Több mint egy emberöltő óta élek egy terézvárosi bérházban. Titkokkal teli öreg ház, nem messze az Operától az Andrássy úton: egy valaha szép környéken, Budapest belvárosában. A családom félig német és ezért számomra a magyar mellett a német az egyik legszebb nyelv.
Valószínűleg nem túl sokan vannak ezzel így.
Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.
Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.
Tovább...
S. Rózsi néni jó pár évtizeddel ezelőtt társbérletben lakott együtt a családunkkal. Húsz négyzetméteres lakrész, közös konyha, közös fürdőszoba. Ez birtokolta csak és csendes derűvel szemlélte az életet.
Rózsi néni holokauszt túlélő volt. Férjét, fiát, egész családját az elsők közt deportálták, és a szelek szárnyára bízták az egyik precíz kiejtést igénylő városka haláltáborának krematóriumában, ahol a főkapu felirata szerint a munka szabaddá tesz.
Négyéves kisfiú koromtól emlékszem rá. Alacsony, mosolygós szemű néni, selyem pongyolában. Sokszor behívott minket anyukámmal egy kis uzsonnára. Anyámat a lányának, engem az unokájának tekintett.
Nagyon szerettem őt, de főleg a finom, az akkoriban ritkaságszámba menő habos kakaót, a lekváros-csokis – ma már tudom, hogy Sacher – tortát, és a sok-sok finom mandulás – diós csokis kekszet. Sokat beszélt anyukámmal, én meg addig csak majszoltam, ami belefért.
Lehetőség szerint mindent, ami az asztalon volt és azt is duplán.
A figyelmemet az édes lakomán kívül csak egy állófogason lógó egyszerű ruhára varrt sárga színű csillag kötötte le. Szép, szabályos hatágú geometriai objektum. Gyerekként valószínűleg nem értettem, hogy miért nem az égen tündököl a többi társával együtt.
Rózsi néni látta, milyen kíváncsi vagyok, ezért elmondott egy mesét, amit kisgyerekként lenyűgözőnek találtam.
A csillag egy nagyon régen élt gyönyörű hercegnő örökké dobogó szíve, mely csendben figyeli az emberek gondolatait a világban. Akik bajba jutnak, vagy azt érzik, hogy nagyon egyedül vannak, azokat meglátogatja. Halkan bekopog, szép illedelmesen köszön, azután beszélgetni kezd velük. Az összes kedves emlékük, rég nem látott barátjuk, szeretteik egyszerre csak ott lesznek körülöttük, és vége szakad minden szomorúságnak. A csillag soha nem hagyja el őket többé, minden búslakodásnál együtt sírdogál velük, aztán megvigasztalja őket, hogy később újra boldogok lehessenek. Minden rossz gondolatuknál óvatosan figyelmezteti, minden jó gondolatnál átöleli, és megdicséri őket.
Minden örömteli pillanatban együtt örvendezik velük.
De Rózsi néni édesanyámnak elmesélt egy egészen más történetet is.
Egy történetet, amit anya csak gimnazista koromban mondott el nekem, amikor a történelemórák steril, élettelen, ideológiai maszlagtól túlfűtött érthetetlen szövegeitől gyakran zuhantam „kábultan” a pad alá.
Egy apró epizódot, amit elég egyszer hallani ahhoz, hogy soha többé ne akarjon az ember háborúkra, genetikai meg faji megkülönböztetésekre vagy más efféle gyengeelméjű, korokon átívelő gonoszságokra gondolni.
*
A házunk a negyvenes években a gettó részeként úgynevezett csillagos ház volt. Ide telepítették be a város különböző helyeiről az izraelita vallású, zsidó származású embereket.
Mai, magát tökéletesnek hazudó világunkban csak úgy neveznénk, hogy egy hűvösen elegáns, korrekt hatékonysággal működő logisztikai központ.
Emberfeldolgozó raktár komplexum.
A hűvös eleganciát leszámítva, amely mondhatni nem fakadt az akkortájt regnáló nyilas karszalagos figurák alaptermészetéből, minden kritérium meg is volt ehhez.
