1934-től 2004.-ig (anyám haláláig), 70 éven keresztül élt családunk a Barcsay utca 11.-ben. 1934-ben - a világgazdasági válság hatására – dédapám (Nemes Lipót), aki bútorkereskedő volt, nagyapám (Fischer József), aki terménykereskedő volt - elszegényedett. Dédszüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, hogy nem tartanak fent tovább két lakást, nem vezetnek külön két háztartást, hanem összeköltöznek.
Tovább...
Ekkor bérelték ki a harmadik emeleti lakást a Barcsay utca 11.-ben. Anyám 18 éves volt, készült az érettségire. Bátyja Prágában járt egy német nyelvű egyetemre – villamosmérnöknek tanult – mert itthon zsidó származása miatt nem vették fel egyetemre. Húga 9 éves volt.
Érettségi után anyám varrni tanult, majd a nagynénjénél dolgozott. Közben bátyja elvégezte az egyetemet, de mérnöki állásról szó sem lehetett (a zsidótörvények miatt). Azért, hogy ne felejtse el, amit tanult, elment ingyen dolgozni egy villanyszerelőhöz.
1939-ben anyám férjhez ment egy Lengyelországból menekült magyar zsidóhoz, és elköltöztek a Szövetség utcába. 1941-ben meghalt dédapám.
Lengyelországot már akkor megszállták a németek, és a külföldön élő zsidó lengyeleket összefogták, bevagonírozták őket, megásatták velük a sírjukat és agyonlőtték őket. Ez várt a férjére is.
Anyám így írta le a történteket: „Egy délután az utcáról felkiabált egy nő, a nevünket kiabálta és azt, hogy meneküljünk, mert a férjem testvérét 10 perccel ezelőtt vitték el és most értünk jönnek. Mint az őrültek egy szál ruhában, papucsban Anyámékhoz, ide a Barcsay utcába szaladtunk, és mint utóbb az ottani házmestertől megtudtuk, valóban kerestek bennünket. A házmester azt mondta, hogy már hosszabb ideje nem látott minket, biztosan már elvittek bennünket. Rendes ember volt. Amikor ez a téboly lezajlott (kb. 1 hét után), visszamerészkedtünk a lakásunkba. De ettől a perctől kezdve már csupa félelem volt az életem. Különösen azután, amikor megtudtam, hogy a férjem 2 nővérét és az apját már elvitték. Férjemet 1943-ban újból behívták munkaszolgálatra.”
„1944. március 19 - én bevonultak a németek. A rádió ezt 10 percenként közölte. Szörnyű napok jöttek. A zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük. Zsidó házakat létesítettek, ilyen volt a Barcsay utcai is. Különféle hírek terjedtek el, például az, hogy ezeknek a házaknak a pincéjébe gázt eresztenek, meg még sok ilyesmi. Azt ajánlották, hogy menjek el egy hadi üzembe dolgozni, mert ott védett leszek a nyilasoktól. A húgom már hamis iratokkal dolgozott, és ő általa kerültem a Gyömrői úti téglagyárba.”
Anyám itt a téglagyárban ismerte meg apámat, aki megszökött a munkaszolgálatból, és szintén ott dolgozott. Végig, egymást segítve bujkáltak, és túlélték a háborút. Anyám első férje többé már nem tért vissza a munkaszolgálatból. Nagyszüleimnek a csillagos házból gettóba kellett menni, ahonnan anyám húga hamis papírokkal kimentette, és elbújtatta őket. Dédnagymamámat agyonlőtték a nyilasok, amikor kiment dédnagyapám sírjához a zsidótemetőbe.
Nagyapám 1948-ban (2 éves koromban), nagymamám 1963-ban halt meg. Ő volt az egyedüli nagyszülőm, akit megismerhettem és szerethettem.
Én 1947-ben születtem meg – Jászberényben – ahol apám lakhelye volt. A háború befejezése után szüleim összeházasodtak és Jászberénybe költöztek. Hamarosan húgom is született. 1949-ben felköltöztünk Pestre, a Barcsay utca 11-be. Itt éltem egészen 1969-ig, férjhezmenetelemig.
