Ötéves koromban ide voltam telepítve szüleimmel, nővéremmel együtt. Igen élesek az emlékeim arról az időről. A későbbi ún. nemzetközi gettóban töltött hetekkel összehasonlítva viszonylag jó körülmények voltak. A nagypolgári lakások többségének főbérlői zsidók voltak, és az ő rokonaik költöztek be, hozzánk hasonlóan a nem kijelölt házakból. Sok később ismert személy is volt a lakosok között, gondolom, hozzájárulásuk nélkül nem nevezhetem meg őket. Mi, kisgyerekek persze sokáig nem fogtuk fel a veszélyt és remekül szórakoztunk. A felnőtt "nénik" pl. gyerekzsúrokat rendeztek nekünk. A viceházmester és a házmester korrekt és kedves volt hozzánk, de néhány nem-zsidó őslakó teljesen elzárkózott. Valamikor nyáron, vagy talán már ősszel egy éjszaka egy orosz bomba eltalálta a házat, megrongálva a háztető, a padlás egy részét és néhány felső emeleti lakást.
Tovább...
A Szálasi-puccs után röviddel - azt hiszem, hogy pontosan egy nappal - egy szedett-vedett, egészen fiatal suhancokból álló nyilas társaság berontott a házba, a zsidókat üvöltözve leparancsolták az udvarba, és elhajtották őket egy Kertész-utcai (akkor Nagyatádi Szabó utca) pincébe,vagy szuterénbe. Mi anyámmal és még néhány emberrel valahogy ott maradtunk. Az elhurcoltakat huszonnégy óra múltán hazaengedték, értéktárgyak fejében. Komoly bántódásuk állítólag nem esett, bár én néhány emlékfoszlány alapján arra következtetek, hogy két nőt megerőszakoltak. Szóval ez még csak az előszele volt a későbbi gyilkos razziáknak.
Családunkkal rövidesen elhagytuk a csillagos házat (bujkálás, majd ú.n. védett ház, végül a felszabadulás). Utána egy időre visszaköltöztünk az ostrom alatt több tüzérségi találattól félig romossá vált Király-utcai házba. Akkor még nem voltak közmű-szolgáltatások, mikor már enyhült az idő, az asszonyok a körfolyosón romos téglákból, vasrostélyokból ügyesen összetákolt nyitott tűzhelyeken (lacikonyhának mondták) nagy vidáman főzték a finom ételeket szárazbabból, zsizsikes sárgaborsóból, jelesebb napokon kukoricalisztből.
A kisgyerekkorom emlékeit persze utólag sokszor felidéztük, és a közelmúltban az akkoriban már nagylány nővéremmel egyeztettem, szóval hitelesek.
Gőzerővel dolgozom az emlékirataimon, ezt másnak is ajánlom, hogy valamit tegyünk a kollektív nemzeti emlékezet gyakori manipulálásával szemben. Akit érdekel, annak elküldhetem a fenti eseményekről szóló kicsit részletesebb, személyes hangú írásomat.
Azt hiszem, a VII. Király u. 85. csillagos ház lakóinak utolsó túlélője vagyok. Születési nevem: Fried Veronika Lia, szüleimmel együtt a 4. emelet 2. sz lakás lakója. Akkoriban: 8 éves, a Szív utcai elemi iskola II. a osztályos tanulója.
Édesapám: Fried József éppen szokott munkaszolgálatát töltötte. Édesanyám jó gyakorlati érzékkel úgy döntött: a család Óbudán élő tagjait kell beköltöztetni a két szoba hallos lakásunkba. A gondolatmenete alapján a Duna fontos választóvonal a várható deportálások esetére. Igaza lett. A család óbudai tagjait már rég kitelepítették volna a Tímár utcai házból, ha nem költöztek volna be a hetedik kerületbe.
Tovább...
Így a család megszaporodott: Nagymama, Nagymama, nagynéni, nagybácsi és az imádott unokatestvérem költözött hozzánk. Sőt, a szomszéd lakásba befogadták apai oldalról egy unokatestvéremet, a velem közel egykorú fiával, az apa szintén MUSZ-os volt. (a közel egykorú nem tévedés. Az apai ágon a nagyanyám 13 gyermeket szült, ebből 9 felnőtt. Koruk széles skálán találtatott, ezért lehetett, hogy a különböző generációk kora átlapolta egymást.)
