarirtásra használt hidrogéncianiddal, azaz a Zyklon B-vel ölték meg a foglyokat. Így amikor 1942 tavaszától a halálra ítélt zsidókkal tömött vagonok megindultak Auschwitz felé, az áldozatok elpusztítása már nem jelentett komolyabb problémát. A hullák elégetése viszont állandó nehézséget okozott ezért 1942 nyarán több hónapos tervezés után Birkenauban négy, gázkamrákkal és krematóriumokkal felszerelt létesítmény építését kezdték meg. A munka majdnem egy évig tartott. Auschwitzban összesen 1,1 millió embert gyilkoltak meg, közülük mintegy 1 millió volt zsidó.
Budapesti Mentőbizottság (Vaada)
A Vaada (Vaadat ha’ Ezra ve’ha’Hatzalah), magyar nevén Budapesti Segélyező és Mentőbizottság (röviden Mentőbizottság) hivatalosan 1943 januárjában alakult a szomszédos országok üldözött zsidóinak segítése céljából. Tevékenységüket már 1942-ben megkezdték. Tagjai voltak Komoly Ottó elnök, Kasztner Rezső elnökhelyettes, Brand Jenő (Joel) és felesége, Hansi, Schweiger Mózes (Moshe), Rosenberg Moshe, Springmann Sámuel, Szilágyi Ernő és mások.
Budapesten, a XIV. Columbus utca 46-ban a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló táborban gyűjtötték össze a Kasztner-vonat utasait.
Zsidók részére kényszerlakóhelyül kijelölt házak Budapesten 1944 júniusa és decembere között. A vidéki települések többségétől eltérően a fővárosban eleinte nem zárt gettóba kényszerítették a zsidókat, hanem mintegy kétezer, sárga csillaggal megjelölt lakóépületet jelöltek ki számukra. 1944 november végén-december elején lakóikat a nyilas kormány az ekkor létesített pesti „nagy” gettóba, illetve az ún. „nemzetközi” gettóba költöztette át.
Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság. A német koncentrációs táborokból és munkaszolgálatból hazatérő zsidó túlélők segélyezésére, majd kivándorlásuk megszervezésére létrehozott szervezet. Központja a budapesti VII. kerületi Bethlen téren volt, ahol nyilvántartották és a falra függesztve közzétették a túlélők és a meghaltak listáit, valamint a hazatérők egy részének beszámolóit tartalmazó jegyzőkönyveket vettek föl.
A gettósítást követő lépés a zsidók deportálása volt. Hivatalos kormánydöntés, jogszabály vagy a magyar és német felek közötti írott szerződés sosem született erről. A zsidótlanítás mégis rendkívüli hatékonysággal zajlott. Az akciót gyorsan, de fokozatosan hajtották végre. Nagyjából keletről nyugatra haladva régióról-régióra felszámolták a gettókat és gyűjtőtáborokat és marhavagonokba zsúfolva deportálták a zsidókat.
A tömeges kiszállítások május 15-én kezdődtek. A gettókhoz és gyűjtőtáborokhoz legközelebb eső vasútállomásokra megérkeztek az üres vagonok. A zsidókat legtöbbször még a gettóban testi motozásnak vetették alá. Ezután a lezárt utakon, szigorú csendőri kísérettel elindult a menet az állomás felé. Útközben sok zsidót brutálisan összevertek. A pályaudvaron megkezdődött a bevagonírozás. Egy legfeljebb 40 fő elhelyezésére alkalmas vagonba 60–80-100 embert zsúfoltak be a maradék csomagokkal. A kocsikba egy vödör ivóvíz került és egy másik a testi szükségletek elvégzésére – egy több napos útra, melyet legtöbbször állva töltöttek a deportáltak.
1944 júniusának végére Horthy Miklós kormányzó kettős nyomás alá került. A nácik és a magyar kormányzat nagy része a maradék zsidóság deportálására törekedett, Horthyt közvetlen környezetének tagjai és a nemzetközi élet prominens szereplői (XII. Pius pápa, V. Gusztáv svéd király, Roosevelt amerikai elnök) pedig a kiszállítások leállítására próbálták rávenni. A hadi helyzet egyértelműen a szövetségeseknek kedvezett,és egyre több információ látott napvilágot a magyar zsidók borzalmas auschwitzi sorsáról.
