Én egy 82 éves asszony vagyok, a Holocaust túlélő tanúja, aki a vészkorszak idején 12 éves lányka volt. Nézegettem a reflexiókat és láttam, hogy senki sem írt a fenti csillagos házakról semmit. Így aztán, bár még hetven év után is nagyon fáj a szívem az emlékektől, nekifogok és írok róluk. Ami eszembe jut…
Tovább...
1938-ban, hat éves koromban, költöztünk a 76. sz. házba a magas földszintre, ahol anyukám nagybátyja is lakott az épület legszebb lakásában, mi a mellettük levő lakásba kerültünk. Szüleimmel együtt nagyon boldogan éltünk itt, nekem először az életben lett külön szobám. Hárman laktuk a két szoba összkomfortos lakást, nagyon kényelmesen. Hamarosan megbarátkoztunk a ház szinte minden lakójával, sőt a szomszédos 78. sz. házban lett a legjobb barátnőm – Róbert Magda (Madó volt a beceneve). Ez a kis ház a mi házunkkal egy telken épült, csak az épületek mögött létesült kerítés, mert Madóék hátsó udvara egy építőanyag lerakat volt, tekintve édesapjának építész foglalkozását. A kis családi házban három generáció lakott együtt: a nagymama, a szülők és a három gyerek, Laci, Misi és Madó.
A vészkorszak kezdetétől ez a harmónia hamar elpárolgott, minden megváltozott. Nemcsak sárga csillag került mindkét ház kapujára és persze ránk, emberekre is, ha az utcán jártunk, hanem a keresztény családok elmentek a házból, (csak az elég rendes házmester család maradhatott), viszont nagyon sokan költöztek hozzánk, zsidók akiknek korábbi lakása nem csillagos házban volt. A mi lakásunkba beköltöztek anyám idős szülei, két húga, apám húga férjével és internált testvérének két kicsi gyermekével. A házba költözött a Hoffman család, akik szüleim barátai voltak, a Stern család Róberték és ezen keresztül sokunk barátai és még mások, akikkel a ház lakói baráti, vagy rokoni viszonyban voltak (pl. a közeli Faragó pékség tulajdonosai). A ház kényelmesen lakott, középosztálybeli polgári családok otthonából többé-kevésbé összetartozó zsidó családok zsúfolttá vált lakhelye lett. Naphosszat zárva tartották az épületeket, ez volt a törvény, csak meghatározott órákban mehettünk az utcára. Szüleim jó barátságban voltak a sarki fűszeressel, aki segített rajtunk és hetenként kétszer beadott a zárt házba részünkre egy nagy élelmiszer csomagot, holott már városszerte hatalmas volt a szükség. Akadt hát, néhány emberséges keresztény ember.
A sok-sok lakó között számos 12-15 év közötti kamasz gyermek akadt, akik majdnem, hogy örültek ennek az összezártságnak. Egész nap szórakoztattuk egymást, hogy ne legyünk kétségbeesett anyáink terhére, többnyire értelmes játékokkal, memória játékokat játszottunk, érdekes kártya-játékokat, megbeszéltük az olvasott könyveket, ping-pongoztunk, bajnokságok is voltak, stb. Az egyik fiatal, aki később író lett, egy nagyon jó ábrázolást írt a ház lakóinak együttéléséről. Mi Madóval készítettünk egy „Vigasztaló” című újságot, igaz, hogy csak egy példányban, de ez körbejárt a lakók között. Sajnos, csak egyetlen számra telt erőnkből. Persze, mi gyerekek is teljesen átéreztük szörnyű sorsunkat, de igyekeztünk ezt palástolni a felnőttek előtt. A férfiak, vagyis apáink majdnem mindannyian már régen munkaszolgálatosokként szolgáltak az ország különböző pontjain, vagy Ukrajnában, a fiatal férfiakat, a gyermekek idősebb testvéreit ekkor kezdték el bevinni munkaszolgálatra. A felnőttek hangulata ennek megfelelően szomorú volt, de ők meg a gyerekek kedvéért tartották magukat.
