VII. kerület, Damjanich utca 49.

Elég nagy család volt a mienk. 1944-ben - csak a Magyarországon élőket és a legszűkebben vett családtagokat számolva - összesen huszonhat főt tett ki. Apai nagyszüleim, akik mindig nagyon szerény körülmények között éltek, hét, anyai nagyszüleim pedig (akik szintén nem voltak soha jómódúak) öt gyereket neveltek fel. Felmenőim már a 19. század elején is Magyarországon éltek, Miskolcon, Tokajban, Kecskeméten, Szilvásváradon, Szigetszentmiklóson és Soroksáron. A család nagy része később vidékről a fővárosba költözött. Szüleim generációjából többen egyetemre jártak (nekem mindkét szülőm orvos volt), mások pedig az 1920-as években - még az én születésem előtt – kivándoroltak Délamerikába. Gyermekkoromban a legközelebbi rokonaim: anyai és apai nagyszüleim, nagynénéim és nagybátyáim valamennyien Budapesten laktak. Mindnyájan zsidó származásúak voltunk, részben zsidó, részben keresztény vallásúak, részben felekezeten kívüliek. A családban csak az anyai nagyanyám volt vallásos. Az akkori Magyarország zsidótörvényei szerint mindnyájan zsidónak minősültünk. De valamennyien magyarnak tudtuk magunkat és magyar volt az anyanyelvünk. Az úgynevezett “vérségi” különállásunkat nem érzékeltük. A családi beszélgetésekben az, hogy a zsidó külön faj lenne, fel sem merült.

„Kezdet”: a német megszállás

A Horthy rendszer alatt Magyarországon sem a második világháborús hadüzenet előtt, sem azután nem volt könnyű zsidónak (vagy zsidó származásúnak) lenni. Az egymást követő „zsidótörvények” fokozatosan egyre nehezebbé tették az életet. A magyar társadalom túlnyomó többsége is egyre természetesebben fogadta el, hogy a keresztény állampolgárok privilegizált helyzetben vannak a zsidó állampolgárokkal szemben.

Az 1944. március 19-i német megszállással azonban kezdetét vette valami, ami minden eddiginél rosszabb volt. Sztójay Döme miniszterelnöksége alatt szinte minden nap újabb és újabb, szigorúbbnál szigorúbb zsidóellenes rendeleteket bocsátottak ki, néhány hónap alatt összesen százhetet.

1944. március 19-én ötödmagammal – már mintegy tíz éve - a Damjanich utca 12. szám alatti, ötszobás, cselédszobás lakásban laktam, orvos apámmal: dr. Kende Zsigmonddal, 16 éves Péter öcsémmel, Margit nagynénémmel és nagyon idős apai nagyanyámmal. Anyám két évvel korábban meghalt. Mi ketten gyerekek, középiskolába jártunk (öcsém a hetedik, én a nyolcadik gimnáziumba), apámat néhány hónapja származása miatt elbocsátották addigi állásából, hasonló okokból nagynéném is munkanélküli volt és a háztartásunkat vezette.

Rendhagyó érettségi

Én ekkoriban éppen érettségi előtt álltam. Már az írásbeli vizsgák is a megszállt országban zajlottak le, április 1-én. A szóbeli vizsgák pedig eredetileg májusra, tehát olyan időpontra voltak kitűzve, amikor Magyarországon a legújabb rendeletek értelmében sárga csillagot kellett viselnie minden zsidónak minősülő személynek, ha a lakását elhagyta. Ezzel a jellel pedig a német iskolában, az un. Reichsdeutsche Schule-ban, amelynek a tanulója voltam, nyilvánvalóan nem lehetett megjelenni. A problémát Dr. Friedrich Lange, az igazgató oldotta meg. Április 2-án minket, érintetteket (rajtam kívül még hat másik zsidó származású, kikeresztelkedett gyerek is érettségi előtt állt) behívott magához az irodájába és megkérdezte (természetesen németül), hogy ki vagyunk-e téve “légi veszélynek” (még ma is emlékszem, hogyan szólt a kérdése: „Bist du luftschutzgefährdet?”). Érdekes módon mindnyájan megértettük, hogy ez egyfajta titkos beszéd - kód - és a sárga csillag viselésére vonatkozik. Igenlő válaszunkra Lange igazgató úr (nyilván a tanári kar aktív vagy hallgatólagos támogatásával) közölte velünk, hogy vagy  megpróbáljuk előzetes felkészülés nélkül másnap (vagyis a kötelező sárga csillag viselés előtt néhány nappal) elkezdeni a szóbeli érettségi vizsgát, vagy tudomásul vesszük, hogy számunkra elhalasztódik az érettségi. Mi heten felmentünk hozzánk (a lakásunk az iskolától mindössze három háznyira volt) és kupaktanácsot tartottunk. Jó barátnőm, Halász Ági szólalt meg elsőnek és az egyetlen racionális megoldást, a rögtöni vizsga elfogadását ajánlotta. Rövid vita után egyhangúan emellett döntöttünk és visszamentünk az iskolába a válasszal.

Tudtam, hogy az adott helyzetben az érettségi vizsgám eredménye huszad- vagy századrangú kérdés. Mégis bántotta az önérzetemet, hogy bizonyosan rosszabbul fogok szerepelni, mint ahogy ezt a tizenkét év alatt megszoktam. Nem tudtam olyan hirtelen szakítani a régi konszolidált világ törvényeivel, mint amennyire pedig ez racionális lett volna. A szóbeli érettségi előtti reggelen leültem az előszobánk padlójára, és kétségbeesetten magyaráztam apámnak, hogy nem mehetek el vizsgázni, mert semmit sem tudok. Emiatt (és nem a várható üldöztetés miatt) zokogtam. 18 éves lényem szörnyű megaláztatásként élte meg, hogy nem mindenre tudok felelni abból a 10 tárgyból (magyar, német, francia, latin, történelem, földrajz, matematika, fizika, kémia, biológia), amelyről számot kellett adnom. (Sőt még tornából is kellett érettségiznünk, mégpedig történetesen bombázás közben, az iskola óvóhelyén.) Külön és korán érettségiző kis csoportunk végül is két nap alatt átesett mindenen, a tanárok pedig rövid úton végleges búcsút vettek tőlünk. Jó érett lettem és ezután már nem érdekelt tovább az egész ügy. Az osztálytársaimmal 1944-ben többé nem találkoztam. Teljesen és hirtelen elmaradtunk egymástól. Senki nem érdeklődött a másik iránt. Holott sokan 12 éven keresztül jártunk egy osztályba és azalatt jóban voltunk.

Szorongásos tavaszi hónapok

Április ötödikétől kellett a sárga csillagot viselni. Várakozás és szorongás: ez volt a fő tevékenység. Alig mentünk ki az utcára, akkor is csak azért, hogy gyorsan megvásároljuk a legszükségesebb élelmiszereket. Apám is egész nap otthon ült. Őt ugyan a zsidótörvények miatt már 1942-ben nyugdíjazták, de egészen a németek bejöveteléig - nem hivatalosan és többé-kevésbé titokban – szakértőként mégis tovább dolgozott a régi munkahelyén, a Központi Tejcsarnokban. Március 19-e, a német megszállás után azonban erről többé szó sem lehetett. Az öcsém sem járhatott már tavasszal iskolába és velem együtt otthon ődöngött. Sokat olvastunk, továbbá rengeteg időt töltöttünk a rádió mellett és hallgattuk az angol híreket. Néhány hét múlva azonban ennek is vége szakadt, mert egy rendelet nyomán a rádiónkat be kellett szolgáltatnunk és ettől kezdve csak közvetve, keresztény ismerősök révén jutottak el a hírek hozzánk. Optimista apám úgy gondolta (vagy legalább is nekünk azt mondta), hogy nyárra befejeződnek a harcok. Ez a remény tartotta bennünk a lelket.

A valóság persze nem nagyon igazolta vissza az optimizmust. Tudtuk, hogy már a németek bejövetelének napján és azóta is, lista alapján több száz embert internáltak és tartanak fogva a Svábhegyen. Tavasz óta hallottunk arról is, hogy pályaudvarokon és Budapest utcáin sárga csillagos, vagy csillag nélkül mozgó, de leleplezett zsidókat tartóztatnak le, akik aztán nyomtalanul eltűnnek. Június elején Budapestre is elérkezett a híre a szörnyű és embertelen viszonyok közt felállított vidéki gettóknak, majd az ezekből nemsokára ismeretlen cél felé indított deportáló vonatoknak. Ezek a hírek azonban meglehetősen szórványosan és hiányosan jutottak el hozzánk. Auschwitzról és a többi megsemmisítő táborról nem tudtunk. Olyasmiről semmit nem hallottam, amiről mostanában egy korabeli naplóban olvastam, hogy a deportáló szerelvényeket a magyar népnyelv „szappanfőző vonatok”-nak hívta volna. Májusban, júniusban a legnagyobb traumák nem érintették közvetlenül az én családomat. Éhezésről nem volt még szó és a budapesti „huszonhatokból” az idősebbek, a gyerekek és a fiatal nők mind életben voltak. Csak a munkaszolgálatra behívott fiatalabb férfiak hiányoztak. Néhány zsidó vallású (sárga karszalagos) rokonunkról, akiket a keleti frontra vittek ki, alig érkezett valami hír. A fehér karszalagos keresztény vallású „musz”-os rokonaimat a visszacsatolt erdélyi területekre vezényelték és egészen augusztusig rendszeresen jött tőlük posta.

Légitámadásokkal viszont már ezekben a hónapokban is állandóan számolni kellett. A tavasz folyamán többször is bombázták a fővárost. Amikor felbődültek a szirénák, a lakók lementek a padokkal felszerelt óvóhelyekre. Nagyanyámat minden alkalommal a karunkban kellett levinni, mert saját lábán nem tudta volna a pincébe vezető nyaktörő utat megtenni.