Ebben a házban laktunk, így nem kellett költöznünk, amikor csillagos házzá nyilvánították. Rokonokat fogadtunk be. Apám munkaszolgálatban volt, semmit nem tudtunk róla. Anyámat innen deportálták, szörnyű megpróbáltatásait túlélte és ide tért vissza egy év múlva. Időközben nagyszüleimmel és nagynénémmel december 1-én a gettóba kerültünk, életben maradtunk és 1945 februárjában visszaköltöztünk a lakás egyik szobájába, a többi hármat betelepítettek foglalták el. A csillagos házban nekem, nyolc évesnek, eleinte vidám dolognak tetszett a megszaporodott gyereksereg. A felnőttek igyekeztek megóvni minket a fenyegetettség érzésétől. Mi azonban hamar felismertük a veszélyt. Ősszel a házban lakó idős pedagógus összeterelt minket és tanórákat tartott, amíg el nem vittek minket a gettóba. A házmester, Szalay Sándor, nyilas volt, egyetlen jótettét meg kell említenem: anyám nővérét megmentette a deportálástól. Azt mondta a nyilasoknak, nem tudnak munkára használni egy púpos, szívbeteg nőt, és azok intettek, hogy maradhat.
1944 júniusában, ahogyan elrendelték, bevonultunk a Barcsay utca 11 szám alatti csillagos házba. Én akkor 8 éves voltam. Budán laktunk a Kanizsai utcában, környékünkön nem volt csillagos ház. A Barcsay utca 11 számú házban lakott nagynéném és nagybátyám. Ők mondták, hogy menjunk oda. Nagybátyám, Galambos Jenő a Síp utcában a Hitközségen dolgozott vezető beosztásban, és ügyvezető igazgatója volt az Izraelita Szünidei Gyermektelep Egyesületenek. A lakásuk háromszobás volt. Az egyik szobába költözött be a Kramer család, a másodikban voltak Galambosék, a harmadiban én az édesanyámmal, mivel édesapám munkaszolgálatos volt. A három emeletes házban több mint 100 zsidó ember élte nem könnyű napjait.
Tovább...
A házfelügyelő, Szalai Sándor testvér vigyázott ránk. Eleinte néhány hétig egy rövid időre kimehettünk a Wesselényi és a Rózsa utca sarkán levő élelmiszer üzletbe, az igen szűkre szabott élelmiszer fejadagot megvásárolni. A boltos mindent beírt a vásárlási könyvbe. Ez a lehetőség hamarosan megszűnt. A házból ki nem mehettünk.
Emlékszem arra, hogy minden péntek este a házban lévő egyik lakásaban imádkoztunk. Délutánonként az asszonyok összeültek és kezdődött a jóslás.
Volt egy nagy kartontábla, arra rá voltak írva az ABC betűi, középre tettek felfordítva egy kis poharat, minden asszony az egyik ujját rátette a pohárra, és a pohár elkezdett csúszkálni betűről betűre. A betűk sorából értelmes mondatok születtek, pld. "hamarosan vége lesz a háborúnak", "az oroszok már közelednek"...
Több mint valószínű, hogy aki vezette a játékot, észrevétlenül mozgatta a poharat.
Egy idő után a csillagos házat nem lehetett elhagyni. Szalai testvér nagyon vigyázott arra, hogy a kapu állandóan zárva legyen.
Egyik reggel édesanyám súgta nekem, hogy mi innen meg fogunk szökni. Emlékszem, hogy anyukám kezében egy kicsi szatyor volt. A lépcsőházban nem találkoztunk senkivel. A ház kapuja zárva volt. A kapun egy kicsi kukucskálú ablak volt. Édesanyám kinyitotta, kinyújtotta a kezét, elérte a csengőt és megnyomta. Azután megfogta a kezemet és a lift mögé szaladt velem együtt. A csengő hangjára kijött Szalai testvér, kiment az utcára megnézni, hogy ki csengetett, de nem látott senkit. Azt mondta, hogy biztosan a büdös kölykök megint szórakoznak. Mivel a ház sarokház volt, Szalai elment a sarokra megnézni, hogy hol vannak a kölykök. Amikor Édesanyám látta, hogy a házmester kiment a házból, és nyitva hagyta a kaput, azt modta: "Gyorsan fussunk". Tiszta erőnkből futottunk a körút irányába.
Szüleim már korábban megbeszélték egy ismerős keresztény házaspárral, hogy probléma esetén hozzájuk bármikor mehetünk. Befordultunk a Rákóczi útra, majd a Szentkirályi utcába. Itt a 26-os számú házban laktak Gyuráczék, akik befogattak bennünket. Itt éltük meg 1945. január 16-ot, amikor felszabadultunk. Ennek a családnak köszönhetjük az életünket.
Apukámnak sikerült a munkaszolgálatból megszökni. Ő is Gyuráczékhoz ment, mivel a címet tudta, és vele együtt éltük meg a felszabadulást.
Gyuráczékkal szüleim életük végéig tartották a kapcsolatot. Ők már meghaltak. Több éven keresztül próbáltam a gyerekeik nyomára jutni, de eddig sajnos nem sikerült.
Gyerek voltam, de az ami akkor történt, végig kísérte az életemet.