A később marhavagonokba kerülő még éppen életjeleket mutató „emberáru”, a hatékony költségoptimalizálás, a megfelelő hely és útvonaltervezés.
A konyha, az előszoba, a fürdőszoba részek úgynevezett „felvonulási, árumozgatási” területek voltak. A nagyszoba a feketeruhás nyilas karszalagosoknak és az alkalomadtán esetleg megjelenő „külföldi tanácsadó”, — egy másfajta egyenruhájú, másfajta karszalagú „szakértő” — telephelyeként funkcionált, a kisebb szobák pedig, mintegy hatvan négyzetméteren az „emberáru” tárolására szolgáltak.
A hatvan négyzetméter „hasznos” terület négyméteres belmagassággal számolva kétszáznegyven köbméter levegőt jelent. A maximális tárolókapacitás egy osztással könnyen kiszámolható, ha ismerjük egy ember átlagos légzési frekvenciáját, és a tüdőben percenként valóban kicserélt gáztérfogatot.
A „külföldi szakértőknek” nyilván létezett erre valamilyen kalkulációja, de a zsidó embereket alacsonyabbrendű, nem a homo sapiens fajhoz tartozó lényként kezelve, nem sokat törődtek ezzel. Egy sokkal egyszerűbb számításra hagyatkoztak. „Vier Juden, ein Quadratmeter”, azaz négy zsidó egy négyzetméter.
Egy emberre tehát egynegyed négyzetméter jutott.
Ép ésszel nehéz még belegondolni is.
Rózsi néni elmondta, hogy abban a szobában, ahol ő volt, a húsz négyzetméteren összezsúfolt emberek közül napjában minimum ketten-hárman mindig meghaltak. A keretlegények jó esetben naponta, rosszabb esetben két-háromnaponta fordítottak gondot a halottak eltávolítására. Ledobták őket az emeletről, aztán valaki eltalicskázta őket valahová.
Több napig éltek így, gyakorlatilag étlen-szomjan. Néha vizet fröcsköltek be rájuk, ezzel meg is volt az itatás és a tisztálkodás. A halottak helyére mindig új élőket hoztak, és az egyre betegebb áldozatok csak várták mikor kerül rájuk a sor.
Mikor jön az azonnali vagy a bizonytalan jövőben leselkedő halál.
Az oroszok közeledtével a deportálások felgyorsultak. Egy téli napon az őrök a házbizalmival közösen mindenkit kitereltek, és útnak indultak.
De már nem a pályaudvar felé vitték a megmaradtakat.
Rózsi néni nem emlékezett pontosan, hogyan menekült meg a Duna part irányába menetelők közül. Az utcakőbe csapódó tüzérségi gránátról és egy részeg, figyelmetlen nyilas őrről beszélt, de ez már mindegy is.
Részt vett az ország újjáépítésében, visszatért a Vasvári Pál utca 9. szám alatti lakásba, és csendesen éldegélt tovább. Új egyenruhások, új karszalagosok, új indulók jöttek.
És egy új szimbólum a régi horog- és nyilaskereszt helyett.
Egy csillag. Csak öt ága volt és az egyszerű ruhára varrt hatágútól merőben különböző színe és természete. Dühös, könyörtelen vöröske.
Rózsi néni nem ment többé férjhez. Titkárnőként dolgozott a gőgös ötágú csillag uralta új világban. Hetente egyszer, ha tehette eljárt a Lukács fürdőbe, és a Gerbeaud cukrászdába a barátnőivel.
Sosem cserélte le a kis sárga csillagot arra a másikra.
Amikor meghalt a csillag eltűnt a nagy pakolásban. Ha még mindig négy éves lettem volna, biztos azt gondolom, hogy visszatért az égbe a társaihoz.
De akkor már elmúltam tizenöt is.
*
Azt mondják, végül is az idő, mely az egyedüli igaz bíró a világban, majd eldönti, mi az, ami fontos, mi az, ami nem volt igaz.
Tehát akkor fellélegezhetünk. A szörnyszülött uniformizáló ideológiák a mindenféle egyen öltözeteikkel, szalagjaikkal, szimbólumaikkal elkoptak és kihaltak.
Valószínűleg.