Kényszerlakhelyen egy Damjanich utcai csillagos házban

Egy június 17-i rendelet értelmében a budapesti zsidóknak június 21-ig úgynevezett sárga csillagos házakba kellett beköltözniük. Ezeket a házakat a hatóságok az egyes kerületekben külön-külön, de időben összehangolt rendeletekkel jelölték ki és előírták, hogy a bejárati kapuk fölé 51x36 cm-es fekete alapon 30 cm átmérőjű hatágú sárga csillagot kell felerősíteni. A Budapesten lévő mintegy 36000 bérház közül először 2681-et nyilvánítottak csillagos háznak, de nem sokkal később bizonyos tiltakozások hatására ezek közül 7-800-at levettek a listákról. Az összeköltözés végső határidejét pedig végül három nappal – június 24-ig – meghosszabbították.

Az a Damjanich utcai bérház, ahol addig laktunk, nem került a kijelölt csillagosok közé, ezért nekünk is költöznünk kellett. Hogy hova, az a következő néhány napban dőlt el: vagy úgy, hogy a költözésre ítélteket befogadta egy kijelölt házban élő zsidó család a saját lakásába, amelyet a rendeletek értelmében meg kellett másokkal osztania; vagy pedig úgy, hogy lakáscserére került sor, olyan keresztény családdal, amely nem akart csillagos épületben maradni, miután a házuk felkerült arra a bizonyos listára. Apám keresett és talált is a közelben egy ilyen családot, amelynek a Damjanich utca 49.-ben volt egy ugyancsak öt szobás- cselédszobás lakása. Az összecsomagolást és a költözést a legnagyobb sietségben bonyolítottuk le. Más körülmények között elképzelhetetlen lett volna, hogy ennyire váratlanul és hirtelenül ott hagyjuk azt a lakást, amelynek még minden szeglete két éve elhalt édesanyánk keze nyomát őrizte. Érzelgésre azonban nem volt idő. Gőzerővel kellett csomagolni és sok technikai nehézséggel megküzdeni. Apám kétezer kötetes könyvtárát semmiképpen nem akartuk a régi lakásban hagyni, bár tudtuk, hogy az összeköltöztetés valószínűleg nem az utolsó stációja  a gyötrelmeknek. A többi ingóság közt már szelektáltunk. Majd eljött a költözés napja, június 24-e, és megtapasztalhattuk,  milyen az, amikor  a fuvarosok szemérmetlenül elrabolják a kiszolgáltatott emberektől, amit lehet, közben sokallják a még megmaradt és elszállítandó ingóságok mennyiségét és állandóan feljebb és feljebb srófolják az eredetileg már kialkudott fuvardíjat.

A hírek alapján sajnos egyértelmű volt, hogy az összeköltöztetés a bevagonírozás előjátéka és azt tervezgettük, hogy ha nagyon forró lesz lábunk alatt a talaj, akkor majd “télach”-ra megyünk: értsd: keresztény papírokkal illegális életet kezdünk.  Hogy akkor mégis miért mentettük át olyan gondosan a sok könyvünket? Mert következetlenek is voltunk és a legnehezebb helyzetekben is reménykedtünk, hogy talán végül mégsem következik be a legrosszabb.

Beköltöztünk tehát, és ötünk mellé be kellett fogadnunk azokat, akiket rajtunk kívül a hatóságok beutaltak. Ők - apám kapcsolataitól nem függetlenül – nem idegenek voltak, hanem rokonaink (két nagynéném a családjukkal), akiknek hozzánk hasonlóan szintén el kellett hagyniuk régi lakásukat. Végül is összesen tizenketten foglaltuk el az új helyet, ami az akkori viszonyok közt igen kedvezőnek számított, és csak azért volt lehetséges, mert apámnak, mint orvosnak, egy szoba, - rendelő címén - külön is járt. El lehet képzelni, milyen zsúfoltak voltak a szobák, miután minden család elhozta magával a bútorainak és összes egyéb holmiijainak nagy részét. Helyzetünk ezzel együtt is jobb volt a budapesti zsidók átlagánál, nem is szólva a vidéki zsidók összeköltöztetéséről.

A lakásban a következőképpen helyezkedtünk el. Az egyik utcai szobában hárman voltunk, két huszonéves unokanővérem, meg én. A másikban apám és Péter öcsém. Az egyik udvariban Irma nagynéném a férjével és felnőtt fiúkkal. A másikban Margit nagynéném a nagyanyámmal. A cselédszobában pedig a harmadik nagynéném az orvos lányával. A rendelőnek kinevezett, legnagyobb, középső utcai szoba közös maradt. A következő, mintegy három és fél hónapban itt étkeztünk, itt volt a pianínónk, és itt beszélgettünk, képeztük magunkat, vagy bátorítottuk egymást.

A Damjanich utca környékét egész nyáron erősen bombázták a szövetségesek. Több olyan szomszédos vagy egészen közeli ház is volt, amely az óvóhelyig beomlott. Apám nem egyszer segített a sebesültek ellátásánál. Lakásunk ablakai háromszor törtek be és a falak is kisebb bombakárokat szenvedtek. Más bajunk azonban nem történt, közvetlenül találat nem ért bennünket.

A legtöbb ember bizonyára tragédiaként élte meg a légitámadásokat, és joggal. Mi viszont állandóan azt mérlegeltük, közelebb kerülünk-e valamely esemény által - és ha igen, mennyire - az áhított véghez, a német vereséghez. És úgy gondoltuk, a bombázások közelebb visznek hozzá. Ez a tudat elnyomta a légitámadásoktól való – egyébként minden emberben természetesen működő – félelmeket. Gondolkodásunk nem „idegenek” magyarellenessége volt. Csak a fennálló rendszerrel álltunk szemben és nagyon reméltük, hogy a jelenlegit rövidesen felváltja egy sokkal jobb és igazságosabb másik magyar világ. Mert változatlanul magyarok voltunk, csak - hidegen és gonoszul - kitaszított magyarok. Nagyon jól tudtuk, hogy a bombázás és általában a háború számunkra is ugyanakkora veszélyt jelent, mint a főváros bármely más lakosa számára. Nem voltunk olyan buták vagy misztikusok, hogy a magunk sebezhetetlenségében hittünk volna. Tudtuk, hogy így is elpusztulhatunk. De bomba, akna, gépfegyverropogás mégsem zavart bennünket. Úgy éreztük, ez nem nekünk szól - még akkor sem, ha a mi életünk, testi épségünk is bánhatja.

A csillagos házakban általában rossz volt a légkör Már nem sokkal az összeköltöztetések után fellépett egy jelenség, amit később gettópszichózisnak neveztek el. A nehéz és szokatlan körülmények közé került emberek gyakran marták egymást. Mi tizenketten nagyon jól megfértünk egymással. Köszönhettük ezt elsősorban apám nyugalmának és optimizmusának, akinek példája átragadt szintén elég higgadt kedélyű nővéreire, Irmára és Margitra is. Az elvégzendő munkákat minden héten pontosan beosztottuk egymás közt és a szerepek hetente változtak. Volt bevásárló, főző, takarító, mosogató, napos. Én ekkor tanultam meg főzni, apám és Péter öcsém pedig mosogatni. A mosogatás ott és akkoriban meglehetősen gusztustalan munka volt, valódi mosogatószer és elegendő mennyiségű meleg víz híján. Az öcsém természetesen mindig örült, ha valaki segített neki ennél a műveletnél, olyannyira, hogy szerzett egy mulatságos szöveget a Carmenből ismert Torreádorária dallamára, amelyet ilyenkor a „felmentő csapatnak” elharsogott.  Így kezdődött: “Üdvözlöm, s hálá-ával fogadom Ö-önt itt a mosoga-atá-ásnál...”

A házi munka azonban természetesen senkinek sem töltötte teljesen ki a napját és nehéz volt elviselni az állandó bezártságot. Továbbra is sokat olvastunk, olykor énekelgettünk, szociológiát tanultunk és beszélgettünk arról, milyen lesz majd, ha vége lesz a háborúnak. (Persze minden egészen másképpen alakult, mint ahogyan azt akkor gondoltuk.) És nagyon vártuk az oroszokat, akik majd megszabadítanak. Nem voltunk annyira elkeseredve, mint amennyire indokolt lett volna. 

Októberig - minden nehézség ellenére - nem éheztünk, annyi élelmiszerhez mindig hozzájutottunk, amennyire minimálisan szükségünk volt, és elfogadható körülmények között laktunk. Nekünk itt Budapesten aranyéletünk volt ahhoz képest, ami szegény vidéki sorstársainknak jutott az összeköltöztetés, a gettóba zárás, majd a deportálás folyamán.

Bennünk – családomban és bennem is – erősen élt a tenni akarás vágya, a vállalkozási kedv, a „ne hagyd magad!” érzés. Nekünk fiataloknak még a tavasszal támadt egy kalandos tervünk: szerettünk volna valahogy lejutni Titóékhoz, Szerbiába, hogy ott beálljunk partizánnak. Ehhez azonban nem találtunk senki segítőt. Így aztán mással próbálkoztunk.

A földalatti kommunista mozgalommal volt némi felületes kontaktusunk. Nekik segítettünk annyit, amennyit tudtunk; ez nem volt különösebben sok. Nem, mintha akár Péter, akár én – apánkról nem is beszélve – régebben is szimpatizáltunk volna a kommunista mozgalommal vagy ideológiával. Hanem azért, mert számunkra akkor egyedül ez a kapcsolat nyújtott lehetőséget némi ellenállásra.