Ebben nagy szerepe volt az ún. Auschwitz-jegyzőkönyvnek is. Ez a dokumentum két Auschwitzből megszökött szlovák zsidó tanúvallomásán alapult. A szöveg beszámolt az auschwitzi és a birkenaui tábor szerkezetéről, a megsemmisítés mechanizmusáról, a gázkamrákról, krematóriumokról, a táborokban uralkodó állapotokról és az 1944 áprilisáig meggyilkoltak hozzávetőleges számáról. Az Auschwitz-jegyzőkönyv eljutott Budapestre, a Zsidó Tanács és Horthy asztalára, majd később külföldre is, ahol nagy nyilvánosságot kapott. Nem a jegyzőkönyv döbbentette rá Horthyt az igazságra, hiszen a kormányzó már régen tisztában volt a náci „végső megoldás” valóságával, de a nemzetközi felháborodás jelentős szerepet játszott döntésében, mellyel július elején leállította a kiszállításokat. Ekkor már csak a budapesti zsidók deportálása volt hátra. A fővárosiak egyelőre megmenekültek.
A német nemzetiszocialista (náci) mozgalom megalapítója, Adolf Hitler, a „Mein Kampf” (Harcom) című írásában foglalta össze eszméit. A fajelmélet szerint az emberiség „fajokra” oszlik, amelyek közül egyesek magasabb, mások alacsonyabb rendűek. A fajok keveredése a teória szerint a magasabb rendű faj romlásához, bukásához vezet. Hitler világképében a történelem a minden pozitív tulajdonságot megtestesítő árják és a minden negatív vonás ősforrásának tekintett zsidóság közti örök harcból áll. A náci zsidóellenes ideológia kevés újdonságot tartalmazott, és leginkább a 19. század második felétől megjelenő nacionalista, rasszista, antiszemita, keresztényellenes, majd antibolsevista eszmék ötvözeteként volt jellemezhető. Hitlert főleg Joseph Gobineau, Ernst Renan és Houston Stuart Chamberlain tézisei befolyásolták.
Az 1945 tavaszán még életben lévő magyar zsidókat a szövetséges csapatok győzelme, a náci Németország veresége mentette meg. A túlélők között azonban tovább aratott a halál: sok ezren már a felszabadulás után haltak bele a táborokban kapott betegségekbe, az éhségbe, vagy a legyengült szervezetük számára végzetessé váló első kiadós étkezésbe. 1945 végéig több mint százezer deportált tért haza, lassan pedig az addig szovjet fogságban lévő munkaszolgálatosok is megérkeztek. A deportáltak hazakerüléséért igen sokat tett a budapesti zsidó segélyszervezet, a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság, amely a megérkezés után is igyekezett támogatni a súlyos lelki és fizikai sérülésektől gyötört túlélőket.
A minél több magyar zsidó deportálásának feladatával Magyarországra küldött Adolf Eichmann komoly szervezési-logisztika nehézségekkel nézett szembe, hiszen mindössze néhány tucat embere volt. A program céljaival teljesen azonosuló új belügyi államtitkár, Endre László, aki fanatikus antiszemita és sok éves gyakorlattal rendelkező, nagy munkabírású közigazgatási szakértő volt hathatós segítséget nyújtott. A zsidóellenes akció lépéseit együtt dolgozták ki.
A tárgyalások eredményeként április 15-én Kárpátalján megindult a gettósítás. Később az akciót az ország egész területére kiterjesztették és június elejéig Budapest kivételével mindenhol végrehajtották. A községek és falvak kis létszámú zsidóságát összegyűjtötték, és egy közeli nagyvárosba, vagy annak határában felállított gettóba, majd gyűjtőtáborba szállították. Ezek a legtöbb esetben téglagyárak voltak. Az összecsomagolásra és az átköltözésre néhol csak perceket, máshol napokat hagytak. A városi zsidó közösségeket általában egy elkerített városrészben kialakított gettóban zsúfolták össze. Ezeket leggyakrabban a zsidók által sűrűn lakott negyedekben, vagy a leginkább leromlott környéken jelölték ki.
