1944 nyara. Este elött van. A Jókai utcai csillagos ház udvarán állok. Légo őrségen vagyok, mint majdnem tizenhat éves lány, ilyen feledatot már rám lehet bizni. A házmester rádiójára kell figyelnem hogy ha légi veszélyt jeleznek a gonggal riaszthassam a lakókat. Az első emeleti folyosóról gyerek sirás hallatszik, a másikon két öreg néni beszélget. Valaki a konyhájában van elfoglalva, a hangok szerint elrakja az edényeket. A harmadik emeleten kisfiuk futkároznak. A házba beköltözött-beköltöztetett lakók öregek, nők, gyerekek hangjai érnek el hozzám. Zsidó férfiak nincsenek a lakók között. A férfiak munkatáborokban vannak, ha még egyáltalán...
Tovább...
Langyos nyári este van. Egyszerre nyugalmat érzek, csendes, majdnem vidám, jó kedvem van. Mi történt? Mitől van a változás? A nap úgy telt el, mint minden más nap. Nem volt semmi különös. Még levél sem jött, sem Apustól, sem Jancsitól, akivel április óta levelezem. Még soha nem találkoztunk, de mégis nagyon várom a heti leveleit.
Mégis, mi történt? Mi változott?
Zenét hallok! Ettől van a nyugodt, jó érzés! Mióta hónapokkal ezelőtt beadtuk a rádiót nem hallottam zenét. Most az egyik keresztény lakó ablakából ömlik felém a zene. Valami klasszikus mű, de nem ismerem fel. Nem is számit. A zenét nem csak hallom, érzem is. Mintha körül venne, simogatna. Ez nyugtatott meg, ez adott jó érzést 1944 nyarán, Budapeten, csillagos házban, tizenhat évessen.
A Teréz körúti ház nem volt csillagos ház, ezért el kellett költöznünk abból a lakásból. A Jókai utcai ház, ahova költöztünk, a Foncière biztosítóé volt, a II. emeleten volt az irodájuk. Még akkor is, amikor csillagos ház lett, 1944 júniusától. 1944. október végétől [lásd: nyilas hatalomátvétel] viszont a svéd követségi alkalmazottaknak volt a menedéke, diplomáciai védettség alatt, Raoul Wallenberg működése nyomán. A Jókai utcai lakás kisebb, háromszobás volt. Olyan kényszercsere volt ez.
Tovább...
Az apám, az anyám, a testvérem, a nagynéném meg a nagybátyám, Károly lakott ott rajtam kívül. Amikor Wallenberg működött, akkor már túl sokan, legalább 20-25-en laktunk a lakásban. Ekkorra mi, a család egy szobába szorultunk vissza. A házban maradtak keresztény lakók, akik nem mentek el – történetesen a házmester is. 1945. január 7-éről 8-ára virradó éjszaka a házmester „jótékony cselekedete” nyomán megjelent egy fegyveres nyilas társaság. Vagy ő szólt nekik, hogy itten vannak zsidók, jogtalanul, és egyébként is, hátha itt lehetne még valamit rabolgatni, miegyéb. Nem tudom. A lényeg az, hogy ezen az éjszakán megjelent ott pár nyilas. Én akkor voltam 11 éves. Az egész társaságot – már aki mozdítható volt, mert aki meg nem, azt agyonlőtték, ez már így szokott lenni – elvitték a Városház utca 14. szám alatti nyilas házba. Ez aWallenbergnek is a tudomására került, és megjelent a nyilas házban, így másnap átvittek bennünket a gettóba [lásd: budapesti gettó], az Akácfa utca 54. számú házba. Az apámat meg a nagybátyámat a Duna-partra vitték a rákövetkező napokban, és a Dunába lőtték őket. [1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Dunapartra, majd belelőtték a folyóba. – A szerk.] A holttest természetesen soha nem került elő. 1945. január 18-án történt meg a felszabadulás.