Iratokat hamisítottunk a számukra a konyhánkban. A munkában az egész család részt vett. A módszerre a család egyik barátja, egy keresztény vegyészmérnök tanított meg, aki maga illegális kommunista volt. Az általa szállított valódi keresztleveleket és születési bizonyítványokat belemártottuk egy régi mosófazékban összeállított és forrásban lévő vegyszeres oldatba (emlékezetem szerint az egyik komponens nátriumhidroszulfit volt), amíg a rajtuk lévő írás el nem halványodott, illetve el nem tűnt, nagyon vigyázva, hogy az eredeti pecsét és az anyakönyvvezető aláírása érintetlen maradjon.  Az így megkínzott nedves papírokat ezután itatóson szárítottuk, majd – mivel e művelet után természetesen hullámosak lettek, óvatosan ki is vasaltuk, mielőtt különböző hamis nevekre kitöltöttük volna őket, úgy, hogy az adatok azt bizonyítsák, az irat tulajdonosa keresztény származású. Ez utóbbi  műveletet legtöbbször nagynéném férje  végezte, kalligrafikus betűkkel, akárcsak egy valódi anyakönyvvezető. A hamisítványokat aztán továbbadtuk a számunkra ismeretlen “megrendelőknek”. Néhány száz ilyen iratot készítettünk, és közben hasonló módszerekkel gondoskodtunk iratokról a magunk számára is, arra az esetre, ha a körülmények úgy hoznák, hogy bujkálnunk kellene.

A másik fajta illegális tevékenységben elsősorban az öcsém vett részt, ilyenkor természetesen sárga csillag nélkül. Társával - aki azonos volt a már említett vegyészmérnökkel - ismeretlenektől ismeretleneknek fegyvereket szállítottak, szőnyegbe csavarba, villamoson. Utólag visszagondolva, fantasztikusan meggondolatlanok voltak. Szerencsére mindketten ép bőrrel úszták meg ezeket a kirándulásokat..

Apám vett továbbá egy rádiót, természetesen feketén és bejelentetlenül. Naponta háromszor - pokróc alatt - meghallgattuk a londoni és a moszkvai híreket, ami ebben az időben már keresztények számára is tilos volt. Aztán készítettünk (kézzel írt) németellenes röpcédulákat, és amikor ki lehetett menni az utcára, szétszórtuk őket.

Lassan múlt az idő, de mégis csak múlt. Párizs felszabadult, Románia letette a fegyvert. Mindkettőt megünnepeltük a lakásunkban, közös versolvasással és optimizmust sugárzó beszédekkel, családi közösségünket néhány házbeli meghívott vendéggel kibővítve. A nyár folyamán Péter öcsém is, én is többször kaptunk személyi behívót munkaszolgálatra, és állandóan jelentek meg újabb és újabb mozgósítási rendeletek, de különböző trükkökkel (amelyekre sajnos ma már nem emlékszem) sikerült ezeket megúszni.

Augusztus végén Sztójayt Lakatos váltotta fel a  miniszterelnökségben és mintha a magyar politikai helyzet egy kicsit enyhülni kezdett volna. Augusztus 22-én megjelent egy kormányrendelet, amely lehetővé tette, hogy egyes zsidónak minősülő személyeket bizonyos kritériumok alapján mentesítsenek a sárga csillag viselésének kötelezettsége alól és ezek a személyek a telefonjukat is visszakaphatták. Ilyen úgynevezett “kormányzói mentességet” több ezer budapesti zsidónak “adományoztak” szeptember hó folyamán. Hivatalosan az volt az indok, hogy az illető, aki megkapta, hozzájárulásával gyarapította a nemzetet a művészetek, a tudomány vagy a gazdaság területén. Apám is megkapta, az ő jogán pedig mi ketten, gyerekek is. Az enyém a mai napig megmaradt. Címe: Mentesítő okirat. Így szól: “Magyarország Főméltóságú Kormányzója a m. kir. minisztérium előterjesztésére Budapesten, 1944. évi szeptember hó 30. napján kelt legfelsőbb elhatározásával KENDE ÉVA 1926 évi április hó 21. napján Budapesten született unitárius vallású budapesti lakost a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól a 3040/1944. M. E. számú rendelet 1. alapján mentesíteni méltóztatott azzal a megszorítással, hogy a mentesítés az 1941: évi XV. törvénycikkben foglalt fajvédelmi rendelkezések, valamint a zsidókra vonatkozó vagyonjogi rendelkezések hatályát nem érinti. Budapest, 1944. évi október hó 4. napján. vitéz Lakatos Géza s.k. m. kir. miniszterelnök. “ Ezzel az irattal ettől kezdve elvileg háborítatlanul és legálisan járhattunk ki a házból sárga csillag nélkül. De nem sokáig.

Rögtönzött „télach”

Október 15-e. A főváros zsidónak minősülő lakossága ekkortól lett a szó szoros értelmében űzött vad. Október 15-én a szovjet csapatok már Kecskeméten voltak. Azon a vasárnapon - csillag nélkül – apámmal és Péter öcsémmel hármasban kimentünk a Kerepesi úti temetőbe, anyám sírjához. A temetőlátogatás után, dél tájban felmentünk egy baráti házaspárhoz a nagykörúton, akik azzal fogadtak, hogy béke van: a budapesti rádióban akkor olvasták be másodszor Horthy proklamációját, amelyben bejelenti, hogy Magyarország kilép a háborúból. Könnyezve és egymást átölelve fogadtuk a hírt. Később, hazafelé jövet, a Király utcában mindenhol láttuk, hogy a sárga csillagos házak lakói létrán állva szerelik le a kapu fölötti “bélyeget”. Otthon, a Damjanich utcában maximális hangerőre kapcsoltuk az addig titkosan használt rádiónkat, hogy a házban mindenki más is hallhassa, amit mond.

De a rádió nem ismételte meg Horthy felhívását. Egész délután csak zenét adtak, meg “légóztak”, vagyis légi veszélyre készítettek fel, illetve Budapestre hívtak valami Beregfy nevű vezérezredest. Este pedig minden átmenet nélkül robbant a bomba, vagyis a nyilas puccs: “Most felolvassuk Szálasi Ferenc hadparancsát a magyar néphez.” Ebben a hadparancsban pedig az volt, hogy a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom átvette a hatalmat.

Miután október 16-ára semmiféle, számunkra kedvező fejlemény nem következett be, a család egy része úgy döntött, hogy elhagyja a sárga csillagos házat és illegalitásba vonul. Az elmúlt hónapokban ugyanis megtanultuk a túlélés talán legfontosabb leckéjét: ne várd meg, amíg érted jönnek; rohanj; bújj el; tűnj el; ha lehet, tervszerűen; ha nem lehet, akkor rögtönözz valamit.

Apám, Péter öcsém és két unokanővérem: Magda, Lili, meg én - összesen öten - sárga csillag nélkül korán reggel kilógtunk a kapun, egy-egy aktatáskában néhány legszükségesebb holminkkal. Éppen idejében, mert a frissen uralomra került nyilas hatalom néhány órával később egyik első intézkedésével hermetikusan lezáratta a zsidó házakat, amelyeket az utóbbi napokban-hetekben már kissé lazábban őriztek. Sokukból rövidesen csoportosan elhajtották a munkaképes lakókat, ismeretlen cél felé. (Így vitték el többek között Damjanich utcai lakásunkból félig nyomorék Pista unokabátyámat is, akit néhány nap múlva a nyílt utcán lelőttek.)

A szökésünk nem volt előkészítve. Hirtelen kellett kitalálni, ki hová megy. Anyai rokonainkkal, Gimesékkel: orvos nagynénémmel és nagybátyámmal, akik addig szintén sárga csillagos házban laktak az ötödik kerületben, az utóbbi napokban telefonkontaktusban voltunk. Október 16-án ők is úgy döntöttek, hogy elhagyják azt a házat és visszamennek a régi, öt szobás lakásukba, a Honvéd utcába. A nyilas hatalomátvétel előtt ugyanis még érvényben volt egy rendelet, amely megengedte, hogy zsidó orvosok megtarthassák eredeti rendelőjüket, ha nem laktak is ott. Így volt kulcsuk a régi lakásukhoz, amely üresen állt, de a rendelő kivételével valamennyi többi szoba le volt pecsételve. Gimesék felajánlották, hogy amíg valamerre fordulnak a dolgok, menjünk mi is oda hozzájuk. Apám az első éjjel nem tartott velünk, mert régi, fiatalkori galileista orvos barátja, Dabis László aznap hirtelen befogadta. Magda unokanővérem egyik fél-zsidó rokonukhoz ment, aki keresztény házban lakott az édesanyjával. Ötünk közül hárman: Péter, Lili meg én a Gimesék által felkínált menedékhelyet “választottuk”, ahol végül is összesen kilencen jöttünk össze ezen az első éjszakán. A lepecsételt szobákat feltörtük, de csak a legbelső, lesötétített helyiségben mertünk tartózkodni, nehogy a zaj vagy a mozgás elárulja, hogy a lakásban emberek vannak. Napközben csak suttogva beszélgethettünk, mindenkinek lábujjhegyen kellett járnia, a két kisgyereknek pedig, akik velünk voltak, sokszor kellett a szájukat befogni, nehogy a sírásuk kihallatsszék. A WC-t csak éjjel mertük lehúzni, ennivalónk nagyon kevés volt (a házmesterné, aki be volt avatva, minimális mennyiséggel tudott csak ellátni), éjszaka pedig mindenki fotelekben üldögélt, mert fekvőhelyek nem voltak. A telefon viszont működött. A második éjjelre már apám is megjelent, mert az agglegény Dabis László attól tartott, hogy házvezetőnője el fogja árulni apámat (és őt magát) a nyilasoknak.