A halálmenetek leállítása után a nyilas kormány két gettóba zsúfolta a pesti zsidókat. Az egyikbe (az úgynevezett „kis” vagy „nemzetközi” gettóba) azok kerültek, akikre valamelyik semleges állam kiterjesztette a védelmét. Több tízezren rendelkeztek hamis védlevelekkel és védő útlevelekkel, ők is megpróbáltak beköltözni a Szent István park–Pozsonyi út környékén, elszórt háztömbökből létrehozott nemzetközi gettóba. A terület így hamarosan túlzsúfolttá vált. Minden ház megtelt, az emberek a lépcsőházakban, pincékben, padlásokon találtak maguknak helyet. Előfordult, hogy egy-egy szobában húszan–harmincan próbáltak élni, decemberben már mintegy 30 ezer ember várta itt a felszabadulást.
A másik (úgynevezett „nagy”) gettóba a diplomáciai védettséggel nem rendelkező zsidókat zárták. Az egybefüggő területet palánkkal kerítették körül. 1945 januárjában a gettóban már mintegy 70 ezer ember zsúfolódott össze, egy szobát átlagosan tizennégyen laktak. A két gettóban összesen mintegy 100 ezer ember raboskodott, kitéve a nyilas razziáknak, a Dunába-lövéseknek, az ostrom veszélyeinek, az éhségnek és a betegségeknek. A nyilas uralom idején Budapesten körülbelül 8 ezer zsidót gyilkoltak meg a pártszolgálatosok, további mintegy 9 ezer üldözött a bombázás, az éhezés, a betegségek következtében halt meg, illetve önkezével vetett véget életének. Sok ezren bujkáltak a városban keresztények segítségével vagy anélkül, hamis papírokkal, állandó életveszélyben. A pesti gettókat – a náci Európa utolsó két nagy gettóját – a Budapestet ostromló Vörös Hadsereg január 16. és 18. között szabadította fel. A holokauszt budapesti zsidó áldozatainak pontos száma nem tisztázott, a veszteség tízezrekben mérhető. Annyi bizonyos, hogy a fővárosi volt arányosan a legkisebb emberáldozatot elszenvedő zsidó közösség Magyarországon.
1944 őszén a Nemzetközi Vöröskereszt két osztályt alapított Budapesten gyermekek gondozására. A cionista Komoly Ottó vezette „A” osztály a deportált vagy munkaszolgálatra hurcolt zsidó szülők gyermekei számára felállított otthonokat irányította, a „B” osztálynak pedig a zsidó származású keresztény gyermekek gondozása volt a feladata. Ez utóbbi vezetője dr. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész lett, aki gyermekmentő akciója során szorosan együttműködött a református Jó Pásztor Bizottsággal. A „B” osztály harminckét gyermekotthont hozott létre szerte Budapesten különböző magánlakásokban és villákban, amelyek tulajdonosai úgy döntöttek, hogy együttműködnek a Nemzetközi Vöröskereszttel. Az otthonokban zsidó gyermekek ezrei élték túl a háborút a szervezőknek és az otthonokban dolgozó emberek bátorságának köszönhetően.
A csillagos házakból elhurcoltakat "árokásó századokba" szervezték, és Budapest-környéki védművek kialakításán dolgoztatták. A Szálasi-kormány november elején újraindította a Horthy által még júliusban leállított deportálásokat. November 6-án kezdték az árokásó századok egy részét, és a csillagos házakban összefogdosott további ezreket Németország felé elindítani. A cél ekkor már nem Auschwitz volt, hanem a nyugati határszél, ahol a nácik egy erődrendszert kívántak felépíttetni a magyar zsidókkal. A fővárosban összegyűjtött zsidókat általában előbb az óbudai Nagybátony - Újlaki Téglagyár téglagyárban (Bécsi út 136.) berendezett gyűjtőtáborba koncentrálták, majd innen indították őket gyalogmenetben nyugatra. Számos munkaszolgálatos századot szintén a határra hajtottak.
Ahogy Horthyra, úgy Szálasira is hatott azonban a nemzetközi nyomás. A magát „nemzetvezetőnek” kikiáltó Szálasi egyik legfontosabb külpolitikai célja volt, hogy hatalmát a semleges államok elismerjék. Ezért igen sokat nyomott latban a Vatikán, Svájc és Svédország diplomáciai képviseleteinek folyamatos tiltakozása. A nyilas vezérnek ráadásul szüksége volt a zsidók munkaerejére. Így november végén a nyilasok leállították a halálmeneteket, és hozzáláttak a budapesti zsidók gettósításához.