Olykor azonban eszembe jut, hogy talán nincs is így. Lehet, hogy a régi démonok megint csak ruhát cserélnek, mint már annyiszor. Ravaszul rejtőzködnek, tollászkodnak, aztán egymás elé tolakodnak, és éppen nekünk hízelegve illegetik magukat a tükör előtt.
Rózsi néni biztos felismerné őket.
Látná,— remélem nincs igazam —, hogy a bakancsos-katonaruhás parancsnokok és megbetegített agyú fegyvereseik, finom öltönyt és nyakkendőt viselő, világmegváltó, elegáns urakra cserélődnek.
Mindentudó, remek, fickókra.
A régi vezérek helyébe új küllemű, szakértő mágusok lépnek, és egyre csak szaporodnak a bolygó felszínén.
A globális fejlődés ugye megállíthatatlan.
*
Vidám kelekótyákat bámulok a tévében. Aranyosak. Valami Guiness rekordot akarnak megdönteni. Van ott egy kisautó: az a cél, hogy minél többen beleférjenek. Egymás hegyén-hátán csúsznak-másznak, derűs ábrázattal kenődnek fel belülről a szélvédőre.
Integetnek és kacagnak, amennyire tudnak. Mindjárt megszabadulnak a szorításból, pezsgőt bontanak, és győznek.
A kis kínlódás után jön a felhőtlen boldogság. Jópofa marháskodás az élet.
*
Néha, amikor egyedül vagyok a szobában, mely valaha Rózsi nénié volt, egy pillanatra átélem, milyen húsz négyzetméterre összezsúfolt, állatként összeterelt áldozatnak lenni.
Ott vagyok köztük. Ülni, feküdni nem lehet, egymásra támaszkodva, haldokló masszaként átkokat vagy imákat sustorogva kapkodunk a levegő után.
Ürülék és hullabűz terjeng. Már egy ideje csak kísértetek vagyunk, de még élni akarunk.
Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.
Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.
Egynegyed négyzetméter.
Jobb lenne elfelejteni, de már nem lehet.
Ebből a szorításból nem szabadulunk.
Reflexiók
Egynegyed négyzetméter
novella
Több mint egy emberöltő óta élek egy terézvárosi bérházban. Titkokkal teli öreg ház, nem messze az Operától az Andrássy úton: egy valaha szép környéken, Budapest belvárosában. A családom félig német és ezért számomra a magyar mellett a német az egyik legszebb nyelv.
Valószínűleg nem túl sokan vannak ezzel így.
Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.
Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.
S. Rózsi néni jó pár évtizeddel ezelőtt társbérletben lakott együtt a családunkkal. Húsz négyzetméteres lakrész, közös konyha, közös fürdőszoba. Ez birtokolta csak és csendes derűvel szemlélte az életet.
Rózsi néni holokauszt túlélő volt. Férjét, fiát, egész családját az elsők közt deportálták, és a szelek szárnyára bízták az egyik precíz kiejtést igénylő városka haláltáborának krematóriumában, ahol a főkapu felirata szerint a munka szabaddá tesz.
Négyéves kisfiú koromtól emlékszem rá. Alacsony, mosolygós szemű néni, selyem pongyolában. Sokszor behívott minket anyukámmal egy kis uzsonnára. Anyámat a lányának, engem az unokájának tekintett.
Nagyon szerettem őt, de főleg a finom, az akkoriban ritkaságszámba menő habos kakaót, a lekváros-csokis – ma már tudom, hogy Sacher – tortát, és a sok-sok finom mandulás – diós csokis kekszet. Sokat beszélt anyukámmal, én meg addig csak majszoltam, ami belefért.
Lehetőség szerint mindent, ami az asztalon volt és azt is duplán.
A figyelmemet az édes lakomán kívül csak egy állófogason lógó egyszerű ruhára varrt sárga színű csillag kötötte le. Szép, szabályos hatágú geometriai objektum. Gyerekként valószínűleg nem értettem, hogy miért nem az égen tündököl a többi társával együtt.
Rózsi néni látta, milyen kíváncsi vagyok, ezért elmondott egy mesét, amit kisgyerekként lenyűgözőnek találtam.
