Kassák Lajos: Kis könyv haldoklásunk emlékére. Naplójegyzetek.

In: 30 év. Magyar írók tanúságtétele (1944-45). Budapest, Magvető, 1975. 339-415. o.
Első kiadás: Budapest, Új Idők Irodalmi Intézete, 1945

- Ha nem félne eljönni hozzám, meghívnám, hogy nézze meg legújabb szobromat.
- Egyáltalán nem félek – mondtam nevetve.
- Tudja, hm, tudja, nem azért mondom, de megjelölt ember vagyok, és nem szeretném, hogy izé, hogy is mondjam…

Dadogott, még jobban, mint ahogy általában dadogni szokott ideges félszegségében, s közben olyan éles tekintettel nézett rám, mintha ruháimon, húsomon, csontomon át a szívemig akart volna látni. Szerette volna, hogy megnézzem új szobrát, és közben féltett a kellemetlenségektől, ő féltett engem, aki szemmel láthatóan tele van rémülettel. Megígértem, hogy másnap délután fél ötkor meglátogatom, s aztán kezet fogtunk, úgy búcsúzkodtunk, mintha ezzel a kézszorítással sötét bűnre való szövetkezés pillanatát pecsételtük volna meg.

Megbeszélésünk szerint pontos időben becsöngettem hozzá. Barna tréningruha volt rajta, amiben dolgozni szokott, csoszogó léptekkel jött elém, s megint kezet fogtunk, mintha mindketten valami szörnyű örvényből éppen most léptünk volna partra.

A műterme elég nagy szoba, egyben lakóhelyül is szolgál; néhány megviselt bútordarab és egy pokróccal letakart priccs vagy sezlonféle van benne. Közel az ablak mellett a szobaállvány, rajta nedves kendővel letakart kisplasztika. B. B. D. legújabb munkája, amit meg szeretne mutatni, amit ezekben a veszedelmes nehéz napokban hozott létre, testben és lélekben kínlódva, s mégis volt ereje hozzá, hogy szolgáljon gyógyíthatatlan mániájának. Mielőtt még láthattam volna a szobrot, arra kellett gondolnom, hogy milyen elemi erők élhetnek ebben a gyönge fizikumú, tépett idegzetű, neuraszténiás emberben! Micsoda hősi elszántság kell ahhoz, hogy valaki ma megfeledkezve legszemélyesebb bajairól, agyagot vegyen a kezébe, és mintázni kezdjen. Odalépett az állvány elé, de a nedves rongyot még mindig nem emelte fel. Még mindig úgy nézett rám, mint aki attól fél, hogy csakugyan szörnyű kellemetlenségbe sodorhatja vendégét.

[…]

- Szép – mondom végül is. – Egyik legjobb darabja eddigi munkáinak.

Nem árulta el, hogy örül-e a véleményemnek, vagy talán kevesli.

[…]

A művészetről beszélgettünk mint hasznos, nemes tevékenységről, aminek napjainkban hirtelen mintha nyoma veszett volna. Mindazok az író, festő, szobrász, zenész barátaim, akikkel az utóbbi hetekben beszéltem, munkátlanságról, testük fáradtságáról, a lelkükre borult vaksötétségről panaszkodnak. Senki sem tud dolgozni, mintha elfelejtette volna emlékeit, mintha nem látna maga körül semmit, s mintha nem várna semmit a holnaptól. B. B. D. azok közül a kevesek közül való, akik nem ejtették ki kezükből az eszközöket, és még nem tértek le az útról, amin, ki tudja, mikor és milyen elrendelés szerint megindultak. Nem mintha ő is egész valójában nem érezné azt, ami körülötte és ellene történik, de még küzd, minden szalmaszálba meg akar kapaszkodni, és előbbre szeretne jutni, hogy dokumentáljon, és hírt vigyen a jövő felé. Körülbelül ötvennégy éves, és megmaradt bizakodónak, és nem akar lemondani az életről annak ellenére sem, hogy érzi az erőszakos halál fenyegetését. Senkitől nem várhat segítséget, de hiszen eddig sem támaszkodott senkire, a művészetéért élt, és minden erejét, energiáját, vágyát és elképzelését szobraiba gyúrta.

[…]

B. B. D. hirtelen kérdéssel szakítja meg hosszú hallgatásomat.

- Maga nem fél?
- De igen, félek.
- Tudja, hm, én nem attól félek, hogy meg kell halnom, hm, tudja, én egész mástól félek. Tudja, milyen nehéz volt a legutóbbi éjszakánk? Mikor másodszor is felriasztottak, odacsoszogtam az ablakhoz, és kinéztem az utcára. Semmit sem láttam a sötétben, s mégis szörnyű pánikhangulat fogott el. nem szólta a szirénák, és hallottam, hogy dörögnek az ágyúk. Az ég nagyon sötét volt. Körülbelül egy óra múlva ismét lefeküdtem, s annyira féltem, hogy kivert a veríték. De nem attól féltem, hogy meg kell halnom, hanem attól rettentem úgy meg, hogy talán már nem lesz időm ezt a szobrot befejezni.

Egy ideig megint hallgattunk, aztán azt mondta:

- Azt hiszem, mégiscsak igazuk van azoknak, akik a magamfajta embert el akarják pusztítani. mindig dolgozni, mindig akarni valami újat, valami nyugtalanítóan szépet, mi értelme ennek? Lehet, hogy senkinek semmi szüksége rá. Maga még nem gondolt erre?

