Édesanyám, Zádor Ágnes története, aki 1936-os születésű. Ezt a történetet vagy 50-szer hallottam, de édesanyám a gyerekeimnek is sokszor elmesélte, sok más e korszakbeli történettel. Mély nyomokat hagyott bennünk, és sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Ma is ezen a környéken lakunk.
Tovább...
"Nyolc éves voltam, 1944-et írtunk. Hogy pontosan mikor költöztünk a csillagos házba, nem tudom. Apukám munkaszolgálatos volt, szegény, valahol.
Anyukámmal, anyai nagyanyámmal és anyám bátyjának (akit később a nyilasok az Erzsébet körúton a felesége szeme láttára szitává lőttek) feleségével költöztünk az Erzsébet krt. 54-be, egy harmadik emeleti lakás kis szobájába. Három felnőtt, és én. Ennyi járt akkor nekünk.
Állítólag korán érő gyerek voltam, bár elég csenevész, és drága anyám májinjekcióra hordott, már amikor szabad volt az utcára mennünk, ha jól emlékszem délidőben.
Csillagos ház bolt, és mi is csillagot viseltünk. Nem szerettem, de így kellett. A házban volt több gyerek, játszottunk, átmentünk egymáshoz.
1944-ből az első szörnyű emlékem kristálytiszta a mai napig, még ennyi év utn is. Október 15-e volt - mint az később tudatosult bennem - délelőtt lehetett. Valakinek a házban volt egy rejtegetett rádiója, mert ugye zsidónak rádiója sem lehetett és anyámék boldog eufóriában hallgatták Horthyt, aki olyasmit mondott, hogy vége lesz a háborúnak. Mindenki sírt az örömtől és tépkedték le a ruhákról a sárga csillagokat.
Az öröm nem tartott sokáig. Azt hiszem délután volt, amikor a szemben lévő Royal Szállóból berontottak fekete ruhás, csizmás, nyilas karszalagos emberek. Minden lakásba bemenetek, törtek, zúztak, apám fényképét lábbal taposták, és mindenkit letereltek az udvarra.
Ezt az érzést máig nem tudom elfelejteni. A harmadik emeleten a karszalagosok "szép hullák lesztek" felkiáltással ránk irányították a fegyvereiket. Még most is látom azt a gangot, és hallom az üvöltésüket: "Imádkozzatok!" Egyik oldalról anyám, másik oldalról nagyanyám fogott, letérdepeltettek mindenkit. Szorítottak kétfelől és én nagyon féltem. Csak arra emlékszem, hogy mindenki imádkozott.
Majd állati üvöltés kíséretében röhögve kijelentették, hogy na jól megijesztettek minket.
Ezután bezártak a pincébe, ahol sötét volt és büdös, és egy idő után nagyon szomjas lettem. A házmesterné, aki nem volt zsidó, megszánt bennünket, és kannában adott be vizet, és kenyeret, amiért anyám már fizetett.
Hogy ott mennyi ideig voltunk bezárva, azt nem tudom, de egyszer csak kinyitották az ajtót, és kitereltek minket az utcára, és elkezdtek hajtani minket, mint a barmokat a körúton a Dob utcáig. Ott azt mondták, hogy mindenki adja át az arany tárgyait, mert ha nem, akkor agyon verik. Anyám az apámtól kapott jegygyűrűjét és a kísérő gyűrűt nem adta oda, hanem eldugta valahová. A jegygyűrűt haláláig viselte, azóta én hordom. A kísérő brill gyűrűt annak az asszonynak adta, aki megmentett minket.
A Dob utcán át a Rumbach utcai zsinagógába tereltek minket. Végig halálfélelmünk volt, mert hátul a nyilas karszalogosok, elől a német tigris tankok jöttek. Nem emlékszem meddig maradtunk a zsinagógában a padokban ülve, étlen-szomjan. A Vöröskereszt osztott valami ennivalót, és csak a Hershey csokoládéra emlékszem, amit a gyerekek kaptak. Anyám félbetörte az én adagomat, és odaadta a mellettünk ülő, már egy ideje éhező férfinak, akiről utóbb derült ki, hogy anya barátnőjének a testvére volt.
Mi onnan a Kazinczy utca 5-be kerültünk egy másik csillagos házba, ahonnan apai nagyszüleimet novemberben a nyilasok az utca többi csillagos házába kényszerített zsidó lakosaival együtt gyalog Hegyeshalomig hajtották, mert már nem volt elég vagon. Nagyszüleim közel hetven évesen, nem is tudom, hogyan élték túl.
Ott maradtam egyedül a csillagos házban, rettegve a nyilasoktól, akik azzal fenyegetőztek, hogy másnap a gyerekekért is visszajönnek, de ez már egy másik történet, hogy onnan hogyan szöktem meg és hogyan találtam anyámra, aki egy német egyenruha gyárban dolgozott a közelben.
Mi, apám és anyám, és a nagyszüleim mind túléltük, de minden vidéki rokonunk Auschwitzban pusztult el."
