Édesanyámat (akkor Mérő Györgyike) és az ő édesanyját (Mérő Ignácné sz. Schön Janka) szállásolták be az u. n. összeköltöztetés után a Lónyay utca 15-be. Nem állítom biztosan, de úgy emlékszem, hogy abban a házban lakott korábban is (de lehet, hogy őt is csak odaköltöztették) anyám édesapjának nővére Sárkányné (nem tudom, hogy a férje család neve vagy utóneve volt), született Morgenstern Cecília (a családban csak Cilka néninek említették) és ő hozzá költöztek be ők is. Nagyanyám akkor 48 éves, édesanyám 19 éves volt. A család többi tagja, a nagyapám és az idősebb leány nem volt velük, mert...
Tovább...
Nagyapám, Mérő Ignác (akkor már Mérő, korábban Morgenstern) a német megszállás másnapján, 1944. március 20-án már az Astoria Szállóban a Gestapo fogja volt, mivel szocdem volt. Onnan ill. a Sváb hegyről egyenes út vezette őt a társaival együtt Mauthausenbe. (Rátkai Károly: A két torony, Magyar politikusok Mauthausenben c. könyvében többször is említi.) 1945. május 5-i felszabadulása, és hazajövetele után ő is ide tért vissza. A család idősebb lányát (Margit, sz.1919.) nem innen vitték el, mert már férjezett volt és Dunakeszin lakott. (Őt Dunakesziről az anyósával és az apósával együtt a váci gettóból Auschwitzba vitték, ahonnan az "öregek" nem jöttek vissza csak ő. A férjét munkaszolgálatra vitték, megjárta az orosz frontot, Nyizsgijtagilból jött haza, (egész élete végéig érzelmi, idegi roncsként!)
Anyám és édesanyja a Lónyay 15-ből jártak dolgozni (!) a nyilas házakba, a Gellérthegyre és Zuglóba (Gizella vagy Stefánia útra). Anyám közben megjárta az Óbudai téglagyárat, a KISOK pályát és Isaszegen volt árkot ásni, ahonnan megszökött a barátnőjével, és egy katonatiszt (!) pajtájában húzták meg magukat egy-két éjszakáig. A csillagos házból indította el az édesanyja, és mint minden anya aggódva csomagolt be ruházatot, takarót a hátizsákjába. Óriási esőben meneteltek, elázott mindene. Eldobta a zsákot a paplanjával együtt. Akkor megfogadta, és élete végéig betartotta, hogy soha többet nem vesz hátizsákot a hátára. (Idős korában, amikor már bottal járt és gondot jelentett mindenféle táska az utcai közlekedésénél, akkor sem volt hajlandó hátizsákot viselni.) A szökése után visszament a Lónyay utcába és onnan kerültek a gettóba a mamájával együtt. A gettó felszabadulása után (1945. január 18.) ide költöztek vissza a nagyanyámmal. (A nagynéni már nem élt, sajnos nem tudom mi lett vele!)
Az én életem is ebből a házból ered!
Abban a házban lakott ill. odaköltözött a gettó után édesapám apai unokahúga, Fekete Éva is. Apám Ujvári Miklós (akkor Schwarz), miután a csepeli (Szabad-kikötő) munkaszolgálata után (korábban Érsekújváron, Komáromban, Nagyváradon stb. dolgoztatták) rátalált az unokahúgára és annak édesanyjára, rendszeresen látogatta őket, és élelmiszert vitt nekik. Apám, bátyja és a többi felvidéki, érsekújvári munkaszolgálatos a hiányos szlovák nyelvtudásuk ellenére szót értettek a felszabadítókkal, és ez által könnyebben jutottak élelmiszerhez, mint a város többi lakója. Mivel rendszeresen járt oda, megismerte a rokonának a barátnőjét, akit röviddel ezután feleségül kért. Anyám akkor még nem volt húsz, apám meg épp elmúlt harmincöt. Nem szerelem volt, hanem az életben maradók összekapaszkodása. Anyám többször mesélte, hogy a nagyanyám azt mondta neki, hogy kislányom menj hozzá, mert ez egy jó ember és gondoskodni fog rólad. (Valóban jó ember volt és élete végéig gondoskodott a családjáról!) Az esküvőjük 1945. május 5-én volt a közeli a Calvin téren, a református templom melletti épületben lévő hivatalban. A tanúk anyám édesapja húgának (Morgenstern Ilona) a férje Bauer Alfonz, és annak a húgának a férje Pintér György volt, akik a szintén közeli Pipa utca 5-ben laktak.