A háborúról, a jelen valóságáról, s az előre felismerhetetlen lehetőségekről beszéltünk. Lassan, csöndesen ejtettük ki a szavakat, s mindketten fáradtaknak és reményteleneknek éreztük magunkat.

- Tudja, hogy örültem neki, mikor most megszólalt a csengő? Tudtam, hogy maga jön, tudtam, hm, s olyan biztos voltam a dolgomban. De bármikor máskor, amikor megszólal a csengő, hirtelen mintha valami összezavarodna bennem. Tudja, mindig attól kell tartania az embernek, hogy most csönget valaki, aztán bejön, és azt mondja: hét órára legyen itt, vagy hét órára legyen ott. Nem tudom, hogy hova kell majd mennem, de a hetes szám az mindig benne van a mondatban… Hm, de ha már itt van, meg szeretném kérni egy szívességre. nem kell, hogy megtegye, ha úgy érzi, kellemetlensége lenne belőle. Arról van szó, hm, hogy ebbe az üvegbe, ami itt van az asztalon, vegyen nekem két deci barackpálinkát, majd ha lemegyünk, itt a szemben levő kocsmában. Tudja, nekem már nem szabad bemenni a kocsmába. Egy kis barackpálinka jó, ha éjjel felriasztották, és fázik az ember. nem többet, csak egy kortyot. de nekem most már a kocsmába sem szabad bemenni. És én őrült, képzelje el, még szobrokat csinálok.

Hosszú vita után maga is rájött, hogy a rendelet, amiről szó van közöttünk, csak huszonötödikétől lép életbe.

- De azért jöjjön be velem maga is a kocsmába. Most már jó, ha van valaki az emberrel.

Gúnyos megbántódással beszélt a nagy sárga csillagról, amit kabátján, a szíve felett kell viselnie. – Némelyek kártékony, harácsoló zsidónak neveznek bennünket, mások pedig egyszerűen serifnek.

[…]

A villamoson újból a szoborról váltottunk néhány szót. Aztán hallgattunk. Tele volt a kocsi seriffekkel és nem serifekkel.

- Látja milyen jó magának, aki nem zsidó – mondja, amint gyalog a Körúton haladunk tovább. – Így, ha gyalog megyek, állandóan meredten figyelek előre, hogy onnan messziről jönnek-e felém serifek.
- Nem értem.
- Arról van szó, ha látom, hogy csillagosok imbolyognak velem szemben, akkor nyugodtan mehetek arra, ahonnan ők jönnek. De különben, hm, az ember menekülni szeretne a mellékutcákba, mintha csapdát szimatolna. Ilyenkor sosem tudhatja az ember, minek szalad neki. Különben megint a szobor jutott eszembe, hogy valamit még kellene rajta igazítani. Úgy érzem, hiányzik róla még egy nyomás, s azt okvetlen el szeretném végezni.

Némi hallgatás után megint azt mondta:

- Csakugyan igazuk lehet azoknak, akik a magamfajta embert el akarják pusztítani. No mondom, semmi szükség ránk. Egyáltalában semmi szükség.

(1944. szeptember)

Csodálkozom a zsidók butaságán, akik ha jóhiszemű keresztények közé kerülnek, így sóhajtoznak:

- Nem félek a haláltól. Ha jönnek a bombázók, nem akarom magam kivonni a közös sorsból, én is kész vagyok rá, hogy elpusztuljak a többiekkel. Csak ez a csillag fáj a mellemen, amivel így meggyláznak.

Nyilván mindezt nem kell szó szerint venni. Az egyszer bekövetkezett és soha meg nem változtatható halállal szemben, mit jelent a hitvány sárga jel, ami előbb-utóbb bizonyosan lekerül a kabátjukról. A sóhajtozó nemcsak fájdalmát panaszolja el, hanem hatni is akar vele a hallgatóra. Belátást és segítséget kér tőle, ha nem is beszél egyértelmű nyíltsággal. végzetesen téved. Az, akinek nem kell a csillagot viselnie, jóllehet, őszintén sajnálja a panaszkodót, de közben örül neki, hogy ő nem tartozik a megjelöltek közé, s mivel maga is csak esendő kis ember, boldog, hogy valami jó véletlen így elkülöníti őket egymástól. Ha megakarom nyerni valakinek a rokonszenvét, ne arról beszéljek, ami különböző, hanem ami végzetesen hasonló bennünk. mennyivel helyesebben tenné a panaszkodó, ha azt mondaná:

- Mi ez a rongy itt a mellemen! Az fáj nekem, szomszéd, ami magának is ugyanúgy fáj, az, hogy eltapos és felfal minket a háború. A bombák előtt semmi különbség nincs a csillagos és a csillagtalan között. Egyformán kérdezhetjük hát, miért kell elpusztulnunk, mi az a közös vétek, amiért így büntetnek bennünket?

Ez az a pillanat, amikor az ember önkéntelenül szolidárisnak érzi magát az emberrel fajra, vallásra és pártállásra való tekintet nélkül. Akik így nyújtják kezüket a szövetségkötésre, azok a közös veszedelemben rákényszerülnek, hogy segítségére legyenek egymásnak.

De úgy látszik, az ember nemcsak önző állat, hanem megrögzött ellensége is önmagának.