A házunkkal szemben volt a Szeretet kórház, melyet zsidó alapítvány tartott fenn. A német Luftwaffe rekvirálta a kórházat sebesültjei részére. A könnyebb sebesültek egész nap az ablakokban lógtak, mint a szőlőfürtök és legtöbbször énekeltek, miközben az utca nem túl nagy forgalmát figyelték. Dalaik közül leginkább az „Érika” című, akkor nagyon divatos, a nácik kedvencévé vált katonadal dívott, sokszor ezt kellett hallgatnunk majd egész nap. Elképzelhető, hogy milyen hatással lehetett ez az amúgy is rettenetes hangulatban levő zsidó környezetre.
Október 22.-én a zsidó nőknek negyvenéves korig jelentkezniük kellett a közeli KISOK pályán. Ide kellett bevonulnia, többek között anyukámnak és egyik húgának (kisebbik húga súlyos szívbetegként, nem ment el) és velük együtt a házban lakó szinte valamennyi nőnek. Egész nap zuhogott az eső és ők a szabad ég alatt álltak, amíg mindenkinek ellenőrizték az igazolványát. Anyám néhány nap múlva lett negyven, őt elengedték, de testvérét ott tartották, elvitték és többé nem jött haza. Alig egy héttel később közölték, hogy másnap minden lakónak el kell hagynia az otthonát, deportálnak minket. Anyukám összekészített úti csomagokat, némi meleg ruhával és kevés hideg élelemmel. Nekem egy kis bőröndöm volt. Nemcsak a mi két házunk, hanem a közelben levő minden csillagos ház kapott ilyen értesítést. Másnap reggel jött egy nyilas különítmény, fekete egyenruhás, fegyveres férfiak, lakásról lakásra járva ellenőrizték, hogy mindenki elhagyja-e az otthonát és utasítottak mindenkit hogy az utcán levő egyre nagyobb sorba beálljanak. Nagyszüleimnek, beteg nagynénémnek megengedték, hogy a házban maradjanak, nem a lakásunkban, hanem egy, a házmester-lakás melletti, alagsori szobában, mondván, hogy értük később jönnek. A Beifeld házaspár (nagybátyámék), amikor a nyilasok elindultak gyalog a lépcsőn felfelé, beszálltak a liftbe és felmentek vele a padlásig, ahol elrejtőztek. Bár a nyilasok ott is körülnéztek, nem találták meg őket és túlélték a szörnyűségeket. Minket, többieket elindítottak az Óbudai Téglagyár felé, ez volt a zsidó lakosság elosztó helye deportálásuk előtt. Én egész úton anyukámat figyeltem rettegve, mert a lábai normál körülmények között is nagyon fájtak, hát még, ha ilyen hosszú utat kellett gyalog megtennie. Néha lövéseket hallottunk és mondták, hogy a nyilasok olyanokat lőttek le, akik nem bírták a menetelést. A városban az út mentén sokan álldogáltak és nézték a zsidók szomorú menetét: csupa nő, öregember, beteg és gyermek volt látható a sorban, bekiabáltak nekik mindenféle ronda, szennyes dolgot, mindezt a sok szerencsétlen embernek, akiknek amúgy is borzalmas volt ez a megpróbáltatás.
Innen kezdve egy másik esemény sorozat kezdődött életemben, ami nem kevésbé szörnyű, nagyon nehéz és bizony - felejthetetlen. Szüleimet, mindkettőjüket elpusztították.
A mi csillagos házunk történetéhez hozzá tartozik még, hogy lakásunkat – több lakáshoz hasonlóan - néhány nappal elvitelünk után átadták egy nyilas családnak, kik így aztán beköltözhettek egy kellemes, mindennel berendezett és ellátott otthonba, a tőlünk elvett otthonba. Nem sokáig élvezhették azonban ennek az otthonnak minden szépségét és kényelmét, mert hamarosan oldalról akna-találat érte a ház magasföldszintjét, pontosan a mi lakásunk nagy részét. A nyilas lakásbitorlók természetét jól mutatja, hogy amikor felszabadulás után felkerestem összedőlt, elárvult otthonunkat, azt kellett látnom, hogy a nyilas beköltözők minden egyes szekrényre, polcra, bútor-darabra ráragasztottak egy-egy cédulát, melyre ráírták a nevüket és azt, hogy pl.” X.Y. tulajdona.” Ez jelzi, hogy beköltözéskor meg kellett erősíteniük önmagukban azt a rendkívüli érzést, hogy ez a sok minden most már az övék.
