XIII. kerület, Csanády utca 18.

A dédapám és a nagyapám (Félix), és anyám (Vera) gyerekként, valamint a németek elől vidékről menekülő unokatestvérei (Kati és Imre) a Csanády u. 18-ban együtt laktak egy ideig. 2002-ben jártak utoljára Budapesten. Akkor mesélték el, amire emlékeztek.

Kati kilenc hónapos terhesen Tokajból jött föl, mert a helybéli csendőr figyelmeztette, hogy meneküljön. Imre munkaszolgálatos volt. Anyám hamis papírokkal cselédlány volt a VI. kerületben. „Zsidó ház volt. De nem volt védett ház. Össze voltunk költöztetve. Megvoltunk azért, nem volt különösebb probléma, de azután…. jöttek, hogy minden férfinek le kell mennie az udvarra. Elvitték őket. Nem mondták meg, hogy hová viszik őket, de mindenki tudta, hogy a víz, a Duna felé…Mikor jöttek a lakásba, föl a Csanády utcába, Félix bácsit elvitték, … később jöttek, hogy a nőknek is menni kell. És nekem ott volt a bébi a szoba közepén. Volt egy mózeskosár és amikor a szegény lányok lementek, meg több mindenki a házból, akkor jött két nyilas föl, végig, ellenőrizni, hogy nem-e maradt valaki a lakásban … és én ott voltam a gyerekkel. A két nyilas – olyan körülbelül 18 éves suhancok voltak – mondja, hogy hát én miért nem mentem le? Hát mondom… – nagyon sajnálom, nem tudok ezzel a bébivel lemenni és erre ők elsétáltak. Két hónapos volt a gyerek.”

Kati később férjével és két gyerekkel Kanadába ment, Imre pedig Izraelbe. Félix nagyapám nyomtalanul tűnt el. A nevét sehol nem jegyezték föl, csak a családi emlékezet őrzi és ez az egy mondat a szemtanú rokonoktól.