Megtaláltam a házat az 1938-as budapesti regiszterben Sipos Imréné tulajdona alatt. Ő apám legidősebb testvérének volt felesége, Klári néni, aki a házasságba a "vagyont" vitte. Apám egyetlen testvére, aki egyetemet végzett, repülő-mérnökként dolgozott, de az első világháború utáni hadiipar-leszerelés következtében elveszítette munkáját. Kis gyerekruha üzletet nyitottak a Kamermayer Károly utcában, melyet a Városházával együtt bombatalálat ért és elpusztult.
Tovább...
A ház a hegyoldalba épült. A kapun belépve kis betonozott udvarra léptünk, ahol dézsákban növények voltak és nyáron mindig uzsonna várt. Az utcai fronton két szoba volt, amiből csak a nappalira emlékszem. Fő helyen egy hatalmas kandalló állt, melynek hézagaiban alma sült. Imre nagybátyám súlyos asztmában szenvedett és egy pléddel letakarva a kályha mellett ült. Emlékeimben leginkább fulladó köhögésére emlékszem. Klári néni két nagynénje lakott velük egy szuterén helyiségben, melynek ablaka az üvegezett folyosóra nyílt és a hegyoldalba mélyítették. Elvira és Karola volt a nénik neve. Vera lányuk az ostrom idején nagy kamasz lehetett. Később úgy emlékezett rá, mamája megpakolt egy hátizsákot és elküldte avval, vigyázzon magára. Arra nem emlékezett, hol járt, mi történt vele. Nagybátyám és a nénik már a háború után nem éltek, de nem tudom, mikor halhattak meg.
Grózinger Zoli anyám unokatestvére volt, Méhteleken élt a családjával - ők paraszt-zsidók voltak. Zoli munkaszolgálat után jelentkezett nagyapámnál az Erzsébet körúton (ahogy családunk legtöbb hazatért tagja), hogy tájékozódjon a többiek felől. Pestre költözött és üzletelni kezdett. Anyám segített a párválasztásban, így feleségül vette unokanővéremet, Verát. '49 tavaszán mindhárman eltűntek, majd jött a hír, hogy Bécsben élnek, később pedig Ausztráliába utaztak, Sidneyben telepedtek le, ahol penziót nyitottak. Zoli felvette a Gervai nevet, amit három gyerekük megörökölt.
Valamikor a hatvanas években bekéredzkedtek a házba, talán avval a céllal, hogy visszavásárolják, de később erről letettek.
Alighanem nagybátyám (Sipos Imre) háza. Ő a nevezetes esztendőben már nem élt. Súlyos asztmában szenvedett. Felesége Klári és lánya S. Vera túlélte, majd Ausztráliába emigráltak 1949-ben. Férje Gervay Zoli anyám unokatestvére volt, így kétszeresen rokon. Rajtuk kívül egy szuterénben élt Klári két nénikéje is. Az ő sorsukról sincs emlékem. A Gerlóczy utcában tartottak fent gyerekruha boltot, mely a Városháza egy részével bombatalálatot kapott és megsemmisült.
Tovább...
Imre nagybátyám apám legidősebb testvére volt, eredeti foglalkozása szerint repülőmérnök. Az első világháborút követően drasztikusan csökkentették a repülőgép-gyártást, így őt nyugdíjazták és - úgy mondták - a hozományból nyitották a ruhaboltot. Bár nagybátyám állandó köhögése, fulladása riasztott, szerettem hozzájuk járni, mert Klári néni mindig valami finomsággal traktált. Lakásuk szépen berendezett, polgári milliőt árasztott. Hatalmas kandallóra emlékszem, melynek üregeiben alma sült finom illatot árasztva. Vera középiskolás volt '44-ben, a ruhaipari iskolába járt (melynek később apósom igazgatója lett). Anyja összepakolt egy hátizsákot és elküldte azzal, vigyázzon magára. Hol és hogyan bujkált, a hatvanas években már nem emlékezett rá.