Reflexiók
Édesanyámat (akkor Mérő Györgyike) és az ő édesanyját (Mérő Ignácné sz. Schön Janka) szállásolták be az u. n. összeköltöztetés után a Lónyay utca 15-be. Nem állítom biztosan, de úgy emlékszem, hogy abban a házban lakott korábban is (de lehet, hogy őt is csak odaköltöztették) anyám édesapjának nővére Sárkányné (nem tudom, hogy a férje család neve vagy utóneve volt), született Morgenstern Cecília (a családban csak Cilka néninek említették) és ő hozzá költöztek be ők is. Nagyanyám akkor 48 éves, édesanyám 19 éves volt. A család többi tagja, a nagyapám és az idősebb leány nem volt velük, mert...
Nagyapám, Mérő Ignác (akkor már Mérő, korábban Morgenstern) a német megszállás másnapján, 1944. március 20-án már az Astoria Szállóban a Gestapo fogja volt, mivel szocdem volt. Onnan ill. a Sváb hegyről egyenes út vezette őt a társaival együtt Mauthausenbe. (Rátkai Károly: A két torony, Magyar politikusok Mauthausenben c. könyvében többször is említi.)
1945. május 5-i felszabadulása, és hazajövetele után ő is ide tért vissza.
A család idősebb lányát (Margit, sz.1919.) nem innen vitték el, mert már férjezett volt és Dunakeszin lakott. (Őt Dunakesziről az anyósával és az apósával együtt a váci gettóból Auschwitzba vitték, ahonnan az "öregek" nem jöttek vissza csak ő. A férjét munkaszolgálatra vitték, megjárta az orosz frontot, Nyizsgijtagilból jött haza, (egész élete végéig érzelmi, idegi roncsként!)
Anyám és édesanyja a Lónyay 15-ből jártak dolgozni (!) a nyilas házakba, a Gellérthegyre és Zuglóba (Gizella vagy Stefánia útra). Anyám közben megjárta az Óbudai téglagyárat, a KISOK pályát és Isaszegen volt árkot ásni, ahonnan megszökött a barátnőjével, és egy katonatiszt (!) pajtájában húzták meg magukat egy-két éjszakáig. A csillagos házból indította el az édesanyja, és mint minden anya aggódva csomagolt be ruházatot, takarót a hátizsákjába. Óriási esőben meneteltek, elázott mindene. Eldobta a zsákot a paplanjával együtt. Akkor megfogadta, és élete végéig betartotta, hogy soha többet nem vesz hátizsákot a hátára. (Idős korában, amikor már bottal járt és gondot jelentett mindenféle táska az utcai közlekedésénél, akkor sem volt hajlandó hátizsákot viselni.)
A szökése után visszament a Lónyay utcába és onnan kerültek a gettóba a mamájával együtt. A gettó felszabadulása után (1945. január 18.) ide költöztek vissza a nagyanyámmal. (A nagynéni már nem élt, sajnos nem tudom mi lett vele!)
Az én életem is ebből a házból ered!
Abban a házban lakott ill. odaköltözött a gettó után édesapám apai unokahúga, Fekete Éva is. Apám Ujvári Miklós (akkor Schwarz), miután a csepeli (Szabad-kikötő) munkaszolgálata után (korábban Érsekújváron, Komáromban, Nagyváradon stb. dolgoztatták) rátalált az unokahúgára és annak édesanyjára, rendszeresen látogatta őket, és élelmiszert vitt nekik. Apám, bátyja és a többi felvidéki, érsekújvári munkaszolgálatos a hiányos szlovák nyelvtudásuk ellenére szót értettek a felszabadítókkal, és ez által könnyebben jutottak élelmiszerhez, mint a város többi lakója.
Mivel rendszeresen járt oda, megismerte a rokonának a barátnőjét, akit röviddel ezután feleségül kért. Anyám akkor még nem volt húsz, apám meg épp elmúlt harmincöt. Nem szerelem volt, hanem az életben maradók összekapaszkodása. Anyám többször mesélte, hogy a nagyanyám azt mondta neki, hogy kislányom menj hozzá, mert ez egy jó ember és gondoskodni fog rólad. (Valóban jó ember volt és élete végéig gondoskodott a családjáról!)
Az esküvőjük 1945. május 5-én volt a közeli a Calvin téren, a református templom melletti épületben lévő hivatalban. A tanúk anyám édesapja húgának (Morgenstern Ilona) a férje Bauer Alfonz, és annak a húgának a férje Pintér György volt, akik a szintén közeli Pipa utca 5-ben laktak.
Én 1946.január 29-én születtem.
Üdvözlettel,
Fok Márta (sz. Ujvári Márta)