1944. júniusában mint ikertestvérek, Péter és Gábor születésünk óta (1942. március 4.) a Budapest, VI. (ma XIII.) kerület Tar utca 10. alatti bérházban laktunk anyánkkal. Apámat 1942. novemberében munkaszolgálatra hívták be és az orosz harctérre vitték, ahol később hadifogságba esett. (Az 1990-es években ezért egy kis összegű havi nyugdíjat kapott a magyar államtól). Ez időtájban apám édesanyja, özv. Popper Vilmosné a Popper Divatáruház tulajdonosa volt. Az áruház a Tar utcai épület Róbert Károly körúti oldalán volt található.
Tovább...
Az 1944. júniusi polgármesteri rendelet következményeként, a közeli Csata utca 14/a-ban kijelölt csillagos házba kellett költöznünk. Nagyanyámnak, aki szintén a Tar utca 10-ben lakott, a Báthory utcai csillagos házba kellett költöznie, ahová két leány- és egy fiútestvére már előtte beköltözött.
A 97 éves anyám elbeszélése szerint, 1944. november 10-én a rendőrség elvitte őt a csillagos házi lakásunkból. Az őrszobáról más összegyűjtött zsidóval egyetemben a Bécsi úti téglagyárba vitték, ahonnan még az éjszaka megszökött, és a Winkler Mozi tulajdonosai, Winkler Lajos és felesége, Marika bújtatták őt a felszabadulásig, 1945. január 18-ig.
Anyánk szerint, mi kétéves gyerekek, sírva kértük a “rendőr bácsikat”, hogy ne vigyék el anyukánkat. Amikor anyánkat elvitték a rendőrök, és mi az üres lakásban maradtunk, a rendőrök azt mondták neki, hogy mi értünk majd a Vöröskereszt jön és gondozásba vesz minket. Mint tudjuk, a Vöröskereszt által összegyűjtött gyerekeket a nyilasok a Dunába lőtték. Mielőtt még a Vöröskereszt értünk jött volna, a környéken – ahol majdnem mindenki ismerte családunkat – híre ment, hogy a fiatal Poppernét elvitték a rendőrök. A hírre apám gyermekkori barátjának, Harper László borbélymesternek a húga, Lizike értünk jött a Tar utca 10-ből és bevitt minket nagyanyámhoz a Báthory utcai csillagos házba. December elején kerültünk a nagy gettóba nagyanyámmal és testvéreivel egyetemben. Itt a teljes éhínségtől csak úgy menekültünk meg, hogy az „árja” család amelyet kiköltöztettek a gettóban lévő lakásukból, otthagyta a spájzban található befőtteket, mert megsajnáltak minket. 1945. január 18-án a gettó felszabadult és mi csont és bőrré lesoványodva kerültünk vissza anyánkhoz a Tar utca 10-be, aki már addigra visszatért a régi lakásunkba. Három hónap elteltével nem tudtuk felismerni anyánkat és vissza akartunk menni a nagyihoz és lánytestvéréhez, Fáni nénihez. Anyám elbeszélése szerint éjszakánként lidércálmaink voltak és sírva kiabáltuk, hogy éhesek vagyunk, annak ellenére, hogy a felszabadulás után már volt mit ennünk.
Reflexiók
1944. júniusában mint ikertestvérek, Péter és Gábor születésünk óta (1942. március 4.) a Budapest, VI. (ma XIII.) kerület Tar utca 10. alatti bérházban laktunk anyánkkal. Apámat 1942. novemberében munkaszolgálatra hívták be és az orosz harctérre vitték, ahol később hadifogságba esett. (Az 1990-es években ezért egy kis összegű havi nyugdíjat kapott a magyar államtól). Ez időtájban apám édesanyja, özv. Popper Vilmosné a Popper Divatáruház tulajdonosa volt. Az áruház a Tar utcai épület Róbert Károly körúti oldalán volt található.
Az 1944. júniusi polgármesteri rendelet következményeként, a közeli Csata utca 14/a-ban kijelölt csillagos házba kellett költöznünk. Nagyanyámnak, aki szintén a Tar utca 10-ben lakott, a Báthory utcai csillagos házba kellett költöznie, ahová két leány- és egy fiútestvére már előtte beköltözött.
A 97 éves anyám elbeszélése szerint, 1944. november 10-én a rendőrség elvitte őt a csillagos házi lakásunkból. Az őrszobáról más összegyűjtött zsidóval egyetemben a Bécsi úti téglagyárba vitték, ahonnan még az éjszaka megszökött, és a Winkler Mozi tulajdonosai, Winkler Lajos és felesége, Marika bújtatták őt a felszabadulásig, 1945. január 18-ig.
Anyánk szerint, mi kétéves gyerekek, sírva kértük a “rendőr bácsikat”, hogy ne vigyék el anyukánkat. Amikor anyánkat elvitték a rendőrök, és mi az üres lakásban maradtunk, a rendőrök azt mondták neki, hogy mi értünk majd a Vöröskereszt jön és gondozásba vesz minket. Mint tudjuk, a Vöröskereszt által összegyűjtött gyerekeket a nyilasok a Dunába lőtték. Mielőtt még a Vöröskereszt értünk jött volna, a környéken – ahol majdnem mindenki ismerte családunkat – híre ment, hogy a fiatal Poppernét elvitték a rendőrök. A hírre apám gyermekkori barátjának, Harper László borbélymesternek a húga, Lizike értünk jött a Tar utca 10-ből és bevitt minket nagyanyámhoz a Báthory utcai csillagos házba. December elején kerültünk a nagy gettóba nagyanyámmal és testvéreivel egyetemben. Itt a teljes éhínségtől csak úgy menekültünk meg, hogy az „árja” család amelyet kiköltöztettek a gettóban lévő lakásukból, otthagyta a spájzban található befőtteket, mert megsajnáltak minket. 1945. január 18-án a gettó felszabadult és mi csont és bőrré lesoványodva kerültünk vissza anyánkhoz a Tar utca 10-be, aki már addigra visszatért a régi lakásunkba. Három hónap elteltével nem tudtuk felismerni anyánkat és vissza akartunk menni a nagyihoz és lánytestvéréhez, Fáni nénihez. Anyám elbeszélése szerint éjszakánként lidércálmaink voltak és sírva kiabáltuk, hogy éhesek vagyunk, annak ellenére, hogy a felszabadulás után már volt mit ennünk.