Baloldali cionista fiatalok, egyik legfontosabb és legaktívabb szervezetük a Hasomer Hacair (jelentése ’ifjú őrök’) volt. Egyes csoportjaik néhányszor tűzpárbajba keveredtek a nyilasokkal, azonban lényegesen eredményesebb volt a halucok fegyvertelen mentési tevékenysége. A német megszállás után elsősorban saját barátaikat, családtagjaikat mentették és juttatták át Szlovákiába, Romániába és az egykori jugoszláv területekre. A fiatal cionisták hatalmas mennyiségben és általában igen jó minőségben hamisították az életben maradáshoz szükséges hivatalos papírokat. A nyilas időszak a cionista ellenállás legfontosabb periódusa volt: a halucok magyar és német katonai egyenruhákban, felfegyverkezve, hamis parancsokat lobogtatva mentették az embereket a nyilasok keze közül, tömegesen bujtatták az üldözötteket, jelentősen hozzájárultak a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekmentési akcióihoz és részük volt a pesti "nagy" gettó élelmezésében is.
A halucok főhadiszállása július vége és a felszabadulás között a budapesti Vadász utcában álló ún. "Üvegház" volt. Az épület megnyitásának előzményei a június 26-án tartott koronatanácsi ülésre nyúlnak vissza, amikor a kormány és a kormányzó a nemzetközi nyomás hatására engedélyt adott 7000 magyar zsidó kivándorlására. A kvóta nagy részét a Magyarországgal hadban álló országokat is képviselő, semleges Svájc kapta. Carl Lutz svájci alkonzul feladata volt az utasok listájának összeállítása, a munkához Weiss Artúr üvegkereskedő felajánlotta Vadász utcai ingatlanát. Július végén itt nyílt meg a svájci követség kivándorlási osztálya, amely - Lutz tudtával és támogatásával - hónapokon belül az ifjú cionisták búvóhelye, illegális tevékenységük központja lett, ahonnan a hamis papírok elosztását is irányították. A kivándorlási listára felkerülő zsidók igazolást (védlevelet) kaptak arról, hogy szerepelnek az ún. "kollektív útlevélben", és ezzel elvileg mentesültek a diszkriminatív jogszabályok - végső soron a deportálás - alól."A hír úgy terjedt el, mint a tűz."- emlékezett Elefánt Márton (Mose Pill) - "Emberek ezrei, talán tízezrei álltak a Vadász utca 29. számú ház bejárata előtt, valamikor az egész Vadász utcát elfoglalva és annak forgalmát lehetetlenné téve, hogy megkapják a védlevelet. Nagyon sokan, vagy legtöbben tulajdonképpen életüket tették kockára, mert olyan órákban is eljártak, amikor zsidóknak tilos volt a kijárás és sokszor csillag nélkül álltak a kapu előtt."Mivel a Szálasi-kormány egyik legfontosabb külpolitikai célja hatalmának nemzetközi elismertetése volt, a karhatalmisták egy ideig nem akadályozták komolyan az Üvegház működését. December 31-én és másnap viszont behatoltak az épületbe többek között Weiss Artúrt is elhurcolták és kivégezték.
Zsidó Ügynökség, a cionista mozgalom diplomáciai képviselete, kvázi-kormánya
American Jewish Joint Distribution Committee, 1914-ben az I. világháború zsidó áldozatainak támogatására alapított amerikai zsidó szolidaritási szervezet. A második világháború idején jelentős részt vállalt az üldözött zsidók érdekében indított akciókban, majd a hazatért deportáltak segélyezésében. Magyarországon 1953-ig működött, ekkor kitiltották az országból.
A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventje Jó Pásztor Missziói Albizottsága 1942 nyarán Éliás József református lelkész vezetésével alakult a protestáns hitre áttért zsidók gyámolítására.
1944 őszén-telén a nyilasok Kisegítő Karhatalmi Alakulatokat, ún. KISKA egységeket szerveztek (Kisegítő Honvéd Karhatalmi Zászlóalj).
A Középfokú Iskolák Sportköreinek Országos Központja fenntartásában működött sportpálya a főváros XIV. kerületében, Zuglóban, a Mexikói út–Erzsébet királyné útja–Columbus utca által határolt területen. Egy alkalommal, 1944. október 23-án gyűjtőtáborként funkcionált, ahol rengeteg embert zsúfoltak össze szörnyű körülmények között.