Reflexiók
1934-től 2004.-ig (anyám haláláig), 70 éven keresztül élt családunk a Barcsay utca 11.-ben. 1934-ben - a világgazdasági válság hatására – dédapám (Nemes Lipót), aki bútorkereskedő volt, nagyapám (Fischer József), aki terménykereskedő volt - elszegényedett. Dédszüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, hogy nem tartanak fent tovább két lakást, nem vezetnek külön két háztartást, hanem összeköltöznek.
Ekkor bérelték ki a harmadik emeleti lakást a Barcsay utca 11.-ben. Anyám 18 éves volt, készült az érettségire. Bátyja Prágában járt egy német nyelvű egyetemre – villamosmérnöknek tanult – mert itthon zsidó származása miatt nem vették fel egyetemre. Húga 9 éves volt.
Érettségi után anyám varrni tanult, majd a nagynénjénél dolgozott. Közben bátyja elvégezte az egyetemet, de mérnöki állásról szó sem lehetett (a zsidótörvények miatt). Azért, hogy ne felejtse el, amit tanult, elment ingyen dolgozni egy villanyszerelőhöz.
1939-ben anyám férjhez ment egy Lengyelországból menekült magyar zsidóhoz, és elköltöztek a Szövetség utcába. 1941-ben meghalt dédapám.
Lengyelországot már akkor megszállták a németek, és a külföldön élő zsidó lengyeleket összefogták, bevagonírozták őket, megásatták velük a sírjukat és agyonlőtték őket. Ez várt a férjére is.
Anyám így írta le a történteket:
„Egy délután az utcáról felkiabált egy nő, a nevünket kiabálta és azt, hogy meneküljünk, mert a férjem testvérét 10 perccel ezelőtt vitték el és most értünk jönnek. Mint az őrültek egy szál ruhában, papucsban Anyámékhoz, ide a Barcsay utcába szaladtunk, és mint utóbb az ottani házmestertől megtudtuk, valóban kerestek bennünket. A házmester azt mondta, hogy már hosszabb ideje nem látott minket, biztosan már elvittek bennünket. Rendes ember volt. Amikor ez a téboly lezajlott (kb. 1 hét után), visszamerészkedtünk a lakásunkba. De ettől a perctől kezdve már csupa félelem volt az életem. Különösen azután, amikor megtudtam, hogy a férjem 2 nővérét és az apját már elvitték. Férjemet 1943-ban újból behívták munkaszolgálatra.”
„1944. március 19 - én bevonultak a németek. A rádió ezt 10 percenként közölte. Szörnyű napok jöttek. A zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük. Zsidó házakat létesítettek, ilyen volt a Barcsay utcai is. Különféle hírek terjedtek el, például az, hogy ezeknek a házaknak a pincéjébe gázt eresztenek, meg még sok ilyesmi. Azt ajánlották, hogy menjek el egy hadi üzembe dolgozni, mert ott védett leszek a nyilasoktól. A húgom már hamis iratokkal dolgozott, és ő általa kerültem a Gyömrői úti téglagyárba.”
Anyám itt a téglagyárban ismerte meg apámat, aki megszökött a munkaszolgálatból, és szintén ott dolgozott. Végig, egymást segítve bujkáltak, és túlélték a háborút. Anyám első férje többé már nem tért vissza a munkaszolgálatból.
Nagyszüleimnek a csillagos házból gettóba kellett menni, ahonnan anyám húga hamis papírokkal kimentette, és elbújtatta őket. Dédnagymamámat agyonlőtték a nyilasok, amikor kiment dédnagyapám sírjához a zsidótemetőbe.
Nagyapám 1948-ban (2 éves koromban), nagymamám 1963-ban halt meg. Ő volt az egyedüli nagyszülőm, akit megismerhettem és szerethettem.
Én 1947-ben születtem meg – Jászberényben – ahol apám lakhelye volt. A háború befejezése után szüleim összeházasodtak és Jászberénybe költöztek. Hamarosan húgom is született. 1949-ben felköltöztünk Pestre, a Barcsay utca 11-be. Itt éltem egészen 1969-ig, férjhezmenetelemig.