Reflexiók
Én egy 82 éves asszony vagyok, a Holocaust túlélő tanúja, aki a vészkorszak idején 12 éves lányka volt. Nézegettem a reflexiókat és láttam, hogy senki sem írt a fenti csillagos házakról semmit. Így aztán, bár még hetven év után is nagyon fáj a szívem az emlékektől, nekifogok és írok róluk. Ami eszembe jut…
1938-ban, hat éves koromban, költöztünk a 76. sz. házba a magas földszintre, ahol anyukám nagybátyja is lakott az épület legszebb lakásában, mi a mellettük levő lakásba kerültünk. Szüleimmel együtt nagyon boldogan éltünk itt, nekem először az életben lett külön szobám. Hárman laktuk a két szoba összkomfortos lakást, nagyon kényelmesen. Hamarosan megbarátkoztunk a ház szinte minden lakójával, sőt a szomszédos 78. sz. házban lett a legjobb barátnőm – Róbert Magda (Madó volt a beceneve). Ez a kis ház a mi házunkkal egy telken épült, csak az épületek mögött létesült kerítés, mert Madóék hátsó udvara egy építőanyag lerakat volt, tekintve édesapjának építész foglalkozását. A kis családi házban három generáció lakott együtt: a nagymama, a szülők és a három gyerek, Laci, Misi és Madó.
A vészkorszak kezdetétől ez a harmónia hamar elpárolgott, minden megváltozott. Nemcsak sárga csillag került mindkét ház kapujára és persze ránk, emberekre is, ha az utcán jártunk, hanem a keresztény családok elmentek a házból, (csak az elég rendes házmester család maradhatott), viszont nagyon sokan költöztek hozzánk, zsidók akiknek korábbi lakása nem csillagos házban volt. A mi lakásunkba beköltöztek anyám idős szülei, két húga, apám húga férjével és internált testvérének két kicsi gyermekével. A házba költözött a Hoffman család, akik szüleim barátai voltak, a Stern család Róberték és ezen keresztül sokunk barátai és még mások, akikkel a ház lakói baráti, vagy rokoni viszonyban voltak (pl. a közeli Faragó pékség tulajdonosai). A ház kényelmesen lakott, középosztálybeli polgári családok otthonából többé-kevésbé összetartozó zsidó családok zsúfolttá vált lakhelye lett. Naphosszat zárva tartották az épületeket, ez volt a törvény, csak meghatározott órákban mehettünk az utcára. Szüleim jó barátságban voltak a sarki fűszeressel, aki segített rajtunk és hetenként kétszer beadott a zárt házba részünkre egy nagy élelmiszer csomagot, holott már városszerte hatalmas volt a szükség. Akadt hát, néhány emberséges keresztény ember.
A sok-sok lakó között számos 12-15 év közötti kamasz gyermek akadt, akik majdnem, hogy örültek ennek az összezártságnak. Egész nap szórakoztattuk egymást, hogy ne legyünk kétségbeesett anyáink terhére, többnyire értelmes játékokkal, memória játékokat játszottunk, érdekes kártya-játékokat, megbeszéltük az olvasott könyveket, ping-pongoztunk, bajnokságok is voltak, stb. Az egyik fiatal, aki később író lett, egy nagyon jó ábrázolást írt a ház lakóinak együttéléséről. Mi Madóval készítettünk egy „Vigasztaló” című újságot, igaz, hogy csak egy példányban, de ez körbejárt a lakók között. Sajnos, csak egyetlen számra telt erőnkből. Persze, mi gyerekek is teljesen átéreztük szörnyű sorsunkat, de igyekeztünk ezt palástolni a felnőttek előtt. A férfiak, vagyis apáink majdnem mindannyian már régen munkaszolgálatosokként szolgáltak az ország különböző pontjain, vagy Ukrajnában, a fiatal férfiakat, a gyermekek idősebb testvéreit ekkor kezdték el bevinni munkaszolgálatra. A felnőttek hangulata ennek megfelelően szomorú volt, de ők meg a gyerekek kedvéért tartották magukat.