A Horthy-rendszer a megbízhatatlannak ítélt elemeket: a kommunistákat, nemzetiségieket, de elsősorban a zsidókat nem kívánta fegyverrel a kézben besorozni. Természetesen azt sem akarta, hogy ezek a csoportok kimaradjanak a háborús erőfeszítésekből. Így jött létre a fegyvertelen honvédelmi munkaszolgálat intézménye.
1942-re már több tízezer, uniformisától megfosztott, polgári ruháján sárga (a kikeresztelkedettek esetén fehér) karszalagot viselő zsidó munkaszolgálatos volt a keleti fronton. A harci cselekményeknek, az időjárás viszontagságainak és az őrség (az ún. keret) brutalitásának kitett munkaszolgálatosok tömegesen pusztultak.
A német megszállás (1944. március 19.) után az addig rettegett munkaszolgálat egyszerre a deportálástól való megmenekülést, így gyakran az életben maradást jelentette, hiszen a „muszos” századokat a magyarok – ellentétben a polgári zsidó lakosság döntő többségével – nem adták át a németeknek.
Az októberi nyilas puccs után sok ezer munkaszolgálatost vezényeltek a nyugati határszélre, hogy ott erődítési munkálatokat végezzenek. A megpróbáltatások túlélőit Németországba deportálták. A munkaszolgálatot a nyilasok erőteljesen kiterjesztették. Beregfy Károly nyilas honvédelmi miniszter minden 16-60 éves zsidó férfit és 16-40 éves zsidó nőt honvédelmi munkaszolgálatra „igénybe vett”. Az így felállított egységek nagy része már nem tagozódott be a „klasszikus” munkaszolgálatos struktúrába, de a sorsuk ugyanaz volt: rabszolgamunka a nyugati határon és Németországban felállított koncentrációs és munkatáborok. A keleti fronton, a bori rézbányában, Erdélyben és a trianoni Magyarország területén, valamint az Alpokalján és a halálmenetekben mintegy 50-70 000 ember pusztult el az embertelen munkakörülmények és őreik (keret) bánásmódja miatt.
A német hadsereg sztálingrádi veresége (1943. február) után a magyar vezetés egyre kevésbé akarta a nácik oldalán befejezni a háborút. 1943 folyamán a nem hivatalos magyar küldöttek és az angolszász hatalmak képviselői többször is tárgyaltak a Hitler háta mögötti különbékéről. Miután minderről értesült, Hitler elrendelte Magyarország megszállását. 1944. március 18-ára magához rendelte Horthy kormányzót és közölte vele a megszállás tényét. Másnap hajnalban a német alakulatok több irányból átlépték a határt. A magyar csapatok a vezérkari főnök parancsának megfelelően nem tanúsítottak ellenállást.
A háborúból való kiutat kereső Kállay Miklós miniszterelnöknek menekülnie kellett. Horthy, aki nem vonult vissza hivatalától, hamarosan a nácik és magyar barátaik számára megfelelő kormányt nevezett ki. Az új kabinet a kormánypártra (a Magyar Élet Pártjára) épült, amely koalícióra lépett addig ellenzékben lévő két szélsőjobboldali párttal, a Magyar Megújulás Pártjával és Nemzetiszocialista Párttal. A miniszterelnök Sztójay Döme berlini magyar nagykövet lett, aki már korábban is a németek feltétlen híve volt és már évek óta sürgette a zsidók elleni keményebb fellépést.
Szálasi Ferenc (1897–1946) szélsőjobboldali, nacionalista és irredenta, antikommunista,antiszemita pártjának egyik jelképe volt a nyilaskereszt, pártjának neve pedig hatalomra kerülésekor (1944. október 15–16.) Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom volt. Szálasi híveit, követőit nevezik ezért röviden nyilasoknak is.