Reflexiók
Édesanyám, Zádor Ágnes története, aki 1936-os születésű. Ezt a történetet vagy 50-szer hallottam, de édesanyám a gyerekeimnek is sokszor elmesélte, sok más e korszakbeli történettel. Mély nyomokat hagyott bennünk, és sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Ma is ezen a környéken lakunk.
"Nyolc éves voltam, 1944-et írtunk. Hogy pontosan mikor költöztünk a csillagos házba, nem tudom. Apukám munkaszolgálatos volt, szegény, valahol.
Anyukámmal, anyai nagyanyámmal és anyám bátyjának (akit később a nyilasok az Erzsébet körúton a felesége szeme láttára szitává lőttek) feleségével költöztünk az Erzsébet krt. 54-be, egy harmadik emeleti lakás kis szobájába. Három felnőtt, és én. Ennyi járt akkor nekünk.
Állítólag korán érő gyerek voltam, bár elég csenevész, és drága anyám májinjekcióra hordott, már amikor szabad volt az utcára mennünk, ha jól emlékszem délidőben.
Csillagos ház bolt, és mi is csillagot viseltünk. Nem szerettem, de így kellett. A házban volt több gyerek, játszottunk, átmentünk egymáshoz.
1944-ből az első szörnyű emlékem kristálytiszta a mai napig, még ennyi év utn is. Október 15-e volt - mint az később tudatosult bennem - délelőtt lehetett. Valakinek a házban volt egy rejtegetett rádiója, mert ugye zsidónak rádiója sem lehetett és anyámék boldog eufóriában hallgatták Horthyt, aki olyasmit mondott, hogy vége lesz a háborúnak. Mindenki sírt az örömtől és tépkedték le a ruhákról a sárga csillagokat.
Az öröm nem tartott sokáig. Azt hiszem délután volt, amikor a szemben lévő Royal Szállóból berontottak fekete ruhás, csizmás, nyilas karszalagos emberek. Minden lakásba bemenetek, törtek, zúztak, apám fényképét lábbal taposták, és mindenkit letereltek az udvarra.
Ezt az érzést máig nem tudom elfelejteni. A harmadik emeleten a karszalagosok "szép hullák lesztek" felkiáltással ránk irányították a fegyvereiket. Még most is látom azt a gangot, és hallom az üvöltésüket: "Imádkozzatok!" Egyik oldalról anyám, másik oldalról nagyanyám fogott, letérdepeltettek mindenkit. Szorítottak kétfelől és én nagyon féltem. Csak arra emlékszem, hogy mindenki imádkozott.
Majd állati üvöltés kíséretében röhögve kijelentették, hogy na jól megijesztettek minket.
Ezután bezártak a pincébe, ahol sötét volt és büdös, és egy idő után nagyon szomjas lettem. A házmesterné, aki nem volt zsidó, megszánt bennünket, és kannában adott be vizet, és kenyeret, amiért anyám már fizetett.
Hogy ott mennyi ideig voltunk bezárva, azt nem tudom, de egyszer csak kinyitották az ajtót, és kitereltek minket az utcára, és elkezdtek hajtani minket, mint a barmokat a körúton a Dob utcáig. Ott azt mondták, hogy mindenki adja át az arany tárgyait, mert ha nem, akkor agyon verik. Anyám az apámtól kapott jegygyűrűjét és a kísérő gyűrűt nem adta oda, hanem eldugta valahová. A jegygyűrűt haláláig viselte, azóta én hordom. A kísérő brill gyűrűt annak az asszonynak adta, aki megmentett minket.
A Dob utcán át a Rumbach utcai zsinagógába tereltek minket. Végig halálfélelmünk volt, mert hátul a nyilas karszalogosok, elől a német tigris tankok jöttek. Nem emlékszem meddig maradtunk a zsinagógában a padokban ülve, étlen-szomjan. A Vöröskereszt osztott valami ennivalót, és csak a Hershey csokoládéra emlékszem, amit a gyerekek kaptak. Anyám félbetörte az én adagomat, és odaadta a mellettünk ülő, már egy ideje éhező férfinak, akiről utóbb derült ki, hogy anya barátnőjének a testvére volt.
Mi onnan a Kazinczy utca 5-be kerültünk egy másik csillagos házba, ahonnan apai nagyszüleimet novemberben a nyilasok az utca többi csillagos házába kényszerített zsidó lakosaival együtt gyalog Hegyeshalomig hajtották, mert már nem volt elég vagon. Nagyszüleim közel hetven évesen, nem is tudom, hogyan élték túl.
Ott maradtam egyedül a csillagos házban, rettegve a nyilasoktól, akik azzal fenyegetőztek, hogy másnap a gyerekekért is visszajönnek, de ez már egy másik történet, hogy onnan hogyan szöktem meg és hogyan találtam anyámra, aki egy német egyenruha gyárban dolgozott a közelben.
Mi, apám és anyám, és a nagyszüleim mind túléltük, de minden vidéki rokonunk Auschwitzban pusztult el."