Sokat gondolkodom azon, hogy minden lakásnak, minden családnak megvolt a maga története, amit rejtegetett, bújtatott, félelemből, szégyenből, aztán meg a felejtésért, hátha lehet még boldog és normális életet élni. Mivel én 1952-ben születtem és ebben a házban, a megmaradt emberek emlékei között nőttem fel koravén, egyke gyerekként, nagyon figyeltem, de csak arról tudhattam, ami személyes történetünk volt. Amiben érintettek voltunk. Ezt is csak lassacskán. kérdésről-kérdésre felfejtve, mint „keresztrejtvényt”. Sok mindent értettem, sok mindent nem… leginkább éreztem a kimondatlan szavakból, a tekintetekből, a tettekből, amiből kiolvastam a hitelességet. Fáj, hogy nem ismerem a TÖBBIEK történetét, hogy nem kérdeztem többet, hogy hagytam a hallgatást. Lassan elmegyünk és visszük a történeteinket. Ez fáj, ezért próbálom leírni, amire vissza bírok még emlékezni.
Tovább...
Trenk Izidorné volt a ház építtetője és tulajdonosa. A lakások kiadásánál törekedett arra, hogy izraelita v. izraelita kötődésű embereknek adja ki a lakásokat, akikben inkább megbízott. A német megszállás után csak néhány család maradt meg a régi bérlők közül. A ház sajátos hierarchiájú volt. Körfolyosós bérház, különböző komfortfokozattal: szoba-konyhától (közös WC a folyosó végén) a polgári összkomfortig.
MÁRTIKA (Malach Józsefné szül. Trenk Márta)
Ő volt a ház tulajdonosának az unokája, aki a nagymamájától esküvőjére kapta a legszebb és legnagyobb lakást, aminek a háború után bérlője lett. (Jobboldali szomszédaink voltak a harmadik emeleten.) Férje római katolikus vallású volt, írógépműszerész. Hadiüzemnek minősített gyárban dolgozott, ezért nem hívták be katonának. Mártikáért is civil ruhások jöttek, mint Anyámért. Ekkor a férje combnyaktöréssel, begipszelve feküdt az ágyban, magatehetetlenül. A férfiak mondták Mártikának, hogy öltözzön és csomagoljon. Józsi bácsi levetette magát az ágyról és csúszott a padlón utánuk, végig a hosszú előszobán, egészen a bejárati ajtóig. „Vigyetek engem is, mészárosok, mert úgyis megdöglöm itt a feleségem nélkül!” – üvöltözte. A három férfi ekkor elment. Ettől kezdve Mártika a pincében a szén között bujkált. Férje és Nagyanyám gondoskodtak róla. Ő is életben maradt, de ez alatt az idő alatt lett terhes, amit férje kérésére megszakíttattak. Soha többet nem lehetett gyereke.
Szintén harmadik emeleti, baloldali szomszéd család voltak Fellegi Ádám és szülei. A papát korábban deportálták és nem is tért vissza többé családjához. Margit néni egyedül maradt a három év körüli Ádámmal. Az egyik hajnalon törték rájuk az ajtót és hálóruhában hajtották őket, sokadmagukkal, a Duna partra. Levetették a cipőjüket. Mellettük állt egy őr géppuskával és cukrot szopogatott. Ádám odaszólt a bácsinak:
- Bácsi, adjál nekem cukrot, mert éhes vagyok!
- Takarodjon a fiával! - sziszegte a férfi Margit néninek, aki felkapta Ádámot, és rohanni kezdtek elfelé. Pár pillanat múlva hallották a hátuk mögött a lövéseket, és amikor visszanéztek, már üres volt a rakpart.
Reflexiók
Sokat gondolkodom azon, hogy minden lakásnak, minden családnak megvolt a maga története, amit rejtegetett, bújtatott, félelemből, szégyenből, aztán meg a felejtésért, hátha lehet még boldog és normális életet élni. Mivel én 1952-ben születtem és ebben a házban, a megmaradt emberek emlékei között nőttem fel koravén, egyke gyerekként, nagyon figyeltem, de csak arról tudhattam, ami személyes történetünk volt. Amiben érintettek voltunk. Ezt is csak lassacskán. kérdésről-kérdésre felfejtve, mint „keresztrejtvényt”. Sok mindent értettem, sok mindent nem… leginkább éreztem a kimondatlan szavakból, a tekintetekből, a tettekből, amiből kiolvastam a hitelességet. Fáj, hogy nem ismerem a TÖBBIEK történetét, hogy nem kérdeztem többet, hogy hagytam a hallgatást. Lassan elmegyünk és visszük a történeteinket. Ez fáj, ezért próbálom leírni, amire vissza bírok még emlékezni.
Trenk Izidorné volt a ház építtetője és tulajdonosa. A lakások kiadásánál törekedett arra, hogy izraelita v. izraelita kötődésű embereknek adja ki a lakásokat, akikben inkább megbízott. A német megszállás után csak néhány család maradt meg a régi bérlők közül. A ház sajátos hierarchiájú volt. Körfolyosós bérház, különböző komfortfokozattal: szoba-konyhától (közös WC a folyosó végén) a polgári összkomfortig.
MÁRTIKA (Malach Józsefné szül. Trenk Márta)
Ő volt a ház tulajdonosának az unokája, aki a nagymamájától esküvőjére kapta a legszebb és legnagyobb lakást, aminek a háború után bérlője lett. (Jobboldali szomszédaink voltak a harmadik emeleten.) Férje római katolikus vallású volt, írógépműszerész. Hadiüzemnek minősített gyárban dolgozott, ezért nem hívták be katonának. Mártikáért is civil ruhások jöttek, mint Anyámért. Ekkor a férje combnyaktöréssel, begipszelve feküdt az ágyban, magatehetetlenül. A férfiak mondták Mártikának, hogy öltözzön és csomagoljon. Józsi bácsi levetette magát az ágyról és csúszott a padlón utánuk, végig a hosszú előszobán, egészen a bejárati ajtóig. „Vigyetek engem is, mészárosok, mert úgyis megdöglöm itt a feleségem nélkül!” – üvöltözte. A három férfi ekkor elment. Ettől kezdve Mártika a pincében a szén között bujkált. Férje és Nagyanyám gondoskodtak róla. Ő is életben maradt, de ez alatt az idő alatt lett terhes, amit férje kérésére megszakíttattak. Soha többet nem lehetett gyereke.
Szintén harmadik emeleti, baloldali szomszéd család voltak Fellegi Ádám és szülei. A papát korábban deportálták és nem is tért vissza többé családjához. Margit néni egyedül maradt a három év körüli Ádámmal. Az egyik hajnalon törték rájuk az ajtót és hálóruhában hajtották őket, sokadmagukkal, a Duna partra. Levetették a cipőjüket. Mellettük állt egy őr géppuskával és cukrot szopogatott. Ádám odaszólt a bácsinak:
- Bácsi, adjál nekem cukrot, mert éhes vagyok!
- Takarodjon a fiával! - sziszegte a férfi Margit néninek, aki felkapta Ádámot, és rohanni kezdtek elfelé. Pár pillanat múlva hallották a hátuk mögött a lövéseket, és amikor visszanéztek, már üres volt a rakpart.