Három nap múlva tarthatatlanná vált a helyzet. Főleg idegileg merült ki mindenki, elsősorban nagybátyám, Gimes Miklós (a Nagy Imre perben 1958-ban kivégzett Gimes Miklós édesapja), aki ekkor már szinte szünet nélkül azt hajtogatta, hogy nem bírja tovább és vissza akar menni a sárga csillagos házba, bármi történjék is. Sem lelkiereje, sem hajlama nem volt ahhoz a színészkedéshez, amivel a hamis papírokkal való  illegális élet szükségképpen velejár. Ő és családja vissza is ment a zsidó házba, ahonnan néhány nap múlva összeszedték a nyilasok a férfiakat és elhajtották őket Németország felé. Októberben és novemberben több tízezer budapesti zsidó vagy zsidó származású nő és férfi vánszorgott így ki az országból, embertelen körülmények között, effajta menetelésre teljesen alkalmatlan állapotban. Ez történt Gimes nagybátyámmal is, aki egyébként az első világháborúban orvosként négy éven keresztül szolgált különböző frontokon. Elhurcolása után többé nem adott életjelt magáról. Nem olyan régen tudtuk meg, egy túlélő sorstársának évtizedekig lappangó naplójából, hogy csoportjukat a bécsi országúton való hosszú gyaloglás után a magyar határ közelében bevagonírozták és Leitmeritzbe, egy ottani táborba szállították, ahol nagybátyám nagyon legyengülve, tele fagyási sebekkel tengődött. Néhány nappal a felszabadulás előtt tífuszt kapott; halálának pontos dátumáról nincsen adat.

Búvóhelyről búvóhelyre

Gimesék távozása után megszűnt a Honvéd utcai búvóhely. Nekünk hármunknak apámmal határoznunk kellett és a további bujkálás mellett döntöttünk. A nyáron gyártott hamis keresztény papírjaink azt igazolták, hogy keresztény származású, szatmárnémeti menekültek vagyunk; engem Pasovszki Évának, öcsémet Pasovszki Györgynek, apánkat pedig - aki mostohaapánkként szerepelt - Szabó Istvánnak hívták. Az iratok egy része a mai napig megvan. Apám számára annak idején nem akadt jobb, mint egy lemosott házassági anyakönyvi kivonat, amelyen csak az anyakönyvvezető aláírása és az okmánybélyegek voltak valódiak, a többi adatot mi találtuk ki és hamisítottuk rá. Ezen okmány szerint a Szabó István névre hallgató személy 1893-ban született Vajszkán (Bácska), vallása római katholikus, foglalkozása tejüzemvezető, és 1933-ban feleségül vette özv. Pasovszky Manónét (akinek, mint tudjuk, két gyermeke volt: Éva (én) és György (Péter öcsém). Ezzel a kétes értékű irattal később, decemberben aztán sikerült apánknak a hatóságoktól egy valódi menekültigazolványt szereznie, amely azt bizonyította, hogy Szabó István novemberben Miskolcról menekült Budapestre két mostohagyermekével. Ezek egyikének, Pasovszky Györgynek, akit jócskán megfiatalítottunk, megmaradt ugyanebből az időből egy hamis lakásbejelentője, egy ideiglenes menekült igazolványa, amely élelmiszerjegyre jogosított, egy hamis polgári személyi lapja, amelyből kitűnik, hogy 1929-ben született (nehogy behívják) és egy hamis levente-igazolványa, amelyen az aláírást és a pecsétet valódinak vélem, ezért azt hiszem, hogy valaki kitöltetlenül kilopott egyet Péter számára a régi iskolájából, a Trefort utcai gimnáziumból. Mindhárman bebifláztuk új személyi adatainkat, hogy igazoltatás esetén legalább ezen ne bukjunk le, ha már maguk a dokumentumok nem voltak tökéletesek. De mégis iratok voltak és szerencsét lehetett velük próbálni.

A nagy kérdés az volt, hová bújjunk? Sok telefonos próbálkozás után egyedül az én számomra sikerült apámnak biztosnak látszó rejtekhelyet felhajtani: egy ismerős háromtagú keresztény család fogadott be önzetlenül, mégpedig – ahogy ők mondták – ameddig erre szükség van. Az ismeretség onnan volt, hogy a családfő, Kók József, apám régi munkahelyének, a Központi Tejcsarnoknak a főgépésze volt, és annak idején - évtizedekkel azelőtt - apám helyezte el őt a cégnél. Kók nagyon tisztelte és szerette apámat.

Soha nem lehet elfelejteni, milyen bátran és kedvesen vállalták Kókék az én “vendéglátásommal” járó nagy kockázatot heteken keresztül, megosztva velem minden élelmiszerüket. És mindezt úgy tették, hogy sohasem éreztették velem, milyen veszélyben vannak miattam ők maguk is. Pedig így volt. Ha kiderült volna, hogy Pasovszky Éva nem az oroszok elől menekült rokonuk, ahogyan azt a házban mindenkinek bemesélték, hanem bujkáló zsidó, akkor a nyilasok nemcsak engem, hanem őket is agyonlőhették volna. Hat hétig, november végéig éltem együtt velük, egy hetedik kerületi kétemeletes, igen szerény házban, a Nefelejcs utcában. Ez volt illegális életem legnyugodalmasabb időszaka.

Ezalatt a bizonyos hat hét alatt apám és Péter sorsa az enyémnél sokkal hányatottabban alakult. Hosszú ideig nem találtak állandó búvóhelyet. Hol egyik, hol másik keresztény barát (Csécsy Imre, Dabis László, Noszlopi László), hol a zsidó származású, de száz százalékos hadirokkant és ezért kivételezett Kertész Tivadar adott egy-egy napra ideiglenes szállást, hol pedig megint az angyali jóságú Kókék segítettek, akiknek egyik rokonuk Pesterzsébeten élt egy kis családi házban. Nála Péter és apám többször is eltölthettek egy-egy napot. Ebben az időszakban reggelenként még rendszerint nem tudták, olykor még délután sem, hogy hol fogják tölteni az éjszakát. Minden holmijuk egy aktatáskában volt és egész nap azon törték a fejüket, hogyan találjanak éjjelre fekhelyet, nappalra pedig hol és hogyan vegyenek valamennyi ennivalót -, állandóan tartva a felfedeztetéstől és a lebukástól. Igazi hajléktalanok voltak. De apám ebben a helyzetben, üldözött, bujdosó sorsában is töretlenül megőrizte a lelkierejét: soha nem panaszkodott és nem csüggedt. Pedig már nem volt fiatal: elmúlt 56 éves.

A külsőnkön igyekeztünk valamit igazítani, “keresztény” voltunkhoz illően: apám bajuszt növesztett, én pedig vettem egy olcsó kis láncot, kereszttel és azt hordtam a nyakamban. A kapcsolatot kezdetben úgy tartottuk egymással, hogy megbeszéltük, minden délben, pont 12-kor mindhárman elmegyünk az akkori Hangya áruházba a Rákóczi úton, és annak a büféjénél megvárjuk egymást, csak azért, hogy ki-ki megbizonyosodjék róla, a másik kettő még megvan. Szólni nem szóltunk egymáshoz, nehogy feltűnjünk és bajt (igazoltatást!) hozzunk egymásra, gyenge minőségű hamis papírjaink miatt. A “találkozás” után néhány perccel ki-ki ment vissza a saját búvóhelyére, miután megpróbált valami ennivalót venni, ami élelmiszerjegy híján nem volt egyszerű dolog. Pénzünk még volt valamennyi és így olykor az is előfordult, hogy apám és Péter öcsém - október végén, november elején - valamelyik kőrúti vendéglőben tudtak megebédelni, ha ott éppen jegy nélkül kínált az étlap valamit.

Néhány hét után azonban már nem tudtuk megállni, hogy ne szóljunk egymáshoz és változtattunk a taktikán. Mindig más és más helyen randevúztunk és ott röviden megbeszéltük egymással, mi történt velünk. Egy ilyen találkahelyen: egy mozi előcsarnokában nyilas razziába kerültünk. Ez volt az első megméretése a papírjainknak - pozitív eredménnyel. A „közegek” elhitték rólunk, hogy keresztény menekültek vagyunk. (A mai napig nem tudok úgy elmenni a mai Művész moziba, hogy ez az epizód eszembe ne jusson.)

Így teltek-múltak napjaink, heteink, állandó feszültségben és félelemben. A lakosság nagyobb része, a nem zsidó Budapest ugyanakkor természetesen továbbra is élte a maga másfajta életét. Az emberek dolgoztak, szabadon és félelem nélkül közlekedtek, vásároltak és szórakoztak. A mozik, a színházak, az opera telt házakkal játszottak, folyt a nemzeti futballbajnokság.

November közepe táján apámnak sikerült elfogadhatóbb lakásmegoldásokat találnia. Akadtak számára és Péter számára albérleti szobák, bár ezeket sűrűn kellett váltogatniuk, mert egyik sem volt biztonságos. Pár hét leforgása alatt laktak Pestszentlőrincen, Zuglóban, a nyolcadik kerületben és az ötödik kerületben két különböző lakásban is. A pénz gyorsan fogyott. De ami a legfontosabb: mindhárman megvoltunk és tudtunk a városban mozogni. Sokkal jobb sorunk volt, mint sárga csillagot viselő fővárosi sorstársainknak, akik mind rosszabb és rosszabb körülmények közé kerültek. Sokukat gyalogmenetben hajtották nyugat és a majdnem biztos halál felé. A maradéknak pedig be kellett költöznie vagy a zárt gettóba, vagy az un. „nemzetközi” gettóba.

1944. november 29-én létesítették Budapesten a zárt gettót, a hetedik kerület belső részében, olyan kis területen, hogy átlagban 14 ember jutott egy szobára. Az egészet magas fallal kerítették be és december 10-én gyakorlatilag elzárták a külvilágtól. Négy kapuját állig felfegyverzett nyilasok őrizték. Összesen 65-70000 ember került ide. A budapesti gettóban elhaltak számát mintegy 17000-re becsülik. A másik fővárosi gettó, az un. „védett házakból” álló „nemzetközi”, az általános vélemény szerint több lehetőséget nyújtott a túlélésre, mint a zárt gettó. Ide azonban sajnos sokkal kevesebb ember jutott be: csak azok, akiknek volt valamilyen védlevele. Ez a védlevél (németül Schutzpass) amolyan igazolvány féle volt, amely néhány, a nyugati követségeken alkalmazott jóindulatú ember zseniális elmeszüleménye volt. A papírok azt tanúsították, hogy tulajdonosuk valamelyik követség védelme alatt áll és a követség kéri a magyar hatóságokat, hogy az illető személyt úgy kezeljék, mint országuk állampolgárát.