A csillag egy nagyon régen élt gyönyörű hercegnő örökké dobogó szíve, mely csendben figyeli az emberek gondolatait a világban. Akik bajba jutnak, vagy azt érzik, hogy nagyon egyedül vannak, azokat meglátogatja. Halkan bekopog, szép illedelmesen köszön, azután beszélgetni kezd velük. Az összes kedves emlékük, rég nem látott barátjuk, szeretteik egyszerre csak ott lesznek körülöttük, és vége szakad minden szomorúságnak. A csillag soha nem hagyja el őket többé, minden búslakodásnál együtt sírdogál velük, aztán megvigasztalja őket, hogy később újra boldogok lehessenek. Minden rossz gondolatuknál óvatosan figyelmezteti, minden jó gondolatnál átöleli, és megdicséri őket.
Minden örömteli pillanatban együtt örvendezik velük.
De Rózsi néni édesanyámnak elmesélt egy egészen más történetet is.
Egy történetet, amit anya csak gimnazista koromban mondott el nekem, amikor a történelemórák steril, élettelen, ideológiai maszlagtól túlfűtött érthetetlen szövegeitől gyakran zuhantam „kábultan” a pad alá.
Egy apró epizódot, amit elég egyszer hallani ahhoz, hogy soha többé ne akarjon az ember háborúkra, genetikai meg faji megkülönböztetésekre vagy más efféle gyengeelméjű, korokon átívelő gonoszságokra gondolni.
*
A házunk a negyvenes években a gettó részeként úgynevezett csillagos ház volt. Ide telepítették be a város különböző helyeiről az izraelita vallású, zsidó származású embereket.
Mai, magát tökéletesnek hazudó világunkban csak úgy neveznénk, hogy egy hűvösen elegáns, korrekt hatékonysággal működő logisztikai központ.
Emberfeldolgozó raktár komplexum.
A hűvös eleganciát leszámítva, amely mondhatni nem fakadt az akkortájt regnáló nyilas karszalagos figurák alaptermészetéből, minden kritérium meg is volt ehhez.
A később marhavagonokba kerülő még éppen életjeleket mutató „emberáru”, a hatékony költségoptimalizálás, a megfelelő hely és útvonaltervezés.
A konyha, az előszoba, a fürdőszoba részek úgynevezett „felvonulási, árumozgatási” területek voltak. A nagyszoba a feketeruhás nyilas karszalagosoknak és az alkalomadtán esetleg megjelenő „külföldi tanácsadó”, — egy másfajta egyenruhájú, másfajta karszalagú „szakértő” — telephelyeként funkcionált, a kisebb szobák pedig, mintegy hatvan négyzetméteren az „emberáru” tárolására szolgáltak.
A hatvan négyzetméter „hasznos” terület négyméteres belmagassággal számolva kétszáznegyven köbméter levegőt jelent. A maximális tárolókapacitás egy osztással könnyen kiszámolható, ha ismerjük egy ember átlagos légzési frekvenciáját, és a tüdőben percenként valóban kicserélt gáztérfogatot.
A „külföldi szakértőknek” nyilván létezett erre valamilyen kalkulációja, de a zsidó embereket alacsonyabbrendű, nem a homo sapiens fajhoz tartozó lényként kezelve, nem sokat törődtek ezzel. Egy sokkal egyszerűbb számításra hagyatkoztak. „Vier Juden, ein Quadratmeter”, azaz négy zsidó egy négyzetméter.
Egy emberre tehát egynegyed négyzetméter jutott.
Ép ésszel nehéz még belegondolni is.
Rózsi néni elmondta, hogy abban a szobában, ahol ő volt, a húsz négyzetméteren összezsúfolt emberek közül napjában minimum ketten-hárman mindig meghaltak. A keretlegények jó esetben naponta, rosszabb esetben két-háromnaponta fordítottak gondot a halottak eltávolítására. Ledobták őket az emeletről, aztán valaki eltalicskázta őket valahová.
Több napig éltek így, gyakorlatilag étlen-szomjan. Néha vizet fröcsköltek be rájuk, ezzel meg is volt az itatás és a tisztálkodás. A halottak helyére mindig új élőket hoztak, és az egyre betegebb áldozatok csak várták mikor kerül rájuk a sor.
