Ebbe a házba vittek szüleim a kórházból, ahol megszülettem 1936-ban. Innen kezdtem iskolába járni '43-ban (a fasori Izraelita Fiú-árvaházba). Itt éltem 1949 elejéig. 1944. június végén, miután csillag került a kapu fölé, vidékre vitt Szeleczky Mária és csak '45 nyarán tértem haza. Vegyes ház volt. A tulajdonos özvegy asszony. Két üzlet volt a földszinten, az egyik suszter. A házmester nyilas érzelmű ember, aki egy alkalommal elvitt az Andrássy útra, ahol nyilas felvonulást tartottak (talán március 15. alkalmából), úgy gondolom, figyelmeztetésnek szánta szüleim felé. Viselt dolgairól nem tudok, a felszabadulás után maradt házfelügyelő. Neves személy volt egy Hámori nevű grafikus, aki a háború után talán az Államokban telepedett le. Az első emeleten lakott a Kohl család, akik ellenségesen viselkedtek a közös légoltalmi pincébe kényszerült zsidókkal. Ha volt odalent huzakodás, az elsősorban miattuk esett. Dombrádi nevű lakó (agglegény) volt a légó parancsnok, talán valamilyen testi hibája miatt nem hívták be katonának. Az éjszakai légiriadók alkalmával legtöbbször úgy ébredtem, hogy visz le a vállán a pincébe. Mi a harmadik emeleten laktunk, ahol több zsidó család is élt. Berger Kati nálam két-három évvel fiatalabb volt, szülei elpusztultak – anyja talán Auschwitzban, apja a munkaszolgálatban. Volt egy nagynénje, talán Ilona, aki később nevelte és szintén a házban lakott. Szomszéd volt még Náci, a pék. Anyámnak is volt valamilyen funkciója légiriadó esetére, talán kisegítő ápoló. Nagyanyám ugyan hatvan körül járhatott, de elég beteges, a körülményekhez nehezen alkalmazkodó ember. Őt anyám valahol a Király utcában helyezte el, mikor a Csengeryből ki kellett költözni a zsidóknak, ott vészelte át az ostromot.
Tovább...
A ház maga elég jó állapotban élte túl a bombázásokat, majd az ágyúzást. Egy bombatalálat azonban elvitte az ún. "cselédlépcső" (mely éppen a lakásunk mellett volt) másfél emeletnyi részét; mikor apám hazatért a munkaszolgálatból ('45 január) és egy szomszéd meglátta, felkiáltott anyámnak: "Ibi, megjött Sanyi, a férje!" Anyám ész nélkül rohant le, majd törött lábbal vitték el a mentők a pincéből.
Lakásunk viszonylag épen megúszta az eseményeket. Az ablakok természetesen betörtek és repeszdarabok is voltak (egyet a vitrinben őriztünk sokáig), de emlékeim szerint kevés volt a hiányzó tárgy vagy bútor. Alig volt nyoma fosztogatásnak. Mikor '45 nyarán először körbejártam a környéken, megdöbbentem a pusztításon, ami történt: kiégett udvarok, romba dőlt házfalak, ami az érintetlen falu után nyomasztó látványt nyújtott. De azt is tapasztaltam, milyen gyorsan igyekeztek helyreállítani az épületeket. A Nagykörúton pezsgett az "üzleti élet". A kiégett boltok kirakatában otthonról hozott asztalkákon vagy a járdán sétálva a legkülönfélébb dolgokat lehetett kapni. Egyszer nagyanyám prószát sütött, amit levittem a Vesta mozihoz, hogy eladjam – nem sok sikerrel jártam.
Anyai nagyszüleim a gettó területén egy hadiüzemben voltak anyámmal együtt, aki keresztény papírjai révén ki-be járt az ideiglenes kapukon. Nagyapám '45 decemberében 59 évesen váratlanul meghalt. Anyám három fivére munkaszolgálatban pusztult el, apámnak pedig a bátyja -, öccse hat év hadifogságból '48 tavaszán érkezett haza. Ebben az évben sorra tértek haza az életben maradt rokonok. Némelyik megérkezésekor én is jelen voltam, így megtapasztaltam azt az elkeseredett vallomást, amit nagyanyám unokatestvére tett: felesége, iker gyermekei pusztultak el Auschwitzban. Mások magukra maradtak és búcsúzni jöttek: nagyanyám húga, unokaöccse és sok ismerős, rokon hagyta el az országot; az akkor még nem létező Izraelbe távoztak.