El lehet képzelni, mennyien próbálták a budapesti zsidók közül ezt az oly becses iratot valamiképpen - kapcsolatok vagy pénz révén – megszerezni, de ez összesen csak mintegy 15000 embernek sikerült. A védelemre azonban, amelyet ettől reméltek, senki sem számíthatott biztonsággal. Volt, amikor a nyilasok egyszerűen eltépték a nagy kínnal és áldozatokkal megszerzett svájci, svéd, spanyol, portugál vagy vatikáni védlevelet és tudni sem akartak az egész úgynevezett védettségről.

A mi családunk minden tagja szerzett magának valamilyen Schutzpasst. Nemesék portugált, Gimesék pedig svédet, és aki közülük még megvolt és sárga csillagot hordott, az novemberben nem a zárt gettóba, hanem a Légrády Károly (ma Balsac) utca egyik portugál, illetve a Pozsonyi út egyik svéd védett házába költözött be.

Nekünk hármunknak apámmal szintén volt portugál védlevelünk, de továbbra is a bujkálást választottuk, mert ezt egyfelől még mindig biztonságosabbnak ítéltük, mint a védett házat vagy a gettót, másfelől pedig úgy éreztük, kellenek a családban olyanok is, akik tudnak valamit tenni azokért, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak. Tenni pedig csak csillag nélkül, „szabadlábon” lehetett, védett házakba bezártan nem. Segítségre szoruló meg volt bőven. Itt volt például két unokatestvérem, Nemes Magda és Lili. Ők az október 15-e utáni illegalitásban nem találtak állandó bujtatót. Albérletből albérletbe támolyogtak, mindenütt csak néhány napot töltve, a lebukástól való állandó rettegésben. Voltak ugyan hamis keresztény irataik, csak Kende-féle házi gyártmányúak, és egy rendőri igazoltatásnál fennakadtak a szűrőn. Kiderült, hogy a papírjaik nem valódiak és ezért a Markó utcai fogházba szállították őket, irathamisítás köztörvényes vádjával. Az egész család kétségbe volt esve. A helyzet azonban groteszk módon nem az üldözőknek, hanem az üldözötteknek kedvezett. A vizsgálati fogságban a zsidó rabok nem voltak a keresztény köztörvényesektől elkülönítve, és apám úgy értesült egy ismerős nyugalmazott rendőrségi detektívtől, ez így is marad, amíg az ügyüket le nem zárják. Ugyanő tanácsolta azt is, hogy apám mindenképpen próbálja meg valahogy elérni, hogy az eljárás minél tovább elhúzódjon. Ítélet után ugyanis a rendőrség internálja, majd Németországba deportálja a zsidó rabokat. Apám talált is egy olyan ügyvédet, aki hajlandó volt ennek megfelelően ténykedni, mi pedig hárman (illetve elsősorban apám) - az említett detektív segítségével - csomagokat juttattunk be unokanővéreimhez és azzal igyekeztünk a csillagos házban kuksoló, aggódó és kétségbeesett szüleiket nyugtatni, hogy a lányok a körülményekhez képest jól vannak és pillanatnyilag egyenesen „kívánatos”, hogy az időt a börtönben töltsék. A Nemes szülőket azonban nemigen lehetett megvigasztalni, mert pontosan ezekben a napokban értesültek elhurcolt István fiúk haláláról is. Idős nagynénémet nem tudtuk arról lebeszélni, hogy minden tiltással dacolva, sárga csillag nélkül, maga is megpróbáljon elmenni a Markó utcába a lányainak szánt csomaggal. Próbálkozása nem sikerült, nem jutott el a börtönhöz. Az utcán igazoltatták és mint zsidót, kivitték az óbudai téglagyárba, ahonnan Németországba kísérték tovább az embereket. Aznap és még két napig nem jelentkezett, férje legnagyobb kétségbeesésére. De a harmadik nap estéjén újra felbukkant, nagyjából épségben és elmesélte, hogy egy számára ismeretlen ember fellépésére (Wallenberg?) a nyilasok elengedték az óbudai táborból. Megmenekülése olyan fantasztikus szerencse volt, amilyen leginkább csak a mesékben fordul elő.

A Nemes lányok további sorsa sem alakult kedvezőtlenül. Időnként bement hozzájuk az ismerős detektív és az ügyvéd. Tőlük tudomást szereztek Pista bátyjuk haláláról, és ezt a tragédiát megpróbálták a saját védelmükre felhasználni: kihallgatójuknak azt vallották, hogy az irathamisítás az ő műve volt. Az ellenük indított eljárás karácsonyig nem is fejeződött be, így továbbra is a Markóban ültek. Akkor azonban a németeknek szükségük lett az épületre, úgyhogy mindenkit átvittek a Margit kőrúti fegyházba. Ott voltak az újév első napjaiban is, miközben tombolt a főváros ostroma és már nem lehetett szó sem internálásról, sem németországi deportálásról. Viszont a fegyházban elfogyott minden élelem és betört minden ablak. Január első napjaiban ezért feloszlatták az intézményt és kivétel nélkül minden ottani rabot szélnek eresztettek. Így történt, hogy egy szép napon a Nemes lányok - váratlanul és nagy örömünkre – megérkeztek a család Légrády Károly utcai lakásába. Addig azonban velünk még sok minden más is történt.

November folyamán nemcsak a Nemes lányokon igyekezett apám segíteni, hanem számos más emberen: rokonokon és barátokon is, akik védett házakban laktak, gyakorlatilag minden ellátás nélkül, ha nem számítjuk azt a napi egy tányér levest, amit elsősorban Wallenberg jóvoltából többé-kevésbé rendszeresen megkaptak. Hamis irataink védelme alatt, mintegy húsz bezárt ember számára egyfajta összeköttetést teremtettünk a külvilággal. Elég sokat jártunk-keltünk, mozogtunk a városban, természetesen csak a pesti oldalon, ott, ahol a védett házak voltak. Budára sohasem mentünk át. Rendszeres “munkánk” az volt, hogy valamilyen ürüggyel (a házban lakó keresztények látogatása, orvosi segítség és a kapuőr pénzzel való megvesztegetésevel) bejutottunk azokba a csillagos házakba, ahol ezek az ismerőseink laktak. A bejutás feladata igen gyakran rám hárult, mert férfiak számára ez még veszélyesebb lett volna. De nemcsak a bejutás volt nehéz: a kijutás is; valahogy azonban ez is mindig megoldódott. Vittem a bezártaknak a reményt keltő politikai híreket, amelyeket a titokban újra beszerzett rádiónkon hallottunk, más házakban lakó rokonaiknak, barátaiknak üzeneteket továbbítottunk, és – legfőképpen – vittem, vagy vittünk nekik élelmiszert, amennyire tőlünk tellett. Boltok ugyan nem tartottak nyitva, de apám régi összeköttetései révén mégis adódott erre egy ideig lehetőségünk. Az alatt a néhány évtized alatt, amíg ő a Központi Tejcsarnokban dolgozott, sokan megismerték, szerették, tisztelték és voltak, akik ennek tettekkel is tanúbizonyságát adták. A Tejcsarnok fiókjait ellátó Százados úti nagy pékség vezetője például titokban minden második nap tíz két kilós kenyeret adatott nekünk. Ezt az értékes zsákmányt a pékség raktárában rendszeresen három nagy hátizsákba csomagoltuk, majd gyalog elindultunk velük végig a külső Angyalföldön, amíg eljutottunk a „célkörnyékre”. Az utcák ekkoriban már eléggé néptelenek voltak, alig találkoztunk emberekkel. Gyakran hallottunk gépfegyverropogást és ágyúdörgést. Olykor halottak feküdtek a kövezeten. Elérkezvén az Újlipótvárosba, a kenyereket kilónként szétosztottuk a védett házak ismerős lakói között. De nemcsak kenyeret szerzett apám ilyen kollektív célokra. Magából a Központi Tejcsarnokból olykor más élelmiszert is kaptunk, főleg vajat és sajtot, és ebből is rendszeresen és igazságosan juttattunk a sok rászorulónak. Fizetnünk csak a kenyerekért kellett, a többi holmiért nem: azt az üzemiek jótékonyságból adták, titokban. Mindez így ment novemberben és december egy részében.

December elején összeköltöztem apámékkal. Részben azért, mert az volt az érzésem, hogy így is túl sokáig vettem igénybe a Kók család önzetlen vendégszeretetét, és tettem ki őket igen nagy veszélynek. Részben pedig azért, mert teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a németek sajnos nem fogják feladni Budapestet. Fel kellett készülni a hosszantartó utcai harcra, és mi hárman ezalatt együtt akartunk lenni. Szerencsés véletlen folytán adódott a Kresz Géza utca egy “keresztény” házában olyan albérleti lehetőség, ahol a főbérlők mindhármunkat befogadtak. Néhány hétig laktunk itt – természetesen erdélyi menekültnek adva ki magunkat.

Ennivalóval már december vége felé igen rosszul álltunk is, és a szó szoros értelmében elkezdődött az éhezés, de a hírekkel tisztában voltunk telepes rádiónknak köszönhetően. December 24-én értesültünk róla, hogy az oroszok aznap teljesen bekerítették Budapestet. (Előző este még a legtöbb színház előadást tartott: az Operában például az Aida volt műsoron. És nyilván közönség is volt.)