Arra emlékszem, hogy a ház jól megtelt. De arra is tisztán emlékszem, hogy rosszindulatú pletyka, vita nagyon ritkán fordult elő. Még azok a szomszédok is megértették egymást, akik korábban nem tartoztak ugyanahhoz a "kaszthoz". Az első 3 emeleten a két utcai frontot nagyméretű, 4-6 szobás polgári lakások foglalták el (a ház sarokház, két irányba tájolt), a 4-5 emelet ráépítés, kisebb, de modernebb beosztású lakásokkal. A közös baj összehozta az embereket.
A lakók összetétel szerint főleg értelmiségiekből állt, tudomásom szerint nem volt közöttük kiemelkedően gazdag, vagy magasabb rangú. Viszont jellemző volt a magas zenei képzettségű család. Az ötödik emeleten laktak Lehelék, a későbbi jó nevű Lehel György karmester, valamint szülei, és húga. Az én Édesanyám is zenei diplomás volt. Mai napon is büszkén emlékezem azokra a kamarazenei estekre, ahol Lehel László hegedült, Anyám kíséretével, valamint Schwartz Oli, a későbbi Szőnyi Olga énekelt. A gyerekekkel tanult Osvát Zsuzsa és lánya, Osvát Kati.
Hazugság lenne visszasírni azokat a szörnyű időket, a bombázásokat, a felnőttek szorongásait, de nekünk, a házban lakó gyerekeknek nyugalmat nyújtott ez a közösség. Ennek az "idillnek" azonnal véget vetett Szálasi uralomra jutása, ami arra kötelezte október 15. után a lakókat, hogy továbbvándoroljanak, előbb 2 (?) majd 3 házzal, otthagyva szerény holmijukat, majd még tovább, a Wesselényi utcai gettóba vagy a védett házakba. De ez már másik történet. Ezt már nem tudtam követni, csak átélni 8-9 évesen.
Reflexiók
Ötéves koromban ide voltam telepítve szüleimmel, nővéremmel együtt. Igen élesek az emlékeim arról az időről. A későbbi ún. nemzetközi gettóban töltött hetekkel összehasonlítva viszonylag jó körülmények voltak. A nagypolgári lakások többségének főbérlői zsidók voltak, és az ő rokonaik költöztek be, hozzánk hasonlóan a nem kijelölt házakból. Sok később ismert személy is volt a lakosok között, gondolom, hozzájárulásuk nélkül nem nevezhetem meg őket. Mi, kisgyerekek persze sokáig nem fogtuk fel a veszélyt és remekül szórakoztunk. A felnőtt "nénik" pl. gyerekzsúrokat rendeztek nekünk. A viceházmester és a házmester korrekt és kedves volt hozzánk, de néhány nem-zsidó őslakó teljesen elzárkózott. Valamikor nyáron, vagy talán már ősszel egy éjszaka egy orosz bomba eltalálta a házat, megrongálva a háztető, a padlás egy részét és néhány felső emeleti lakást.
A Szálasi-puccs után röviddel - azt hiszem, hogy pontosan egy nappal - egy szedett-vedett, egészen fiatal suhancokból álló nyilas társaság berontott a házba, a zsidókat üvöltözve leparancsolták az udvarba, és elhajtották őket egy Kertész-utcai (akkor Nagyatádi Szabó utca) pincébe,vagy szuterénbe. Mi anyámmal és még néhány emberrel valahogy ott maradtunk. Az elhurcoltakat huszonnégy óra múltán hazaengedték, értéktárgyak fejében. Komoly bántódásuk állítólag nem esett, bár én néhány emlékfoszlány alapján arra következtetek, hogy két nőt megerőszakoltak. Szóval ez még csak az előszele volt a későbbi gyilkos razziáknak.