Reflexiók
Ebbe a házba vittek szüleim a kórházból, ahol megszülettem 1936-ban. Innen kezdtem iskolába járni '43-ban (a fasori Izraelita Fiú-árvaházba). Itt éltem 1949 elejéig.
1944. június végén, miután csillag került a kapu fölé, vidékre vitt Szeleczky Mária és csak '45 nyarán tértem haza. Vegyes ház volt. A tulajdonos özvegy asszony. Két üzlet volt a földszinten, az egyik suszter. A házmester nyilas érzelmű ember, aki egy alkalommal elvitt az Andrássy útra, ahol nyilas felvonulást tartottak (talán március 15. alkalmából), úgy gondolom, figyelmeztetésnek szánta szüleim felé. Viselt dolgairól nem tudok, a felszabadulás után maradt házfelügyelő. Neves személy volt egy Hámori nevű grafikus, aki a háború után talán az Államokban telepedett le. Az első emeleten lakott a Kohl család, akik ellenségesen viselkedtek a közös légoltalmi pincébe kényszerült zsidókkal. Ha volt odalent huzakodás, az elsősorban miattuk esett. Dombrádi nevű lakó (agglegény) volt a légó parancsnok, talán valamilyen testi hibája miatt nem hívták be katonának. Az éjszakai légiriadók alkalmával legtöbbször úgy ébredtem, hogy visz le a vállán a pincébe. Mi a harmadik emeleten laktunk, ahol több zsidó család is élt. Berger Kati nálam két-három évvel fiatalabb volt, szülei elpusztultak – anyja talán Auschwitzban, apja a munkaszolgálatban. Volt egy nagynénje, talán Ilona, aki később nevelte és szintén a házban lakott. Szomszéd volt még Náci, a pék. Anyámnak is volt valamilyen funkciója légiriadó esetére, talán kisegítő ápoló. Nagyanyám ugyan hatvan körül járhatott, de elég beteges, a körülményekhez nehezen alkalmazkodó ember. Őt anyám valahol a Király utcában helyezte el, mikor a Csengeryből ki kellett költözni a zsidóknak, ott vészelte át az ostromot.
A ház maga elég jó állapotban élte túl a bombázásokat, majd az ágyúzást. Egy bombatalálat azonban elvitte az ún. "cselédlépcső" (mely éppen a lakásunk mellett volt) másfél emeletnyi részét; mikor apám hazatért a munkaszolgálatból ('45 január) és egy szomszéd meglátta, felkiáltott anyámnak: "Ibi, megjött Sanyi, a férje!" Anyám ész nélkül rohant le, majd törött lábbal vitték el a mentők a pincéből.
Lakásunk viszonylag épen megúszta az eseményeket. Az ablakok természetesen betörtek és repeszdarabok is voltak (egyet a vitrinben őriztünk sokáig), de emlékeim szerint kevés volt a hiányzó tárgy vagy bútor. Alig volt nyoma fosztogatásnak. Mikor '45 nyarán először körbejártam a környéken, megdöbbentem a pusztításon, ami történt: kiégett udvarok, romba dőlt házfalak, ami az érintetlen falu után nyomasztó látványt nyújtott. De azt is tapasztaltam, milyen gyorsan igyekeztek helyreállítani az épületeket. A Nagykörúton pezsgett az "üzleti élet". A kiégett boltok kirakatában otthonról hozott asztalkákon vagy a járdán sétálva a legkülönfélébb dolgokat lehetett kapni. Egyszer nagyanyám prószát sütött, amit levittem a Vesta mozihoz, hogy eladjam – nem sok sikerrel jártam.
Anyai nagyszüleim a gettó területén egy hadiüzemben voltak anyámmal együtt, aki keresztény papírjai révén ki-be járt az ideiglenes kapukon. Nagyapám '45 decemberében 59 évesen váratlanul meghalt. Anyám három fivére munkaszolgálatban pusztult el, apámnak pedig a bátyja -, öccse hat év hadifogságból '48 tavaszán érkezett haza. Ebben az évben sorra tértek haza az életben maradt rokonok. Némelyik megérkezésekor én is jelen voltam, így megtapasztaltam azt az elkeseredett vallomást, amit nagyanyám unokatestvére tett: felesége, iker gyermekei pusztultak el Auschwitzban. Mások magukra maradtak és búcsúzni jöttek: nagyanyám húga, unokaöccse és sok ismerős, rokon hagyta el az országot; az akkor még nem létező Izraelbe távoztak.