A Szófia utca (akkori nevén Hegedüs Sándor) 7. is csillagos ház volt. Ott laktam szüleimmel,nagyszüleimmel, nagynénimmel,unokatestvéremmel egy két helyiséges lakásban. A lakásba" csere" útján kerültünk. Az ott lakó költözött a mi Teréz körút 6. sz. alatti lakásunkba. A család neve-ha jól emlékszem Böle volt. Nagyon rendes emberek lehettek, mert kiköltözésünkkor egy szobába szüleim egy szobába zsúfolták össze a bútorainkat, majd a házparancsnok jelenlétében lepecsételték a szobát. Felszabadulás után édesapám január 20-a körül saját maga nyitotta ki. Minden érintetlen volt.
Tovább...
A családom relatív „szerencsés” volt. Nagybátyám halt meg munkaszolgálatosként, de betegségben. Más lapra tartozik, hogy normál időben gyógyítható lett volna.
Anyám, nagynénim csodával határos módon menekültek meg. Mi kikeresztelkedtünk (nem bánom és nem szégyellem, ez akkor életmentő volt). Deportáló vonatra kerültek, és Hegyeshalomban,egy olyan átadó tiszttel találkoztak, aki vallásosként, elfogadta a pápai menlevelet (összesen 14-et) és visszaküldték őket Magyarországra. Még a mai napig is szinte hihetetlen.
Unokatestvéremmel - mindketten nyolc évesek voltunk - és nagypapámmal együtt kis szarházi nyilas gyerekek leszedtek minket a villamosról. Előbb a Szent István körúti nyilasházba vittek, majd onnan a téglagyárba, ahonnan egy tizedes, pénz ígéretéért kihozott minket. Ez sem mindennapos történet.
Néhány napi hányódás után az itthoni család összekerült, először a Sziget utca (ma Radnóti Miklós utca) 25. számú pápai védett házba vittek. Innen kerültünk a gettóba, és ott szabadultunk fel.
A lakásban, ahol helyet kaptunk, volt egy másik család is, egy öt éves kislánnyal. Ő ma a feleségem, immár 54 éve. A korábbi együttélés persze csak akkor derült ki számunkra, amikor már udvaroltam neki.
Sajnos az Ő családjának nagy része a terror áldozata lett, nagyon sokan haltak meg közülük koncentrációs táborban. Édesapja ugyan visszajött, de testileg összetörve, betegen.
Reflexiók
A Szófia utca (akkori nevén Hegedüs Sándor) 7. is csillagos ház volt. Ott laktam szüleimmel,nagyszüleimmel, nagynénimmel,unokatestvéremmel egy két helyiséges lakásban. A lakásba" csere" útján kerültünk. Az ott lakó költözött a mi Teréz körút 6. sz. alatti lakásunkba. A család neve-ha jól emlékszem Böle volt. Nagyon rendes emberek lehettek, mert kiköltözésünkkor egy szobába szüleim egy szobába zsúfolták össze a bútorainkat, majd a házparancsnok jelenlétében lepecsételték a szobát. Felszabadulás után édesapám január 20-a körül saját maga nyitotta ki. Minden érintetlen volt.
A családom relatív „szerencsés” volt. Nagybátyám halt meg munkaszolgálatosként, de betegségben. Más lapra tartozik, hogy normál időben gyógyítható lett volna.
Anyám, nagynénim csodával határos módon menekültek meg. Mi kikeresztelkedtünk (nem bánom és nem szégyellem, ez akkor életmentő volt). Deportáló vonatra kerültek, és Hegyeshalomban,egy olyan átadó tiszttel találkoztak, aki vallásosként, elfogadta a pápai menlevelet (összesen 14-et) és visszaküldték őket Magyarországra. Még a mai napig is szinte hihetetlen.
Unokatestvéremmel - mindketten nyolc évesek voltunk - és nagypapámmal együtt kis szarházi nyilas gyerekek leszedtek minket a villamosról. Előbb a Szent István körúti nyilasházba vittek, majd onnan a téglagyárba, ahonnan egy tizedes, pénz ígéretéért kihozott minket. Ez sem mindennapos történet.
Néhány napi hányódás után az itthoni család összekerült, először a Sziget utca (ma Radnóti Miklós utca) 25. számú pápai védett házba vittek. Innen kerültünk a gettóba, és ott szabadultunk fel.
A lakásban, ahol helyet kaptunk, volt egy másik család is, egy öt éves kislánnyal. Ő ma a feleségem, immár 54 éve. A korábbi együttélés persze csak akkor derült ki számunkra, amikor már udvaroltam neki.
Sajnos az Ő családjának nagy része a terror áldozata lett, nagyon sokan haltak meg közülük koncentrációs táborban. Édesapja ugyan visszajött, de testileg összetörve, betegen.