Mikor jön az azonnali vagy a bizonytalan jövőben leselkedő halál.
Az oroszok közeledtével a deportálások felgyorsultak. Egy téli napon az őrök a házbizalmival közösen mindenkit kitereltek, és útnak indultak.
De már nem a pályaudvar felé vitték a megmaradtakat.
Rózsi néni nem emlékezett pontosan, hogyan menekült meg a Duna part irányába menetelők közül. Az utcakőbe csapódó tüzérségi gránátról és egy részeg, figyelmetlen nyilas őrről beszélt, de ez már mindegy is.
Részt vett az ország újjáépítésében, visszatért a Vasvári Pál utca 9. szám alatti lakásba, és csendesen éldegélt tovább. Új egyenruhások, új karszalagosok, új indulók jöttek.
És egy új szimbólum a régi horog- és nyilaskereszt helyett.
Egy csillag. Csak öt ága volt és az egyszerű ruhára varrt hatágútól merőben különböző színe és természete. Dühös, könyörtelen vöröske.
Rózsi néni nem ment többé férjhez. Titkárnőként dolgozott a gőgös ötágú csillag uralta új világban. Hetente egyszer, ha tehette eljárt a Lukács fürdőbe, és a Gerbeaud cukrászdába a barátnőivel.
Sosem cserélte le a kis sárga csillagot arra a másikra.
Amikor meghalt a csillag eltűnt a nagy pakolásban. Ha még mindig négy éves lettem volna, biztos azt gondolom, hogy visszatért az égbe a társaihoz.
De akkor már elmúltam tizenöt is.
*
Azt mondják, végül is az idő, mely az egyedüli igaz bíró a világban, majd eldönti, mi az, ami fontos, mi az, ami nem volt igaz.
Tehát akkor fellélegezhetünk. A szörnyszülött uniformizáló ideológiák a mindenféle egyen öltözeteikkel, szalagjaikkal, szimbólumaikkal elkoptak és kihaltak.
Valószínűleg.
Olykor azonban eszembe jut, hogy talán nincs is így. Lehet, hogy a régi démonok megint csak ruhát cserélnek, mint már annyiszor. Ravaszul rejtőzködnek, tollászkodnak, aztán egymás elé tolakodnak, és éppen nekünk hízelegve illegetik magukat a tükör előtt.
Rózsi néni biztos felismerné őket.
Látná,— remélem nincs igazam —, hogy a bakancsos-katonaruhás parancsnokok és megbetegített agyú fegyvereseik, finom öltönyt és nyakkendőt viselő, világmegváltó, elegáns urakra cserélődnek.
Mindentudó, remek, fickókra.
A régi vezérek helyébe új küllemű, szakértő mágusok lépnek, és egyre csak szaporodnak a bolygó felszínén.
A globális fejlődés ugye megállíthatatlan.
*
Vidám kelekótyákat bámulok a tévében. Aranyosak. Valami Guiness rekordot akarnak megdönteni. Van ott egy kisautó: az a cél, hogy minél többen beleférjenek. Egymás hegyén-hátán csúsznak-másznak, derűs ábrázattal kenődnek fel belülről a szélvédőre.
Integetnek és kacagnak, amennyire tudnak. Mindjárt megszabadulnak a szorításból, pezsgőt bontanak, és győznek.
A kis kínlódás után jön a felhőtlen boldogság. Jópofa marháskodás az élet.
*
Néha, amikor egyedül vagyok a szobában, mely valaha Rózsi nénié volt, egy pillanatra átélem, milyen húsz négyzetméterre összezsúfolt, állatként összeterelt áldozatnak lenni.
Ott vagyok köztük. Ülni, feküdni nem lehet, egymásra támaszkodva, haldokló masszaként átkokat vagy imákat sustorogva kapkodunk a levegő után.
Ürülék és hullabűz terjeng. Már egy ideje csak kísértetek vagyunk, de még élni akarunk.
Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.
Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.
Egynegyed négyzetméter.
Jobb lenne elfelejteni, de már nem lehet.
Ebből a szorításból nem szabadulunk.
Hallom a sok kis csillag vigasztalását.