1944 őszétől kezdve Horthy Miklós kormányzó és legszűkebb köre a német szövetségből való kiválásra készült. Ezzel a németek is tisztában voltak, és előkészületeket tettek a lépés megakadályozására. Az ún. kiugrási kísérletre október 15-én került sor, de az akció néhány órán belül összeomlott. A rádió közvetítette ugyan Horthy kiáltványát, de a nácibarát, nyilas érzelmű főtisztek megakadályozták, hogy a kormányzó utasításai eljussanak a katonai alakulatokhoz. Az esti órákra már a nácik voltak a helyzet urai. Az éjszaka folyamán kisebb lövöldözés után megszállták a kormányzó székhelyét, a budai várat. Az elrabolt fia életéért aggódó, megzsarolt Horthy visszavonta előző napi kiáltványát, lemondott, és német nyomásra a nyilas mozgalom vezérét, Szálasi Ferencet bízta meg a kormányalakítással.
A kiáltványban Horthy azt kívánta megértetni a lakossággal és a hadsereggel, hogy miért fordul náci szövetségese ellen. Mindenek előtt leszögezte, hogy a háborút a németek elvesztették, és „egy nép sem áldozhatja fel magát a szövetségi hűség” oltárán. Ezután hosszan sorolja a nácik olyan lépéseit, amelyek bizonyítják, hogy „szövetséget” a nácik rúgták fel. Az egyik ilyen tett az volt, hogy a Gestapo „kezébe vette a zsidó kérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező ismert módon való intézését”. A szöveg figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az ország „zsidótlanítását” a mintegy 200 ezer főnyi magyar rendvédelmi és közigazgatási apparátus végezte, amelyet olyan miniszterek és államtitkárok irányítottak, akik kinevezését a kormányzó aláírása szentesítette.
A nyilas hatalomátvétel után a Nagybátony - Újlaki Téglagyár (Bécsi út 136.) gyűjtőtáborként funkcionált; a deportálás, illetve a Német Birodalom felé gyalogosan induló halálmenetek egyik utolsó magyarországi állomása volt.
A Nyilaskeresztes Párt fegyveres alakulatai. A pártszolgálatosok voltak az 1944. októberi nyilas hatalomátvételt követően Budapesten a zsidók, katonaszökevények és más civilek elleni megtorló intézkedések fő végrehajtói. Egységes egyenruhát nem viseltek, hovatartozásukat az árpádsávos, nyilaskeresztes karszalaggal jelölték. Gyakran felsőbb parancs nélkül is cselekedtek, kirabolták és meggyilkolták áldozataikat. Kivégzéseiknek legalább nyolcezer budapesti zsidó esett áldozatul.
A náci törvények alapján zsidónak minősülő polgárok megjelölésére szolgáló jel Németországban és számos megszállt vagy szövetséges országban 1941 és 1945 között. Eredete a középkorban használt megkülönböztető jelekre megy vissza. Magyarországon 1944. április 5-étől írták elő minden hatévesnél idősebb zsidó számára, hogy ruhája mellrészére, a bal oldalra varrva 10×10 centiméteres kanárisárga csillagot viseljen.
A Nemzetközi Vöröskereszt egyik legrégebbi nemzeti szervezete, 1865-ben jött létre. Jelentős szerepe volt 1944–1945-ben a magyarországi zsidómentési akciókban is. 1944. június 11-én Carl Ivan Danielsson budapesti svéd követ átiratot intézett a magyar kormányhoz, amelyben engedélyt kért, hogy a Svéd Vöröskereszt beavatkozhasson a magyarországi zsidók ügyének rendezésébe. Az akciót dr. Valdemar Langlet, budapesti irodavezető irányította, aki a kibocsátott menlevelek és védőútlevelek számát illetően jóval túllépte hatáskörét.
Fedett lovarda Budapesten, ahová 1944 telén zsidók ezreit zsúfolták a deportálás előtt.
Budapesten, az V. Vadász u. 29-ben, Weiss Artúr üvegkereskedő irodaházában létesült 1944. július 24. után a svájci követség Idegen Érdekek Képviselete Kivándorlási Osztálya. Az épületben közel háromezer ember talált menedéket, valamint itt működött a cionista ellenállók (halucok) központi okmányhamisító műhelye. 1944. december 31-én a nyilasok betörtek a házba, több embert meggyilkoltak, és Weiss Artúrt is elhurcolták.
A semleges államok képviseleteinek védelme alatt álló zsidók részére 1944 novemberében lakóhelyül kijelölt ház. A védett házak zöme az Újlipótvárosban, az újpesti rakpart (Szent István park)–Szent István körút–Csáky (ma Hegedűs Gyula) utca–Wahrmann (ma Victor Hugo) utca által határolt területen volt. A védett házakban lakni elvileg kedvezőbb helyzetet jelentett, a gyakorlatban az itt lakók közül is sokan áldozatul estek a nyilas fegyveresek akcióinak.
