VI. kerület, Hegedű utca 9.

A házra 1932-35 között még két emelet épült.

1944. júniusában a ház 20 lakásából 16-ban éltek zsidó származású családok, több lakásban két háromgenerációs, tehát nagy létszámú család.

Édesapámék úgy úszták meg az összeköltöztetést, hogy a családfőként funkcionáló Schüttler Róza nagymamám kérvényezte, hogy az eredetileg ott lakó három fia mellé odavehesse két másik fiát és annak családját. Édesanyámék lakásába beutaltak egy hattagú családot, akik egészen a gettóba kerülésig együtt laktak. Más házbeli családok is rokonaik családjának befogadásával igyekeztek elkerülni, hogy teljesen idegen emberekkel kelljen megosztani a lakásaikat. De erre nem mindig adtak engedélyt a hatóságok.

A kijárási tilalom erőteljesen akadályozta a mindennapi élet megszervezését, még inkább egzisztenciálisan lehetetlenítette el a családokat. A ház összezárt, falak közé szorított közössége ugyanakkor ebben az időben kovácsolódott egybe. Még Kanadában élő 86. évében járó unokabátyám mostanában mesélt a házbeli akkor kibontakozó „társasági” életéről, a betelepített és a régi lakók, különösen a fiatalok között fűződő szerelmekről. Az akkor 15 éves unokabátyám első udvarlási próbálkozásait épp az első emelet 1-be bekerült Grósz unokahúgok egyikénél kezdte, nem eredménytelenül. Jóval a háború után még is megtapasztaltam ennek az „összejárásnak” a nyomait. A házbeliek közül sokan az ötvenes, hatvanas években is bejártak egymáshoz családias hangulatú beszélgetésekre. Az egyik leggyakoribb téma volt 1944 és a holokauszt.

A mellékelt fotón akkor már elözvegyült édesanyám és majdani nagynéném láthatók konyhaajtónk előtt sárga csillaggal a mellükön, csinosan, derűsen. Ez a valamennyire élhető élet 1944 október 15-ig, a nyilas hatalomátvételig tartott. Ugyan 1944 nyarán, a házzal szembeni Próféta u. 6-ot amerikai vagy angol bombatalálat érte, ettől kezdve kezdődött meg a pincébe járás. A ház meglehetősen jó feltételekkel rendelkező légópincével rendelkezett, ami azonban a megnövekedett számú lakónak szűknek bizonyult. Erről 12 évvel később az 1956-os harcok idején a pincébe kényszerült túlélők sokat meséltek.

Ahogy telt az idő a munkaszolgálatra elvitt házbeli fiatalabb férfiak közül egyre többen nem tértek vissza családjaikhoz, majd egyre kevesebb személy tudott még életjelt adni magáról. Édesapám testvérei mind eltűntek és 45 tavaszán nyarán már világossá vált, hogy elpusztultak.
Édesapám és édesanyám családja svájci védlevelet szerzett, de az október utolsó napjaiban egy nyilas razzia során kiderült, hogy ez semmit sem ért. Édesanyámat és nagynénémet, továbbá ma is élő unokabátyámat a Téglagyárba vitték, hozzávetőlegesen 10-12 fiatal nővel és kamasszal együtt. Ekkor került például a Téglagyárba Messinger Miklósné, aki előtte fiát Ákost egy református gyermekotthonba juttatta. (Mester Ákos néven lett később sikeres újságíró. Ő az egyetlen csillagosház túlélő) A razziát az idősebb lakók még megúszták. Anyám és nagynéném, unokabátyám a Téglagyárból édesapám – aki mozgássérültsége révén megúszta az elvitelt – ügyessége, állítólag a nyilasok korrumpálása révén kijutott.

Ekkor, 1944. november elején döntött úgy az akkor már összefonódó két család, hogy ott hagyja a Próféta utca 9-et, és bemegy a Katona József utca 41. alatt lévő Nemzetközi Gettó részét képező, egyik svájci védett házba. Itt voltak decemberig, majd december 9-én kerültek a Gettóba, a Kazinczy utca 6-ba.

Felszabadulásuk után1945 január 20-a után kerültek vissza a betört ablakú, az ott lakó, a nyilasok által beköltöztetett család által némileg, kifosztott lakásba. Ekkor kezdődött új életük, soha vissza nem térő szeretteik hazavárása, majd gyászolása.