A gettóban megtudtam, hogy nagynéném, Etel néni a menyével, Mancival és a 10 éves Bandi unokájával a Wesselényi u. 4. számú ház pincéjében tartózkodik. Ignác bácsit, Etel néni férjét elhurcolták (nem tudjuk, hogy melyik haláltáborban végeztek vele). Etel néniék kénytelenek voltak csillagos házba, a Sziget utca 40-be költözni. Az óbudai téglagyárat is megjárták, de az öregeket és a gyermekeseket hazaengedték. Visszatérhettek a lakásukba, de már 2 hónapja beköltöztek a gettóba, és lakásuk is volt a negyedik emeleten, ahova a menye néha felment főzni addig, amíg egy ízben észre nem vette, hogy a szemközti ház teteje megemelkedik, és darabokban visszahull.
Tovább...
Egy orosz bomba csapott bele. A németek ugyanis a Wesselényi utca és a gettóbeli keresztutca számos háztetejére gépágyút telepítettek, amelyek igyekeztek elűzni a minden nap menetrendszeren megjelenő orosz harci repülőgépeket. Azok is dobáltak kisméretű bombákat, és ezek nem a légvédelmi ágyúkat, hanem rendszerint a környező házakat találták el kisebb-nagyobb kárt okozva bennük. A Sziget utca 4-6. számú házból egyébként nem kellett elköltözniük a zsidóknak – 3-4 zsidó család ott is maradt, és egyikük, egy cipész felesége, látva elesettségemet, még tojásporból készült rántottával is megkínált –, pedig nem lett úgynevezett „csillagos házként” kijelölve. Ez a viceházmester nyilas pártszolgálatos fiának volt köszönhető. Az apám által elhagyott lakást sem vették nyilvántartásba, nyilas razziát sem éltek át, és hazaköltözésünkkor a házban lakók is üdvözöltek bennünket. Ez kivételes, egyedülálló eset volt a budapesti nyilasuralom történetében. Nagyon kalandos volt a berendezkedésünk. Eleinte Etel néniék igen szűkös élelmiszertartalékait éltük fel. Etel néniék utolsó „vándorlakása” – mielőtt a gettóba költöztek – a Sziget utca végén levő „Palatinus” házban volt. Kérésére egy kiskocsival elhoztuk az otthagyott holmijukat. Én elcsentem egy könyökcsövet, így már nem volt akadálya a cselédszobában talált Jancsi-kályhában való tűzrakásnak. Kiástuk a szenespincénkben a szénhalom alá rejtett bélyeggyűjteményt és megboldogult édesanyám ékszereinek egy részét. A másik felét kedves barátnőnk, Pilátné rejtette el és adta vissza maradéktalanul.
Reflexiók
A gettóban megtudtam, hogy nagynéném, Etel néni a menyével, Mancival és a 10 éves Bandi unokájával a Wesselényi u. 4. számú ház pincéjében tartózkodik. Ignác bácsit, Etel néni férjét elhurcolták (nem tudjuk, hogy melyik haláltáborban végeztek vele). Etel néniék kénytelenek voltak csillagos házba, a Sziget utca 40-be költözni. Az óbudai téglagyárat is megjárták, de az öregeket és a gyermekeseket hazaengedték. Visszatérhettek a lakásukba, de már 2 hónapja beköltöztek a gettóba, és lakásuk is volt a negyedik emeleten, ahova a menye néha felment főzni addig, amíg egy ízben észre nem vette, hogy a szemközti ház teteje megemelkedik, és darabokban visszahull.
Egy orosz bomba csapott bele. A németek ugyanis a Wesselényi utca és a gettóbeli keresztutca számos háztetejére gépágyút telepítettek, amelyek igyekeztek elűzni a minden nap menetrendszeren megjelenő orosz harci repülőgépeket. Azok is dobáltak kisméretű bombákat, és ezek nem a légvédelmi ágyúkat, hanem rendszerint a környező házakat találták el kisebb-nagyobb kárt okozva bennük. A Sziget utca 4-6. számú házból egyébként nem kellett elköltözniük a zsidóknak – 3-4 zsidó család ott is maradt, és egyikük, egy cipész felesége, látva elesettségemet, még tojásporból készült rántottával is megkínált –, pedig nem lett úgynevezett „csillagos házként” kijelölve. Ez a viceházmester nyilas pártszolgálatos fiának volt köszönhető. Az apám által elhagyott lakást sem vették nyilvántartásba, nyilas razziát sem éltek át, és hazaköltözésünkkor a házban lakók is üdvözöltek bennünket. Ez kivételes, egyedülálló eset volt a budapesti nyilasuralom történetében. Nagyon kalandos volt a berendezkedésünk. Eleinte Etel néniék igen szűkös élelmiszertartalékait éltük fel. Etel néniék utolsó „vándorlakása” – mielőtt a gettóba költöztek – a Sziget utca végén levő „Palatinus” házban volt. Kérésére egy kiskocsival elhoztuk az otthagyott holmijukat. Én elcsentem egy könyökcsövet, így már nem volt akadálya a cselédszobában talált Jancsi-kályhában való tűzrakásnak. Kiástuk a szenespincénkben a szénhalom alá rejtett bélyeggyűjteményt és megboldogult édesanyám ékszereinek egy részét. A másik felét kedves barátnőnk, Pilátné rejtette el és adta vissza maradéktalanul.
A Centropa archívumából