A semleges államok (elsősorban Svájc, Svédország és a Vatikán) budapesti képviseletei által kiadott ideiglenes útlevél, amely azt volt hivatott igazolni, hogy tulajdonosa személyéhez az illető államnak különleges érdekei fűződnek. A zsidómentés egyik tömegesen alkalmazott eszköze volt. Hasonló szerepük volt a védleveleknek (Schutzbrief) is.
A holokauszt során a magyar és német nácik mintegy fél millió magyar zsidót gyilkoltak meg. A trianoni Magyarország területét tekintve vidéken a pusztulás 78, a fővárosban 52 százalékos volt. A hitközségek mindössze 37 százaléka volt képes újjászervezni magát. Ráadásul az el- és kivándorlás miatt hamarosan ezeknek egy része is megszűnt. Kárpátalján a háború előtt mintegy 400 hitközség működött, 1946-ban húsz, 1950-ben már csak négy. A túlélők a demográfiai reprodukció, azaz a közösség újjászületése szempontjából is igen rossz helyzetben voltak: a nemek aránya felborult (a nők javára), a korpiramis eltorzult (a 20 év alatti korosztály lényegében eltűnt: Budapesten a gyerekek és fiatalok fele, vidéken 87 százaléka veszett oda), rengeteg volt az özvegy és az árva, a tradicionális nagycsaládi keretek szétroncsolódtak. A veszteség pótolhatatlan volt.
A megszálló német csapatokkal együtt érkezett az országba Adolf Eichmann SS-alezredes, a Gestapo zsidóügyi osztályának vezetője is. Az ő feladata volt, hogy megszervezze a magyar zsidók deportálását. Első lépésként arra utasította a legnagyobb magyar zsidó közösség, a Pesti Izraelita Hitközség (PIH) vezetőségét, hogy az hozzon létre egy ún. Zsidó Tanácsot, amelyen keresztül a nácik utasításai eljutnak a zsidókhoz. A testület néhány napon belül létre is jött, Stern Samu, a PIH elnökének vezetésével.
A tanácsok felállításakor Eichmannék ügyeltek arra, hogy azok tagjai a korábbi zsidó vezetés köreiből kerüljenek ki, hiszen létfontosságú volt, hogy az új elöljárókat a tömegek legitim vezetőkként elfogadva kövessék az általuk tolmácsolt parancsokat. A nácik nem egy zsidó elitcserében voltak érdekeltek, számukra a Zsidó Tanácsok egyik fő funkciója ugyanis a halálra szántak megnyugtatása volt. Az első hetekben a budapesti Zsidó Tanács létezéséről a magyar hatóságok lényegében tudomást sem vettek, a testület teljesen német irányítás alatt állt. 1944 tavaszán a zsidó vezetők megdöbbenve tapasztalták, hogy totálisan elszigetelődtek: a hagyományos politikai elittel kiépített kapcsolatrendszerük egy csapásra összeomlott, legmagasabb pozícióban lévő pártfogóik jelentős részét letartóztatta a Gestapo, mások elrejtőztek vagy egyszerűen leváltottak őket. A Tanács hivatalos orgánuma a Magyar Zsidók Lapja lett. A magyar kormányzat április közepén úgy döntött, hogy a testületet "Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intézőbizottsága" elnevezéssel április 22-én hivatalosan is magyar hatáskörbe vonja. A folyamatot személycserék kíséreték, de a változatlanul Stern irányította Tanács vezetősége lényegében azonos maradt. A nyilas hatalomátvétel után a Zsidó Tanács ismét átalakult. Papíron még mindig Stern Samu vezetette, ám a felszabadulásig tartó időszakot az elnök bujkálva töltötte. A testületet és a pesti nagy gettót Stöckler Lajos elnökhelyettes és Domonkos Miksa, a Tanács műszaki osztályának vezetője irányította. A Zsidó Tanács tevékenysége máig vitatott, de azt mindenki elismeri, hogy kiszolgáltatott helyzetben nem igen lehetett jó döntéseket hozni.