Ebben a házban laktunk, így nem kellett költöznünk, amikor csillagos házzá nyilvánították. Rokonokat fogadtunk be. Apám munkaszolgálatban volt, semmit nem tudtunk róla. Anyámat innen deportálták, szörnyű megpróbáltatásait túlélte és ide tért vissza egy év múlva. Időközben nagyszüleimmel és nagynénémmel december 1-én a gettóba kerültünk, életben maradtunk és 1945 februárjában visszaköltöztünk a lakás egyik szobájába, a többi hármat betelepítettek foglalták el. A csillagos házban nekem, nyolc évesnek, eleinte vidám dolognak tetszett a megszaporodott gyereksereg. A felnőttek igyekeztek megóvni minket a fenyegetettség érzésétől. Mi azonban hamar felismertük a veszélyt. Ősszel a házban lakó idős pedagógus összeterelt minket és tanórákat tartott, amíg el nem vittek minket a gettóba. A házmester, Szalay Sándor, nyilas volt, egyetlen jótettét meg kell említenem: anyám nővérét megmentette a deportálástól. Azt mondta a nyilasoknak, nem tudnak munkára használni egy púpos, szívbeteg nőt, és azok intettek, hogy maradhat.
1944 júniusában, ahogyan elrendelték, bevonultunk a Barcsay utca 11 szám alatti csillagos házba. Én akkor 8 éves voltam. Budán laktunk a Kanizsai utcában, környékünkön nem volt csillagos ház. A Barcsay utca 11 számú házban lakott nagynéném és nagybátyám. Ők mondták, hogy menjunk oda. Nagybátyám, Galambos Jenő a Síp utcában a Hitközségen dolgozott vezető beosztásban, és ügyvezető igazgatója volt az Izraelita Szünidei Gyermektelep Egyesületenek. A lakásuk háromszobás volt. Az egyik szobába költözött be a Kramer család, a másodikban voltak Galambosék, a harmadiban én az édesanyámmal, mivel édesapám munkaszolgálatos volt. A három emeletes házban több mint 100 zsidó ember élte nem könnyű napjait.
A házfelügyelő, Szalai Sándor testvér vigyázott ránk. Eleinte néhány hétig egy rövid időre kimehettünk a Wesselényi és a Rózsa utca sarkán levő élelmiszer üzletbe, az igen szűkre szabott élelmiszer fejadagot megvásárolni. A boltos mindent beírt a vásárlási könyvbe. Ez a lehetőség hamarosan megszűnt. A házból ki nem mehettünk.
Emlékszem arra, hogy minden péntek este a házban lévő egyik lakásaban imádkoztunk. Délutánonként az asszonyok összeültek és kezdődött a jóslás.
Volt egy nagy kartontábla, arra rá voltak írva az ABC betűi, középre tettek felfordítva egy kis poharat, minden asszony az egyik ujját rátette a pohárra, és a pohár elkezdett csúszkálni betűről betűre. A betűk sorából értelmes mondatok születtek, pld. "hamarosan vége lesz a háborúnak", "az oroszok már közelednek"...
Több mint valószínű, hogy aki vezette a játékot, észrevétlenül mozgatta a poharat.
Egy idő után a csillagos házat nem lehetett elhagyni. Szalai testvér nagyon vigyázott arra, hogy a kapu állandóan zárva legyen.
Egyik reggel édesanyám súgta nekem, hogy mi innen meg fogunk szökni. Emlékszem, hogy anyukám kezében egy kicsi szatyor volt. A lépcsőházban nem találkoztunk senkivel. A ház kapuja zárva volt. A kapun egy kicsi kukucskálú ablak volt. Édesanyám kinyitotta, kinyújtotta a kezét, elérte a csengőt és megnyomta. Azután megfogta a kezemet és a lift mögé szaladt velem együtt. A csengő hangjára kijött Szalai testvér, kiment az utcára megnézni, hogy ki csengetett, de nem látott senkit. Azt mondta, hogy biztosan a büdös kölykök megint szórakoznak. Mivel a ház sarokház volt, Szalai elment a sarokra megnézni, hogy hol vannak a kölykök. Amikor Édesanyám látta, hogy a házmester kiment a házból, és nyitva hagyta a kaput, azt modta: "Gyorsan fussunk". Tiszta erőnkből futottunk a körút irányába.
Szüleim már korábban megbeszélték egy ismerős keresztény házaspárral, hogy probléma esetén hozzájuk bármikor mehetünk. Befordultunk a Rákóczi útra, majd a Szentkirályi utcába. Itt a 26-os számú házban laktak Gyuráczék, akik befogattak bennünket. Itt éltük meg 1945. január 16-ot, amikor felszabadultunk. Ennek a családnak köszönhetjük az életünket.
Apukámnak sikerült a munkaszolgálatból megszökni. Ő is Gyuráczékhoz ment, mivel a címet tudta, és vele együtt éltük meg a felszabadulást.
Gyuráczékkal szüleim életük végéig tartották a kapcsolatot. Ők már meghaltak. Több éven keresztül próbáltam a gyerekeik nyomára jutni, de eddig sajnos nem sikerült.
Gyerek voltam, de az ami akkor történt, végig kísérte az életemet.
Szász András