Reflexiók
1944 nyara. Este elött van. A Jókai utcai csillagos ház udvarán állok. Légo őrségen vagyok, mint majdnem tizenhat éves lány, ilyen feledatot már rám lehet bizni. A házmester rádiójára kell figyelnem hogy ha légi veszélyt jeleznek a gonggal riaszthassam a lakókat. Az első emeleti folyosóról gyerek sirás hallatszik, a másikon két öreg néni beszélget. Valaki a konyhájában van elfoglalva, a hangok szerint elrakja az edényeket. A harmadik emeleten kisfiuk futkároznak. A házba beköltözött-beköltöztetett lakók öregek, nők, gyerekek hangjai érnek el hozzám. Zsidó férfiak nincsenek a lakók között. A férfiak munkatáborokban vannak, ha még egyáltalán...
Langyos nyári este van. Egyszerre nyugalmat érzek, csendes, majdnem vidám, jó kedvem van. Mi történt? Mitől van a változás? A nap úgy telt el, mint minden más nap. Nem volt semmi különös. Még levél sem jött, sem Apustól, sem Jancsitól, akivel április óta levelezem. Még soha nem találkoztunk, de mégis nagyon várom a heti leveleit.
Mégis, mi történt? Mi változott?
Zenét hallok! Ettől van a nyugodt, jó érzés! Mióta hónapokkal ezelőtt beadtuk a rádiót nem hallottam zenét. Most az egyik keresztény lakó ablakából ömlik felém a zene. Valami klasszikus mű, de nem ismerem fel. Nem is számit. A zenét nem csak hallom, érzem is. Mintha körül venne, simogatna. Ez nyugtatott meg, ez adott jó érzést 1944 nyarán, Budapeten, csillagos házban, tizenhat évessen.
Haviva Arányi
Israel
A Teréz körúti ház nem volt csillagos ház, ezért el kellett költöznünk abból a lakásból. A Jókai utcai ház, ahova költöztünk, a Foncière biztosítóé volt, a II. emeleten volt az irodájuk. Még akkor is, amikor csillagos ház lett, 1944 júniusától. 1944. október végétől [lásd: nyilas hatalomátvétel] viszont a svéd követségi alkalmazottaknak volt a menedéke, diplomáciai védettség alatt, Raoul Wallenberg működése nyomán. A Jókai utcai lakás kisebb, háromszobás volt. Olyan kényszercsere volt ez.
Az apám, az anyám, a testvérem, a nagynéném meg a nagybátyám, Károly lakott ott rajtam kívül. Amikor Wallenberg működött, akkor már túl sokan, legalább 20-25-en laktunk a lakásban. Ekkorra mi, a család egy szobába szorultunk vissza. A házban maradtak keresztény lakók, akik nem mentek el – történetesen a házmester is. 1945. január 7-éről 8-ára virradó éjszaka a házmester „jótékony cselekedete” nyomán megjelent egy fegyveres nyilas társaság. Vagy ő szólt nekik, hogy itten vannak zsidók, jogtalanul, és egyébként is, hátha itt lehetne még valamit rabolgatni, miegyéb. Nem tudom. A lényeg az, hogy ezen az éjszakán megjelent ott pár nyilas. Én akkor voltam 11 éves. Az egész társaságot – már aki mozdítható volt, mert aki meg nem, azt agyonlőtték, ez már így szokott lenni – elvitték a Városház utca 14. szám alatti nyilas házba. Ez aWallenbergnek is a tudomására került, és megjelent a nyilas házban, így másnap átvittek bennünket a gettóba [lásd: budapesti gettó], az Akácfa utca 54. számú házba. Az apámat meg a nagybátyámat a Duna-partra vitték a rákövetkező napokban, és a Dunába lőtték őket. [1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Dunapartra, majd belelőtték a folyóba. – A szerk.] A holttest természetesen soha nem került elő. 1945. január 18-án történt meg a felszabadulás.
A Centropa archívumából