Reflexiók
Megtaláltam a házat az 1938-as budapesti regiszterben Sipos Imréné tulajdona alatt. Ő apám legidősebb testvérének volt felesége, Klári néni, aki a házasságba a "vagyont" vitte. Apám egyetlen testvére, aki egyetemet végzett, repülő-mérnökként dolgozott, de az első világháború utáni hadiipar-leszerelés következtében elveszítette munkáját. Kis gyerekruha üzletet nyitottak a Kamermayer Károly utcában, melyet a Városházával együtt bombatalálat ért és elpusztult.
A ház a hegyoldalba épült. A kapun belépve kis betonozott udvarra léptünk, ahol dézsákban növények voltak és nyáron mindig uzsonna várt. Az utcai fronton két szoba volt, amiből csak a nappalira emlékszem. Fő helyen egy hatalmas kandalló állt, melynek hézagaiban alma sült. Imre nagybátyám súlyos asztmában szenvedett és egy pléddel letakarva a kályha mellett ült. Emlékeimben leginkább fulladó köhögésére emlékszem. Klári néni két nagynénje lakott velük egy szuterén helyiségben, melynek ablaka az üvegezett folyosóra nyílt és a hegyoldalba mélyítették. Elvira és Karola volt a nénik neve. Vera lányuk az ostrom idején nagy kamasz lehetett. Később úgy emlékezett rá, mamája megpakolt egy hátizsákot és elküldte avval, vigyázzon magára. Arra nem emlékezett, hol járt, mi történt vele. Nagybátyám és a nénik már a háború után nem éltek, de nem tudom, mikor halhattak meg.
Grózinger Zoli anyám unokatestvére volt, Méhteleken élt a családjával - ők paraszt-zsidók voltak. Zoli munkaszolgálat után jelentkezett nagyapámnál az Erzsébet körúton (ahogy családunk legtöbb hazatért tagja), hogy tájékozódjon a többiek felől. Pestre költözött és üzletelni kezdett. Anyám segített a párválasztásban, így feleségül vette unokanővéremet, Verát. '49 tavaszán mindhárman eltűntek, majd jött a hír, hogy Bécsben élnek, később pedig Ausztráliába utaztak, Sidneyben telepedtek le, ahol penziót nyitottak. Zoli felvette a Gervai nevet, amit három gyerekük megörökölt.
Valamikor a hatvanas években bekéredzkedtek a házba, talán avval a céllal, hogy visszavásárolják, de később erről letettek.
Alighanem nagybátyám (Sipos Imre) háza. Ő a nevezetes esztendőben már nem élt. Súlyos asztmában szenvedett. Felesége Klári és lánya S. Vera túlélte, majd Ausztráliába emigráltak 1949-ben. Férje Gervay Zoli anyám unokatestvére volt, így kétszeresen rokon. Rajtuk kívül egy szuterénben élt Klári két nénikéje is. Az ő sorsukról sincs emlékem. A Gerlóczy utcában tartottak fent gyerekruha boltot, mely a Városháza egy részével bombatalálatot kapott és megsemmisült.
Imre nagybátyám apám legidősebb testvére volt, eredeti foglalkozása szerint repülőmérnök. Az első világháborút követően drasztikusan csökkentették a repülőgép-gyártást, így őt nyugdíjazták és - úgy mondták - a hozományból nyitották a ruhaboltot. Bár nagybátyám állandó köhögése, fulladása riasztott, szerettem hozzájuk járni, mert Klári néni mindig valami finomsággal traktált. Lakásuk szépen berendezett, polgári milliőt árasztott. Hatalmas kandallóra emlékszem, melynek üregeiben alma sült finom illatot árasztva. Vera középiskolás volt '44-ben, a ruhaipari iskolába járt (melynek később apósom igazgatója lett). Anyja összepakolt egy hátizsákot és elküldte azzal, vigyázzon magára. Hol és hogyan bujkált, a hatvanas években már nem emlékezett rá.