Karácsony másnapján, december 26-án roppant emlékezetes epizód: Kókék meghívtak bennünket ünnepi ebédre. Húsleves, sült csirke, mákos és diós sütemény! Igazi lakoma volt, talán túlságosan is remek az akkori viszonyok közt. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez volt az utolsó igazi ebéd az életemben. Megint csak apám tartotta bennem a lelket, aki szilárdan hitte, hogy túléljük a nyilasokat és az ostromot.

December utolsó napjaiban feltétlenül új búvóhelyet akartunk magunknak keresni és merész lépésre szántuk el magunkat. Elgyalogoltunk Kresz Géza utcai albérletünkből a Kossuth Lajos térre. Ma is magam előtt látom, hogy mennyi halott mellett mentünk el az utcákon. A Kossuth térre azért mentünk, mert valamilyen Főbiztosság ott intézte a menekültek ügyes-bajos dolgait és apám velünk hamis irataink segítségével megpróbált lakást szerezni - olyan lakást, ahol magunkban lehetünk. Csodák csodájára sikerült: az ott dolgozó tisztviselők, igazolásainkat elfogadva, kiutaltak nekünk egy kétszobás lakást, az Újlipótvárosban, a Csanády utcában. A helyszínen rossz érzésekkel fedeztük fel, hogy nem üres lakásról van szó: bútorokat és különféle felszerelési tárgyakat találtunk benne. Sejtettük, hogy előttünk olyan zsidók lakhatták, akiknek innen menniük kellett. Azzal nyugtattuk a lelkiismeretünket, hogy majd mindent épen megőrzünk azalatt a néhány nap alatt, amíg ez lesz az “otthonunk”. Két-három napig tényleg egyedül laktunk itt, majd január legelső napjaiban Gimesék (nagynéném, unokanővérem és másfél éves kislánya) is hozzánk költözött a Pozsonyi úti védett házból, ahol nem érezték magukat biztonságban. Nekik semmiféle keresztény iratuk nem volt, teljesen “feketén” laktak velünk.

Megkezdődtek az ostrom legkegyetlenebb napjai, a főváros naponta órákig tartó pergőtűzben volt és szinte szünet nélkül bombázták. Pest külső kerületeiben házról házra folyt a küzdelem. A Százados úti kenyérgyárban is megszűnt a munka. Már nemcsak villanyszolgáltatás, de gázszolgáltatás sem volt. A vízszolgáltatás működött még a legtovább. A lakosság túlnyomó része (közel egymilliónyi ember) a pincékben lévő óvóhelyeken töltötte az egész napot. Mi nem, mert nem mertünk mások előtt mutatkozni. De a bomba- vagy belövés-veszély zavart bennünket a legkevésbé. A fő gondunk az volt, hogy ne tűnjünk fel a többi lakónak, hogy tudjunk egy kicsit fűteni és valamit enni. Az élelmiszerünkkel nagyon-nagyon takarékoskodni kellett. Fő táplálékunkat az képezte, hogy volt még egy kevés lisztünk. Ebből dagasztottam olykor egy kis kenyeret. A megkelt tésztával elfutottam a közeli - Katona József utcai - kis pékhez, aki a környék lakóinak kenyértésztáit még január elején is megsütötte a kemencéjében. De sem kenyérből, sem más élelmiszerből nem volt elég és folyton éhesek voltunk. (Kóstoltunk „bombasérült” fügét és margarint, amelybe beleharapott a malter és a kőpor. És még felejthetetlenebb az a zacskós sárgaborsóleves, amelynek a tetején kukacok úszkáltak.) Másoknak élelmiszert juttatni akkor már nem tudtunk. És kijárni a házból – pláne messzire – a harcok miatt szintén alig lehetett. Fő tevékenységnek megint csak a rádiózás maradt és sokat hallgattuk London és Moszkva adásait, ami szigorúan tiltva volt mindenki számára.

Lebukunk

Csanády utca, 1945 január 7-e, dél. Én a konyhában egy kis kenyértésztával bajlódok és a kezem csupa ragacs. Apám lement a ház pincéjébe, hátha talál valami felaprítani való fát. Péter öcsém a telepes rádiónkon pokróc alatt hallgatja a londoni adást a belső szobában, Gimesék a külső szobában a csecsemővel foglalkoznak. Egyszer csak csengetnek és ott áll apám - letört, keserves arcát sohasem fogom elfelejteni -, mögötte pedig két nyilas pártszolgálatos. A fegyveresek berohannak a belső szobába és lecsapnak a rádiót hallgató Péterre, akit már nem lehetett időben figyelmeztetni. Rögtön kijelentik, hogy mindnyájunkat agyon fognak lőni, hamis iratokkal való visszaélés és tiltott rádióhallgatás miatt. Apám igyekszik menteni a menthetőt, mi mással? - vesztegetéssel. A nyilasok mohón elveszik a nekik felkínált arany karkötőt, az egyetlen megmaradt „vastartalékunkat”, és kegyesen megengedik, hogy elégessük a nálunk lévő keresztény iratokat. Attól azonban nem állnak el, hogy mindnyájunkat be ne kísérjenek a Szent István kőrút 2.-be,  az egyik leghírhedtebb nyilasházba. Mielőtt elindulunk, fel kell varrnunk a sárga csillagot.

Csomagot nem vihettünk magunkkal. Kezdetben a menet csak belőlünk, hatunkból és két fegyveres kísérőnkből állt. Csoportunk azonban fokozatosan gyarapodott. A mi két karhatalmistánk - és még néhány társuk, akik útközben csatlakoztak hozzájuk - ugyanis szisztematikusan razziázott aznap délután az Újlipótváros különböző házaiban. Ha zsidóra bukkantak, beparancsolták a menetbe. Mialatt a nyilasok egyik része bement az éppen sorra kerülő házba, a már begyűjtött emberek a kapu előtt várták az újabb elfogott sorstársakat a kint maradt fegyveresek őrizete mellett. Este lett, amikorra letört csapatunk átlépte a nyilasház küszöbét. Bent rengeteg nyilas, mindegyik fegyverrel, néhányan korbáccsal. Intézkedtek, ordítoztak, pofozták, ütötték-verték sárga csillagos áldozataikat. Az újonnan bekerültek annyian lettek egyszerre, hogy megérkezésünk után a nyilas fő- és altestvérek nem tudtak rögtön foglalkozni velünk. Várnunk kellett. Várakozás közben unokanővérem - karján a csecsemőjével - elkezdett sírni és jajveszékelni. Buta 18 éves fejemmel nagyon rossz néven vettem tőle ezt a viselkedést. Arra gondoltam, kétségbeesését mennyire élvezhetik a nyilasok. Én nem akartam nekik ilyen örömet szerezni. Igyekeztem nyugodtnak látszani. Azt mondogattam magamban: az még mindig nem egészen biztos, hogy mi itt most meghalunk, de “ők” rövidesen lógni fognak…Soha nem voltam vérszomjas természetű, a legcsekélyebb mértékben sem. De akkor mégis ez a gondolat adott erőt.

Aztán sorra kerültünk. A nyilas “kihallgatás” nagynéném és családja számára rövid idő alatt merőben szokatlan fejleménnyel ért véget: elengedték őket. Ideggyógyász nagynéném utólag azt mondta, úgy rémlett neki, mintha az ügyüket intéző főtestvér valamikor a betege lett volna az elmegyógyintézetben és felismerte volna őt. Lehet. A mi sorsunk egészen másként alakult. Nekünk hármunknak apámmal az volt a főbenjáró bűnünk, hogy két rádiót (egy telepest és egy hálózatit) birtokoltunk és éppen rádióhallgatás közben értek tetten. A kihallgató nyilasok apámat szemem láttára szinte a felismerhetetlenségig összeverték. A szemüvege szilánkokra tört, ő maga pedig csak úgy röpült a pofonoktól, faltól falig. A száját azonban egy jajszó sem hagyta el. Én közben könyörögtem mindenkinek, aki ott volt a szobában, hogy ne verjék. Elmondtam, hogy orvos és nagyon sok emberen segített. Nem használt. Péter öcsémet is megverték, de nem annyira. Ő sem jajveszékelt. Engem nem bántottak, viszont mindhármunkkal közölték, hogy rövidesen kikísérnek a Duna partra, és ott kivégeznek. Majd levittek a pincébe, ahol mindenütt vérző, ronccsá vert, jajveszékelő emberek feküdtek. Ott várakoztunk. Én továbbra sem adtam fel. Minden nyilast, aki felbukkant, megszólítottam és elmondtam, hogy apánk híres és jó orvos, Péter, meg én iskolások vagyunk, ne öljenek meg bennünket. Volt köztük valaki, aki hajlott is volna rá, hogy kettőnket Péterrel valahogyan kicsempésszen a pincéből, de apámat ott kellett volna hagynunk. Ezt egyikünk sem akarta. Tovább próbálkoztam. Bejött a helyiségbe egy fiatalabb nyilas, akit szintén kérlelni kezdtem. Hajlandónak mutatkozott mindhármunk kihozatalára, ha lefekszem vele. Feltétele teljesen váratlanul ért: szűz voltam és bizonyára nagyon naiv. Megbeszélni a dolgot nem volt kivel, az idő pedig sürgetett. Beleegyeztem az ajánlatba és arra kértem, kísérjen el mind a hármunkat a Légrády Károly utcába, abba a portugál védett házba, ahol a rokonaink, Nemesék és a nagyanyám laknak és ott majd megtörténhet, amit akart. Erre ráállt és megszerezte a főnökeitől az engedélyt, hogy vele együtt elhagyhassuk a nyilasházat. Ekkorra már éjjeli 1 óra lehetett. Reggel óta nem ettünk, de ez egyikünknek sem jutott eszébe. Emlékszem a fagyos utcákra, amikor kiléptünk a nyilasházból: telihold volt és nagyon hideg. Négyen bandukoltunk az utcán, apám és Péter elől, mi pedig a nyilassal karonfogva mögöttük. Útközben beszélgettem is vele, de csak annyi maradt meg bennem, hogy az alacsony és kissé kövérkés ember foglalkozására nézve hentes volt, és valahol Sopron környékéről került ide. Én részben örültem és büszke voltam, hogy megmentettem az enyéimet a biztos haláltól (magammal együtt), részben pedig szörnyen szorongtam, hogy mi lesz, amikor majd fizetnem kell a “szívességért”. Megérkezve a védett házba, az éjjel közepén, azt mondtam, jobb lenne a dolgot másnapra halasztani, mert késő van, fáradt vagyok és nem is tudom, hol lehet az ilyesmit ilyenkor lebonyolítani. A nyilas beleegyezett a halasztásba és nem erőszakoskodott tovább. Azt azonban kikötötte, hogy másnap délelőtt eljön és kasszíroz.

