Dr. Harsányi Ivánné, sz. Fenyves Ágnes (*1934) visszaemlékezése a Damjanich utca 18. sz. alatti sárgacsillagos házban töltött időszakról (1944. júniusától)
A házba egy Budapest, ferencvárosi Telepi utcai lakásból kellett átköltöznünk, ahol 1939 óta éltünk. Hárman voltunk, anyám, 14 éves nővérem és én. Ide a második zsidótörvény után költöztünk Kecskemétről. Apánk, magasan képzett szeszfőzőmester volt, de főnöke akkor közölte vele, hogy a zsidórendelkezések értelmében vezető beosztásban tovább nem alkalmazhatja. Ha vállalja a segédmunkás beosztást, és az ennek megfelelő alacsonyabb fizetést, maradhat. Ennek az anyagi szerencsétlenségnek köszönhettük későbbi életben maradásunkat, mert apám Budapesten próbált állást keresni (a kecskeméti zsidók közül alig valaki élte túl a deportálást). A fővárosban a Braun likőrgyárban kapott munkát. Formálisan itt is segédmunkás lett, de igényt tartottak szakképzettsége szerinti munkájára.
Tovább...
A Damjanich utcai házba anyám ismeretsége révén kerültünk, egyik barátnője befogadott hármunkat. Apánk nem volt velünk, hosszabb ideje már munkaszolgálatos volt. Kicsi volt a szoba, oda csak a dupla ágyat vihettük magunkkal, meg kisebb személyes holmikat. Megpróbáltunk valahogy eltengődni, az ellátás állandó nehézségei közepette. Anyám még egy darabig dolgozott valahol, amíg a kiterjesztett kijárási tilalom ennek is nem vetett véget. Mi, gyerekek az udvaron játszottunk. Erről „tárgyi emlékem” is van. Versenyt másztunk a kerítésen, mígnem belekaptam a kerítés tetején lévő vasnyílba, amely csúnyán fölsebezte. Senki nem volt otthon, a sebet a vízcsap alá tartottam, amitől még jobban kinyílt. Amikor Anyám hazajött, a tilalom miatt már nem vihetett orvoshoz. Másnapra csúnyán elmérgesedett, az orvos csak széttárta a kezét, ilyen állapotban nem tud hozzányúlni. Nagyon hosszú ideig tartott, amíg úgy-ahogy létrejött, ma is megvan a helye. A bombázások idején az ágyat levittük a légópincébe, annak a nyílt terében aludtunk. Így éltünk egészen a gettóba való beterelésünkig, amikor az ágy is elveszett: mikor valahogy elhelyezkedtünk, másnap visszamentünk érte, de valaki már nemzeti tulajdonba vette.
A gettó már egy másik történet: amikor fölszabadultunk (igenis!), tíz évesen nem tudtam a lábamra állni…Lehet, hogy később majd erről is írok.
Reflexiók
Dr. Harsányi Ivánné, sz. Fenyves Ágnes (*1934) visszaemlékezése a Damjanich utca 18. sz. alatti sárgacsillagos házban töltött időszakról (1944. júniusától)
A házba egy Budapest, ferencvárosi Telepi utcai lakásból kellett átköltöznünk, ahol 1939 óta éltünk. Hárman voltunk, anyám, 14 éves nővérem és én. Ide a második zsidótörvény után költöztünk Kecskemétről. Apánk, magasan képzett szeszfőzőmester volt, de főnöke akkor közölte vele, hogy a zsidórendelkezések értelmében vezető beosztásban tovább nem alkalmazhatja. Ha vállalja a segédmunkás beosztást, és az ennek megfelelő alacsonyabb fizetést, maradhat. Ennek az anyagi szerencsétlenségnek köszönhettük későbbi életben maradásunkat, mert apám Budapesten próbált állást keresni (a kecskeméti zsidók közül alig valaki élte túl a deportálást). A fővárosban a Braun likőrgyárban kapott munkát. Formálisan itt is segédmunkás lett, de igényt tartottak szakképzettsége szerinti munkájára.
A Damjanich utcai házba anyám ismeretsége révén kerültünk, egyik barátnője befogadott hármunkat. Apánk nem volt velünk, hosszabb ideje már munkaszolgálatos volt. Kicsi volt a szoba, oda csak a dupla ágyat vihettük magunkkal, meg kisebb személyes holmikat. Megpróbáltunk valahogy eltengődni, az ellátás állandó nehézségei közepette. Anyám még egy darabig dolgozott valahol, amíg a kiterjesztett kijárási tilalom ennek is nem vetett véget. Mi, gyerekek az udvaron játszottunk. Erről „tárgyi emlékem” is van. Versenyt másztunk a kerítésen, mígnem belekaptam a kerítés tetején lévő vasnyílba, amely csúnyán fölsebezte. Senki nem volt otthon, a sebet a vízcsap alá tartottam, amitől még jobban kinyílt. Amikor Anyám hazajött, a tilalom miatt már nem vihetett orvoshoz. Másnapra csúnyán elmérgesedett, az orvos csak széttárta a kezét, ilyen állapotban nem tud hozzányúlni. Nagyon hosszú ideig tartott, amíg úgy-ahogy létrejött, ma is megvan a helye. A bombázások idején az ágyat levittük a légópincébe, annak a nyílt terében aludtunk. Így éltünk egészen a gettóba való beterelésünkig, amikor az ágy is elveszett: mikor valahogy elhelyezkedtünk, másnap visszamentünk érte, de valaki már nemzeti tulajdonba vette.
A gettó már egy másik történet: amikor fölszabadultunk (igenis!), tíz évesen nem tudtam a lábamra állni…Lehet, hogy később majd erről is írok.