A ház a Dembinszky u 4.sz., ahol 1951-ig laktam. A ház történetéről csak annyit tudok, hogy az államosításig egy zsidó család tulajdona volt, akik egy része túlélte a vészkorszakot. A nevükre nem emlékszem, csak arra, hogy az első emeleten, az utcai fronton laktak. A háznak volt egy hátsó udvara, ahol egy két emeletes harisnyakötő üzem működött. A mi lakásunk ablakai erre az udvara néztek. Később ezt az üzemet is államosították, úgy emlékszem könyvkötészet lett. Köszönet, hogy megőrzitek az utókornak a 70 éve történteket.Üdvözlettel: Arató Andorné, Judit
Tovább...
KI MIT TUD
1944
Nem mindjárt volt az elkerített gettó. Először az összeköltöztetés, a csillagos ház volt. Mellünkre sárga csillagot kellett tűzni, (a babám is hordott egy parányit, hiszen „ő” is a családhoz tartozott) a házunk kapujára pedig egy nagyobb sárga csillagot szegeztek. A hatóságokban, mi tagadás, volt némi racionalitás, hiszen azt a néhány keresztény családot költöztették ki a Dembinszky utcai házból, akik mentesek voltak a zsidótörvények alól. A zsidók és a vegyes házasságú családok a helyükön maradtak. Aztán máshonnan még rengetegen érkeztek persze, egy-egy kétszobás lakásban 20 ember is szorongott, de nekünk, gyerekeknek ez új játszótársakat és izgalmas szórakozást jelentett. Az utcára délelőtt 11-ig volt szabad kimenni. A felnőttek ilyenkor szerezték be az élelmet, mi pedig még fagyit is vehettünk, ha csilingelt a ház előtt a triciklis bácsi. Ha késett pár percet, már nem engedett ki bennünket a házmester, aki ilyenkor szigorúan kulcsra zárta a kaput. Mit is csinálhattak ebben az összezártságban a zsidók? Délutánonként a bérház udvarán korzóztak, vitatkoztak, mi, gyerekek a lépcsőkön futkároztunk, lármáztunk. Így született meg a gondolat, kultúrműsort kell csinálni. Lett is nagy izgalom, készülődés, mindenki tudása legjavát akarta bemutatni. Amikor eljött a nagy nap, a ház hátsó udvarán dobogót ácsolt szigorú házmesterünk, mindenki vitt le széket a nézőtérre, még zongora is került valakitől. Az asszonyok ruhákat vasaltak, hajsütővasak csattogtak, nézők és szereplők mind kitettek magukért. A felnőttek énekeltek, zenéltek, volt, aki Jókai regényből olvasott fel, Ady, Petőfi verseket szavaltak. F. Miki, a csibész kamasz fiú fekete álarcban ördögtáncot járt. Legnagyobb sikere G. Bözsinek, a bájos kis csitrinek volt. Ő már akkor remekül steppelt, nem csoda, hiszen Lakner bácsinál tanult a gyermekszínházban, ma kiváló színésznő. Ábrányi Emil „Kossuth sírja” c. versét e sorok írója, akkor 6 éves kislány mondta el. Így szólt a vége:
Ott, hol a Szabadság ül isteni székben
S tündöklő betűkkel legszebb lapját írja,
Az a fényes szent hely, az a Kossuth sírja.
Csodálatos, de azon a napon nem volt légiriadó, és még néhány hét volt hátra addig az októberi napig, amikor fegyveres nyilas suhancok sorba állították az udvaron, majd elhajtották a téglagyár és onnan a vagonok felé a nézők és szereplők nagy részét, akik közül csak kevesen tértek vissza.
Arató Andorné Schönberger Judit
Megjelent a Budai Sófár c. 2001. márciusi számában.
Reflexiók
A ház a Dembinszky u 4.sz., ahol 1951-ig laktam. A ház történetéről csak annyit tudok, hogy az államosításig egy zsidó család tulajdona volt, akik egy része túlélte a vészkorszakot. A nevükre nem emlékszem, csak arra, hogy az első emeleten, az utcai fronton laktak. A háznak volt egy hátsó udvara, ahol egy két emeletes harisnyakötő üzem működött. A mi lakásunk ablakai erre az udvara néztek. Később ezt az üzemet is államosították, úgy emlékszem könyvkötészet lett. Köszönet, hogy megőrzitek az utókornak a 70 éve történteket.Üdvözlettel: Arató Andorné, Judit
KI MIT TUD
1944
Nem mindjárt volt az elkerített gettó. Először az összeköltöztetés, a csillagos ház volt. Mellünkre sárga csillagot kellett tűzni, (a babám is hordott egy parányit, hiszen „ő” is a családhoz tartozott) a házunk kapujára pedig egy nagyobb sárga csillagot szegeztek. A hatóságokban, mi tagadás, volt némi racionalitás, hiszen azt a néhány keresztény családot költöztették ki a Dembinszky utcai házból, akik mentesek voltak a zsidótörvények alól. A zsidók és a vegyes házasságú családok a helyükön maradtak. Aztán máshonnan még rengetegen érkeztek persze, egy-egy kétszobás lakásban 20 ember is szorongott, de nekünk, gyerekeknek ez új játszótársakat és izgalmas szórakozást jelentett. Az utcára délelőtt 11-ig volt szabad kimenni. A felnőttek ilyenkor szerezték be az élelmet, mi pedig még fagyit is vehettünk, ha csilingelt a ház előtt a triciklis bácsi. Ha késett pár percet, már nem engedett ki bennünket a házmester, aki ilyenkor szigorúan kulcsra zárta a kaput. Mit is csinálhattak ebben az összezártságban a zsidók? Délutánonként a bérház udvarán korzóztak, vitatkoztak, mi, gyerekek a lépcsőkön futkároztunk, lármáztunk. Így született meg a gondolat, kultúrműsort kell csinálni. Lett is nagy izgalom, készülődés, mindenki tudása legjavát akarta bemutatni. Amikor eljött a nagy nap, a ház hátsó udvarán dobogót ácsolt szigorú házmesterünk, mindenki vitt le széket a nézőtérre, még zongora is került valakitől. Az asszonyok ruhákat vasaltak, hajsütővasak csattogtak, nézők és szereplők mind kitettek magukért. A felnőttek énekeltek, zenéltek, volt, aki Jókai regényből olvasott fel, Ady, Petőfi verseket szavaltak. F. Miki, a csibész kamasz fiú fekete álarcban ördögtáncot járt. Legnagyobb sikere G. Bözsinek, a bájos kis csitrinek volt. Ő már akkor remekül steppelt, nem csoda, hiszen Lakner bácsinál tanult a gyermekszínházban, ma kiváló színésznő. Ábrányi Emil „Kossuth sírja” c. versét e sorok írója, akkor 6 éves kislány mondta el. Így szólt a vége:
Ott, hol a Szabadság ül isteni székben
S tündöklő betűkkel legszebb lapját írja,
Az a fényes szent hely, az a Kossuth sírja.
Csodálatos, de azon a napon nem volt légiriadó, és még néhány hét volt hátra addig az októberi napig, amikor fegyveres nyilas suhancok sorba állították az udvaron, majd elhajtották a téglagyár és onnan a vagonok felé a nézők és szereplők nagy részét, akik közül csak kevesen tértek vissza.
Arató Andorné Schönberger Judit
Megjelent a Budai Sófár c. 2001. márciusi számában.