A magyar zsidók vagyonának állami elrablása az antiszemiták régi vágya és követelése volt. A zsidótörvények elindították a zsidók fokozatos kiszorítását a szellemi pályákról és megkezdődött javaik elkobzása is.
A kollaboráns Sztójay-kormányzat néhány héten belül a zsidók ingatlanait és ingóságait állami zár alá helyeztek, üzleteiket, irodáikat elvette, értékeiket elkobozta. A gettósítás és deportálás során a magyar csendőrök tömegesen verték és kínozták meg a zsidókat, hogy azok eljárulják, hova rejtették javaikat. Mindeközben százezrek igyekeztek rátenni kezüket az elhurcolt zsidók javaira. Volt, aki a „törvénytelen” utat választotta és a lezárt raktárak és lakások pecsétjét feltörve ellopta a zsidó javakat. A törvénytisztelő többség a „legális” utat választotta és igénylést nyújtott be az elhurcolt zsidó lakására, üzletére. Később a Szálasi-kabinet egyetlen rendelettel a teljes zsidó vagyont államosította.
Az I. világháború utáni Európa első zsidóellenes törvényét a Horthy Miklós nevével fémjelzett rendszer alkotta meg. A „numerus clausus” (latinul: zárt szám) néven hírhedté vált jogszabály korlátozta az egyes felsőoktatási intézményekbe felvehető zsidók számát. A numerus clausus sértette meg először a polgári jogegyenlőség akkor negyed százada érvényben lévő alapelvét. A harmincas-negyvenes évek fordulóján több zsidóellenes jogszabályt is elfogadtak. A Hitlerhez egyre szorosabb szálakkal kapcsolódó ország belpolitikai és szellemi élete rohamosan jobbra tolódott. A zsidótörvényeket ugyanakkor nem Berlin erőltette Magyarországra, azok a hazai politikai és társadalmi tendenciákból szervesen következtek.
Az első zsidótörvényt Imrédy Béla miniszterelnöksége alatt fogadta el az országgyűlés. Az 1938. május 29-én hatályba lépett jogszabály kimondta: a szellemi szabadfoglalkozású pályák állásainak legfeljebb 20 százalékát foglalhatják el zsidók. Ennyiben maximálták a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató kereskedelmi, pénzügyi és ipari vállalatoknál is a zsidók létszámát.
A második zsidótörvény 1939. május 5-én jelent meg. A törvényt még az Imrédy-kormány terjesztette az országgyűlés elé, de már Teleki Pál miniszterelnöksége idején fogadták el a javaslatot. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálták a zsidók számát, kitiltották őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusokból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál olyan állást, amely befolyással volt az adott intézmény vagy orgánum szellemi irányvonalára. A jogszabály tovább korlátozta az egyes vállalatoknál alkalmazható zsidók számát, és visszaállította a numerus clausust. Az engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. Jelentősen megnehezítették mezőgazdasági ingatlanvásárlásukat is.
A harmadik zsidótörvényt Bárdossy László miniszterelnöksége alatt fogadták el és 1941. augusztus 8-án lépett hatályba. Ez megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. A törvény nem volt konzekvens a „fajgyalázási” ügyekkel kapcsolatban: zsidó férfi nem létesíthetett szexuális kapcsolatot keresztény nővel, de a keresztény férfiak és zsidó nők közötti kapcsolatot nem büntették. A következő években zsidóellenes jogszabályok (törvények és rendeletek) százai születtek Magyarországon.
Bár az I. zsidótörvény indokolása és szövege vallási alapon értelmezte a „zsidó” fogalmát, a jogszabály az 1919. augusztus 1-je után kikeresztelkedetteket is zsidónak minősítette. Ezzel már az első zsidótörvényben megjelentek a faji alapú meghatározás csírái. A II. zsidótörvény alapján zsidónak minősült, aki önmaga, legalább egy szülője vagy legalább két nagyszülője az izraelita felekezet tagja volt a törvény hatálybalépésekor vagy az előtt. Elvileg tehát a három generáció óta megkeresztelkedett zsidó családokat (ilyen nagyon kevés volt) nem érintette a törvény. Nem vont hatálya alá egyes, igen bonyolultan meghatározott, megkeresztelkedett és/vagy vegyes házasságból származó csoportokat sem. Az indokolásában náci terminológiát használó, nürnbergi típusú III. zsidótörvény – megszorításokkal – mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született.