Ezek után érkeztünk meg – késő éjjel - hüledező rokonainkhoz, Nemesékhez, akik álmukból felriasztva természetesen amúgy is nagyon megijedtek, a látványtól pedig még jobban, amit apám és Péter nyújtottak. Még aznap éjjel megtárgyaltuk, hogyan kellene nekem másnap eltűnnöm vagy elbújnom a pártszolgálatos elől. Végül a sors mindent megoldott: nyilas “ismerősöm” soha többé nem jelentkezett.

Menekülés a gettó elől

Január 9-én délelőtt a Légrády Károly utcai ház kapuján hangos dörömbölés közepette ordító fegyveres nyilas karszalagos férfiak hatoltak be, akik azt parancsolták, hogy minden zsidó menjen le az utcára. Nagyanyám kivételével mi is mindnyájan elkezdtünk készülni. Felhúztuk magunkra minden meleg ruhánkat. Összekapkodtunk néhány - a lakásban még fellelhető - takarót, a maradék kevés élelmiszer egy részét és lementünk a kapu elé. 87 éves nagyanyámat azonban, aki az utcán már nem volt járóképes, - nagyon rossz sejtelmekkel - kénytelenek voltunk fent hagyni. Nem volt más választás. Otthagytunk neki annyi ennivalót, amennyivel néhány napig éppen még kihúzhatta és megpróbáltuk neki a helyzetet is elmagyarázni, ami nem volt könnyű. Aztán magára hagytuk szegényt, más házbeli öregekkel együtt. A nyilasok maguk is azt üvöltözték, hogy a nagyon idősek maradjanak fent a lakásokban.

A ház előtt várakozó menet a két nappal korábbihoz hasonlított. Csak sokkal nagyobb volt: több száz eddig „védett” csillagost tereltek így az Újlipótvárosból a zárt gettó irányába. Közben sok másik menet is csatlakozott a mienkhez. Voltak olyan hírek, hogy a nyilasok helyben akarnak velünk végezni. A tömegesen özönlő meneteket nemcsak nyilasok őrizték és irányították, hanem közönséges rendőrök is; valószínűleg azért, mert erre egyedül a nyilas karhatalom nem lett volna képes. Mi, csillagosok, hosszú-hosszú sorokban a kocsiúton mentünk. A járdán elég sokan bámészkodtak. Hogy tettek-e ránk elmarasztaló megjegyzéseket, arra már nem emlékszem. De arra igen, hogy sajnálkozással vagy felháborodással nem találkoztunk. Menet közben apám rábeszélt, hogy próbáljak lelépni. Közösen kitaláltuk, ezúttal hol bújhatnék el. Ő meg Péter azért nem tehettek ilyen kísérletet, mert kékre-zöldre vert arcuk nagyon feltűnő volt. Végül is otthagytam - helyesebben elhagytam - őket és megpróbáltam a szökést. A Kazinczy utca táján, amikor a nyilasok és a rendőrök éppen nem néztek oda, felszaladtam a járdára - a sárga csillagot valamivel eltakarva - és ha nem is futva, de gyors, határozott léptekkel elindultam ellenkező irányba. Szerencsésen visszajutottam az Újlipótvárosba, és becsöngettem egy Katona József utcai svéd védett házba, ahol két barátom, vagy inkább jó ismerősöm lakott, akik szó (és papírok) nélkül befogadtak. Ez szerencsés választás volt, mert a ház védett maradt egészen a felszabadulásig; a nyilasok innen senkit nem kísértek át a gettóba. Hogy miért, nem tudom. Ebben a házban töltöttem el a budapesti ostrom utolsó kilenc napját, családomtól távol. Egész idő alatt folyamatosan szorongtam: apámért, Péterért, a többi, gettóban lévő rokonaimért és az elhagyott nagyanyámért. Két barátom minden kevés élelmiszerét megosztotta velem, sőt egyikük a Vöröskereszt által nyújtott levesből is szerzett rendszeresen egy tányérral nekem, a létszám felettinek is. Ezért cserébe a konyha számára mindennap sok-sok vödör vizet cipelt fel a hatodik emeletre.

Közben keményen folyt az ostrom. Már nem tudtam pontosan, hol vannak az oroszok, mert rádió nem volt. Az óvóhelyre továbbra sem mentem le, pedig a lakás, ahol az említett fiúkkal (és még számos más lakóval) meghúztam magam, a legfelső emeleten volt. De a barátaim is inkább fent maradtak velem, mintsem állandóan a túlzsúfolt pincében kuksoljanak. Mindhárman fatalisták voltunk, elfogadtuk, hogy vagy-vagy.

Felszabadulás

Eljött január 16-a. Reggel valaki azzal kopogott be abba a lakásba, amelyben tartózkodtunk, hogy az egyik lakótárs hajnalban az utcán olyan katonát látott, aki nem volt sem magyar, sem német, tehát csak orosz lehetett. Nagyon izgatottak lettünk és mi is lementünk a pincébe. Rövidesen tényleg be is jött oda két oroszul beszélő katona. Fegyvert és katonaszökevényeket kerestek. Persze, hogy ebben a mi zsidó házunkban semmi ilyen nem volt, ezzel szemben nagy ováció fogadta a jövevényeket, sírva ölelgették őket. Valaki azt is rögtön közölte, hogy “Ja jevrej”. Ez a katonákból nem váltott ki viharos örömet, viszont az illetőnek a karóráját, amelyet eddig valahogy megőrzött a nyilasok elől, rögtön elvették. Ezen akkor nem értünk rá fennakadni, mert mindnyájan csak azt a pillanatot vártuk, amikor a németektől és a nyilasoktól megszabadulunk és azt sem tudtuk még, hogy az óralopás – a davaj csasz! felszólítás kíséretében - a szovjet katonáknál valóságos járvány.

Az volt az első dolgom, hogy elkezdtem kérdezősködni, mi a helyzet a város más részein. Megtudtam, hogy a külvárosok felől a Nagykörútig hatoltak előre az oroszok, de csak az egyik, az innenső oldalát tudták még elfoglalni. Azok a városrészek, amelyek a túloldalon fekszenek, még német és nyilas kézen vannak. A gettó is ilyen volt. Ellenben a Légrády Károly utca, és benne az a ház, amelyben nagyanyám maradt, már felszabadult. Elhatároztam, megnézem, mi van szegény öreggel. Két barátom nem tartott velem, mert (teljes joggal) attól féltek, hogy az oroszok elfogják őket az utcán. Egy pici ennivalóval azonban elláttak és ezzel nekivágtam az útnak, egyedül. Erősen dobogott a szívem, amikor arra gondoltam, mennyire szoronghatott magára hagyott nagyanyám ezekben a napokban, - már ha egyáltalában életben hagyták a nyilasok.

Az utcákon alig járt valaki; lövedékek süvítettek el az ember mellett és az ágyúzaj is erős volt. Hideg, ködös idő, félelmetes világ vett körül. Nagyon siettem, olykor futottam a mindössze néhány perces gyalogút alatt. Szívszorongva léptem be a Légrády Károly utcai sötét házba, amelyet akkor már senki nem őrzött. És mit láttam a mintegy 10 nap előtt elhagyott közös lakásban? Néhány ismeretlen öreg ember tett-vett, az én fejkendős nagyanyám pedig egy alacsony vaskályha előtt egy kis lábasban valami rántás-félét kavargatott. Amikor beléptem, nekem háttal állt, hallani pedig nem hallhatott, - süket lévén. Boldogan megkopogtattam a vállát és megcsókoltam. Minden csodálkozás nélkül felnézett rám szelíd arcával és azt mondta: “Mi van, édes fiam?” Nagymama, vége a háborúnak és a németek kitakarodtak! - kiabáltam a fülébe. “Igen?” válaszolta ő, elfordult, nem kérdezett ezután semmi mást és tovább kavargatta a rántást. Nem azért, mintha szenilis lett volna, vagy nem értette volna meg a dolgok jelentőségét. Szellemileg ugyanis egészen 1950-ben bekövetkezett haláláig tökéletesen ép volt, csak olyan mértékig szófukar és introvertált lelkületű, hogy nem fecsérelt több szót az egészre. Odaadtam a kis ennivalót, amit hoztam, megígértem, hogy nemsokára visszajön majd az egész család (ezt nem tudtam biztosan, csak reméltem) és újra együtt leszünk, mint régen.

Jött január 18-a és egész Pest - benne a gettó - felszabadult. Az a nap felemelő szép, boldog emlék számomra és mindannyiunk számára, akik hasonló nézetekkel és hasonló helyzetben éltük meg Budapest ostromát. De mi voltunk a kisebbség. A többség – ma már biztosan tudjuk - nem örült annyira. Ez a többség politikai nézeteitől, vérmérsékletétől és egyéni sorsalakulásától függően (nyugodtan, fásultan, esetleg haraggal) vagy elfogadta az elkerülhetetlent, amely ugyanakkor mégiscsak közelebb vitt a harcok és a háború befejezéséhez, vagy menekülni próbált a pesti oldalról. Köztudott, hogy január 17-ének éjszakáján budai átkelésre várva több ezer civil ember tolongott a pergőtűz alatt álló megmaradt két Duna-hídnál (az Erzsébet- és Lánchidat ugyanis csak 18-án robbantották fel).