Családunkkal rövidesen elhagytuk a csillagos házat (bujkálás, majd ú.n. védett ház, végül a felszabadulás). Utána egy időre visszaköltöztünk az ostrom alatt több tüzérségi találattól félig romossá vált Király-utcai házba. Akkor még nem voltak közmű-szolgáltatások, mikor már enyhült az idő, az asszonyok a körfolyosón romos téglákból, vasrostélyokból ügyesen összetákolt nyitott tűzhelyeken (lacikonyhának mondták) nagy vidáman főzték a finom ételeket szárazbabból, zsizsikes sárgaborsóból, jelesebb napokon kukoricalisztből.
A kisgyerekkorom emlékeit persze utólag sokszor felidéztük, és a közelmúltban az akkoriban már nagylány nővéremmel egyeztettem, szóval hitelesek.
Gőzerővel dolgozom az emlékirataimon, ezt másnak is ajánlom, hogy valamit tegyünk a kollektív nemzeti emlékezet gyakori manipulálásával szemben. Akit érdekel, annak elküldhetem a fenti eseményekről szóló kicsit részletesebb, személyes hangú írásomat.
Azt hiszem, a VII. Király u. 85. csillagos ház lakóinak utolsó túlélője vagyok. Születési nevem: Fried Veronika Lia, szüleimmel együtt a 4. emelet 2. sz lakás lakója. Akkoriban: 8 éves, a Szív utcai elemi iskola II. a osztályos tanulója.
Édesapám: Fried József éppen szokott munkaszolgálatát töltötte. Édesanyám jó gyakorlati érzékkel úgy döntött: a család Óbudán élő tagjait kell beköltöztetni a két szoba hallos lakásunkba. A gondolatmenete alapján a Duna fontos választóvonal a várható deportálások esetére. Igaza lett. A család óbudai tagjait már rég kitelepítették volna a Tímár utcai házból, ha nem költöztek volna be a hetedik kerületbe.
Így a család megszaporodott: Nagymama, Nagymama, nagynéni, nagybácsi és az imádott unokatestvérem költözött hozzánk. Sőt, a szomszéd lakásba befogadták apai oldalról egy unokatestvéremet, a velem közel egykorú fiával, az apa szintén MUSZ-os volt. (a közel egykorú nem tévedés. Az apai ágon a nagyanyám 13 gyermeket szült, ebből 9 felnőtt. Koruk széles skálán találtatott, ezért lehetett, hogy a különböző generációk kora átlapolta egymást.)
Arra emlékszem, hogy a ház jól megtelt. De arra is tisztán emlékszem, hogy rosszindulatú pletyka, vita nagyon ritkán fordult elő. Még azok a szomszédok is megértették egymást, akik korábban nem tartoztak ugyanahhoz a "kaszthoz". Az első 3 emeleten a két utcai frontot nagyméretű, 4-6 szobás polgári lakások foglalták el (a ház sarokház, két irányba tájolt), a 4-5 emelet ráépítés, kisebb, de modernebb beosztású lakásokkal. A közös baj összehozta az embereket.
A lakók összetétel szerint főleg értelmiségiekből állt, tudomásom szerint nem volt közöttük kiemelkedően gazdag, vagy magasabb rangú. Viszont jellemző volt a magas zenei képzettségű család. Az ötödik emeleten laktak Lehelék, a későbbi jó nevű Lehel György karmester, valamint szülei, és húga. Az én Édesanyám is zenei diplomás volt. Mai napon is büszkén emlékezem azokra a kamarazenei estekre, ahol Lehel László hegedült, Anyám kíséretével, valamint Schwartz Oli, a későbbi Szőnyi Olga énekelt. A gyerekekkel tanult Osvát Zsuzsa és lánya, Osvát Kati.
Hazugság lenne visszasírni azokat a szörnyű időket, a bombázásokat, a felnőttek szorongásait, de nekünk, a házban lakó gyerekeknek nyugalmat nyújtott ez a közösség. Ennek az "idillnek" azonnal véget vetett Szálasi uralomra jutása, ami arra kötelezte október 15. után a lakókat, hogy továbbvándoroljanak, előbb 2 (?) majd 3 házzal, otthagyva szerény holmijukat, majd még tovább, a Wesselényi utcai gettóba vagy a védett házakba. De ez már másik történet. Ezt már nem tudtam követni, csak átélni 8-9 évesen.
Üdvözlettel: D. V.