A házunkkal szemben volt a Szeretet kórház, melyet zsidó alapítvány tartott fenn. A német Luftwaffe rekvirálta a kórházat sebesültjei részére. A könnyebb sebesültek egész nap az ablakokban lógtak, mint a szőlőfürtök és legtöbbször énekeltek, miközben az utca nem túl nagy forgalmát figyelték. Dalaik közül leginkább az „Érika” című, akkor nagyon divatos, a nácik kedvencévé vált katonadal dívott, sokszor ezt kellett hallgatnunk majd egész nap. Elképzelhető, hogy milyen hatással lehetett ez az amúgy is rettenetes hangulatban levő zsidó környezetre.
Október 22.-én a zsidó nőknek negyvenéves korig jelentkezniük kellett a közeli KISOK pályán. Ide kellett bevonulnia, többek között anyukámnak és egyik húgának (kisebbik húga súlyos szívbetegként, nem ment el) és velük együtt a házban lakó szinte valamennyi nőnek. Egész nap zuhogott az eső és ők a szabad ég alatt álltak, amíg mindenkinek ellenőrizték az igazolványát. Anyám néhány nap múlva lett negyven, őt elengedték, de testvérét ott tartották, elvitték és többé nem jött haza. Alig egy héttel később közölték, hogy másnap minden lakónak el kell hagynia az otthonát, deportálnak minket. Anyukám összekészített úti csomagokat, némi meleg ruhával és kevés hideg élelemmel. Nekem egy kis bőröndöm volt. Nemcsak a mi két házunk, hanem a közelben levő minden csillagos ház kapott ilyen értesítést. Másnap reggel jött egy nyilas különítmény, fekete egyenruhás, fegyveres férfiak, lakásról lakásra járva ellenőrizték, hogy mindenki elhagyja-e az otthonát és utasítottak mindenkit hogy az utcán levő egyre nagyobb sorba beálljanak. Nagyszüleimnek, beteg nagynénémnek megengedték, hogy a házban maradjanak, nem a lakásunkban, hanem egy, a házmester-lakás melletti, alagsori szobában, mondván, hogy értük később jönnek. A Beifeld házaspár (nagybátyámék), amikor a nyilasok elindultak gyalog a lépcsőn felfelé, beszálltak a liftbe és felmentek vele a padlásig, ahol elrejtőztek. Bár a nyilasok ott is körülnéztek, nem találták meg őket és túlélték a szörnyűségeket. Minket, többieket elindítottak az Óbudai Téglagyár felé, ez volt a zsidó lakosság elosztó helye deportálásuk előtt. Én egész úton anyukámat figyeltem rettegve, mert a lábai normál körülmények között is nagyon fájtak, hát még, ha ilyen hosszú utat kellett gyalog megtennie. Néha lövéseket hallottunk és mondták, hogy a nyilasok olyanokat lőttek le, akik nem bírták a menetelést. A városban az út mentén sokan álldogáltak és nézték a zsidók szomorú menetét: csupa nő, öregember, beteg és gyermek volt látható a sorban, bekiabáltak nekik mindenféle ronda, szennyes dolgot, mindezt a sok szerencsétlen embernek, akiknek amúgy is borzalmas volt ez a megpróbáltatás.
Innen kezdve egy másik esemény sorozat kezdődött életemben, ami nem kevésbé szörnyű, nagyon nehéz és bizony - felejthetetlen. Szüleimet, mindkettőjüket elpusztították.
A mi csillagos házunk történetéhez hozzá tartozik még, hogy lakásunkat – több lakáshoz hasonlóan - néhány nappal elvitelünk után átadták egy nyilas családnak, kik így aztán beköltözhettek egy kellemes, mindennel berendezett és ellátott otthonba, a tőlünk elvett otthonba. Nem sokáig élvezhették azonban ennek az otthonnak minden szépségét és kényelmét, mert hamarosan oldalról akna-találat érte a ház magasföldszintjét, pontosan a mi lakásunk nagy részét. A nyilas lakásbitorlók természetét jól mutatja, hogy amikor felszabadulás után felkerestem összedőlt, elárvult otthonunkat, azt kellett látnom, hogy a nyilas beköltözők minden egyes szekrényre, polcra, bútor-darabra ráragasztottak egy-egy cédulát, melyre ráírták a nevüket és azt, hogy pl.” X.Y. tulajdona.” Ez jelzi, hogy beköltözéskor meg kellett erősíteniük önmagukban azt a rendkívüli érzést, hogy ez a sok minden most már az övék.