Az volt a legfőbb gondom, hogy felkutassam apámat és Pétert, akikről elválásunk óta semmi hírem nem volt. Elindultam a Damjanich utca 49-be, a nyilas világ előtti lakásunkba, feltételezve, hogy a gettóból talán az egész család először oda ment. A gyalogút több mint egy óráig tartott. Nagynéném családja tényleg ott is volt, apám és Péter azonban nem, mert ők meg az én keresésemre indultak, a Katona József utcába. Lélekszakadva indultam visszafelé, de már megnyugodva, hogy élnek. A zűrös világ zűrös viszonyai ellenére vígjátékba illik, ahogy kergettük egymást és az is, ahogyan jött a deus ex machina: összefutottunk a Nyugati pályaudvar feletti Ferdinánd hídon. Megöleltük, megcsókoltuk egymást. Apám első szavaira máig emlékszem.

Dióhéjban azt mondta: mi hárman, szerencsések, legelőször is emlékezzünk tisztelettel és szeretettel arra a sok-sok emberre, arra a sok-sok áldozatra, akik elpusztultak az elmúlt években. Péter meg én pedig legyünk boldogok, hogy egy olyan új és jobb kornak érhettük meg a hajnalát, szinte gyerekként, amelyet ő egész életében kívánt magának és amelynek az eljöveteléért fiatal korában tőle telhetően mindent megtett. Igaz szívvel megfogalmazott útravalója nagyon megérintett. Meghatódtam és ezt a meghatottságot őrzöm mind a mai napig, annak ellenére, hogy apám és még sokak nagy reményei sajnos – szokás szerint - nem váltak be, mert a magyar út rövidesen nagyon rosszul folytatódott. De mégsem fogom sohasem elhinni, hogy az akkori remények nem voltak egyebek bárgyú illúzióknál, mint ahogy egyesek ma állítják. De hát miféle ember lehetett, aki remény nélkül és cinikusan kezdett hozzá az új korszakhoz?

Aztán elmentünk nagyanyámért a Légrády Károly utcába, és egy kis kocsin elhúztuk a Damjanich utcába. 18-án este már az egész család a “régi”, hajdan csillagos lakásban volt. Az örömteli estét követő első – „szabad” - éjjelen azonban nem volt annyira mély az álmunk, amennyire szerettük volna. Ablakok, matracok, párnák, takarók és ennivaló híján ez az éjszaka nem volt méltó az örömteli alkalomhoz, arról nem is beszélve, hogy a gettóból jövők „ukrán” betegségüket is magukkal hozták. De mi volt ez a szabadságunkhoz képest? Számunkra felszabadulás volt, nem egyszerűen „az ostrom vége”, nem „Pest eleste”, nem „megszabadulás”. És ez így is marad, ameddig mi élünk, mindannak a sok gyötrelemnek ellenére, ami az országra a következő néhány évtizedben - a szovjet típusú „népi demokrácia” korszakában - rázúdult.

Mérleg

Utólag sokszor elgondolkoztam: kik segítettek nekünk a vészkorszakban és kik fordultak el tőlünk?  Keresztény rokonaink nem voltak, így ez a szál eleve kiesik. Keresztény barátok? Belőlük sem volt sok, de azért akadtak olyanok, akikkel apám régóta szoros viszonyban volt. Közülük mindössze egy segített, a már említett Dabis László, aki apámat egy éjjelre - de csak ennyi időre - fogadta be. Viszont a régi jó barátoknál sokkal többet tett egy Noszlopi László nevű – csak ismerősnek nevezhető – keresztény pszichológus, apám egykori szabadkőműves társa; az ő zuglói lakásában apám és Péter több napon keresztül is menedéket talált. Keresztény iskolatársaink szülei, és iskolatársaink - hosszú éveken keresztül „barátok” vagy „barátnők” -, akik akkor 17-18 évesek voltak? A kisujjukat sem mozdították. Ezzel szemben az a közösség, amelyben apám mintegy 10-12 éven keresztül dolgozott: a Központi Tejcsarnok munkás, tisztviselő és vezető gárdájának néhány tagja megmozdult, kimutatta a szolidaritását és nagyon-nagyon sokat tett értünk. A munka világában kialakított kapcsolatok tehát sokkal jobban funkcionáltak az igazi bajban, mint bármilyen más társadalmi kötelék. Hogy ez mennyire volt általános, nem tudom.

Családomból hatan pusztultak el a vészkorszakban. Egyik unokabátyámat a nyilasok a nyílt utcán lőtték le; másik unokabátyám Ukrajnában halt meg, mint munkaszolgálatos, ugyanúgy, mint egyik unokanővérem akkori férje; egyik nagynénémet a nyilasok kivitték az óbudai téglagyárba, és többé nem hallottunk felőle; Gimes nagybátyám, akit Németországba deportáltak, egy ottani táborban halt meg; másik nagybátyám feleségét ugyancsak deportálásban vesztettük el.

Mi többiek, összesen húszan, túléltük a vészkorszakot. Hogy így történt, az kapcsolatok, egyéni állóképesség, lelemény, szerencse dolga is volt, de főként és elsősorban apámnak köszönhető. Családunk 1944-es drámájának ő volt a főszereplője. Egész idő alatt egy percre sem veszítette el a fejét, bármi is történt.  Optimizmusával ő tartotta a csillagos házban a lelket mindnyájunkban, mindig ő hozta a fontos döntéseket és eszét, energiáját és lehetőségeit felhasználva végig támaszt - hol szellemi, hol lelki, hol fizikai segítséget - nyújtott kis közösségünk minden egyes tagjának. Hogy ő maga valójában hogyan élte meg mindezt, hogy az optimizmusa mennyire volt a környezet számára rendelt orvosság (küldetés?) és mennyire volt őszinte, arról sohasem beszélt: a lényeget illetően igen zárkózott ember volt. Az elszenvedett traumákat sohasem említette és az egésznek a jelentőségét mindig kisebbítette. A holokauszt nem lett centrális problémája, legalább is kifelé. Az antiszemitizmust utálta, de az volt a véleménye, hogy ez a magyar nép elenyésző kisebbségének a betegsége és el fog múlni, ha az emberiség nagykorúvá válik. Hitte, hogy ez nemsokára bekövetkezik.

Én másképpen vagyok mindevvel. A vészkorszak eseményeinek fizikai és pszichikai valóm legmélyebb bugyraiba behatoló eseményeitől a mai napig nem tudtam megszabadulni. A zsidóüldözés, az ezzel járó megalázás, az állandó halálfélelem soha nem gyógyuló, örökre nyomot hagyó sebet ütött rajtam. Azzal együtt, hogy tudom, mindaz, amit én átéltem, kevésbé volt szörnyű, mint ami sok más sorstársamnak osztályrészül jutott. A fő kérdés azonban nem az, hogy mennyire jól, vagy mennyire nehezen lehetett kibírni mindazt, ami 1944/45-ben a budapesti zsidóság többségére rázúdult. És nem is az, hogy milyen mértékben jogos kinél-kinél az önsajnálat. Egészen más dimenziók tárulnak fel a történtekkel kapcsolatban. A vészkorszak felnőtté tett, de alaposan meg is változtatott. Csak azóta foglalkoztat, hogy a környezetemben ki zsidó és ki nem az. Éspedig azért és nem másért, mert azóta mindig van bennem egy kis félelem a nem zsidóktól és tudni akarom, kik azok, akiktől félnem kell. Nagyon szeretnék megszabadulni minden ilyen gondolattól, de nem megy. Gyakran előfordul ma is, hogy életem bármely eseményét aszerint osztályozom, hogy “előtte”, vagy “utána” történt. Tudom, hogy az effajta érzéseket nemcsak zsidók, hanem a XX. század más kegyetlen sorsfordulóinak átélői is ismerik, akikben a rettenetes idők és rettenetes élmények nyomán megnyílt egy szakadék, amelyet azóta sem temetett be teljesen semmi. Sokan vagyunk tele lelki sebekkel.

Befejezésül álljon itt még két idézet. Mindkettő nagyon megérintett. Egyiket sem a vészkorszak századában írták. Az elsőt előtte, a másodikat utána.

1.

„Hajh zsidó, neked még a neved is csúfság! Ha szidni kell valakit: téged szidnak. Ha ütni lehet valakit: téged ütnek. Ha áldozat kell száz közügyre: tőled várják az áldozatot. Haragudnod semmiért nem szabad, panaszaidért kinevetnek. Ezer szegényed van: nem sajnálnak. Tíz gazdag embered van: irigység mar érte. Rossz embereidet a szemedre hányják, jó embereidért mindenki fukar a dícsérettel. Mostoha gyermeke vagy a mívelt világnak. Orosz, német, francia kikergetne a föld kerekségéből. Csak a mi jó magyar népünk van meg veled békességben.”

(Eötvös Károly)

2.

…”El nem tudom képzelni a citoyen harmóniáját, aki feltétel nélkül azonosul hazájával, nemzetével. Úgy hozta sorsom, hogy önkéntesen választott és vállalt kisebbségi, mondhatnám: világkisebbségi helyzetben éljek, és ha e kisebbségi helyzetet pontosabban is meg akarnám határozni, erre nem faji, nem etnikai és nem is vallási fogalmat, illetve fogalmakat használnék. Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely a negatív tapasztalaton alapul. Igaz: e negatív tapasztalatra a zsidóságom révén tettem szert, vagy mondhatnám így is: a negatív tapasztalat univerzális világába én a zsidóságom révén nyertem beavattatást, mert mindazt, amit zsidó születésem folytán át kellett élnem, beavattatásnak tekintem, az emberről és a korunk emberi helyzetéről szerzett legmélyebb tudásba való beavattatásnak…”

(Kertész Imre)

 

(Az írás megjelent a Mozgó Világ 2003. 12. számában)