VII. kerület, Király utca 51.

A ház úgynevezett „pápai védett ház” volt, vatikáni protektorátus alatt állt, és a formális gettótól mindössze egy ház választotta el. Az elválasztó két méter magas deszkapalánk az úttest közepén húzódott. A gettó őrzését, védelmét a M. Kir. rendőrség tartotta fenn. A házban a mai Rossmann drogéria helyén rendőrségi őrszoba és javítóműhelyek (cipész, szűcs, szabó, csizmadia stb.) voltak, ahol a gettóból bejáró zsidó munkások dolgoztak. Megtörtént, hogy a körúti nyilasházból, a Royal Szállóból odament pár nyilas, és elvittek a műhelyből három munkást, akiket aztán a rendőrök vittek vissza a gettóba.

Amikor mi a házba költöztünk, az oroszok valahol a Liget vonalánál voltak, a házat január 13–14. körül szabadították fel. A Dob utca felől jöttek, és a ház hátsó, Akácfa utca felőli nagy kapuján keresztül jöttek be, Akácfa utca 64. volt ráírva. Akkor még létezett ez a nagy kapu, később megszűnt. Ezen át jöttek a kocsik, teherszállító járművek az udvarba, és ezen a kapun át vitték el a munkaszolgálatra összegyűjtött zsidókat ’44 őszén.

Sok kis üzlet, műhely volt a ház földszintjén, később, a háború után ezeket egybenyitották és lett belőlük textilüzem, a Béke Ktsz. Volt itt csemegebolt, az Ádám csemege; fodrászat is volt (Marsinak hívták a tulajdonost), meg a Kerekes-féle „finomkonfekció”, és Vogelék fűszerüzlete. Volt egy tollas is egy utcára nyíló pincehelyiségben, ide ’45-ben becsapódott egy kis orosz bomba.

Mikor a gettót felállították, rengetegen próbáltak itt maradni, a lépcsőházban, a kapualjban, a lépcsőfordulókban ültek a menekültek, de aztán akinek nem volt papírja, azt bevitték a gettóba. Varga doktorék keresztények voltak (ugyanúgy hívták őket, mint minket), az ő lányukat internálták a háború után fél évre, mert amikor jöttek be a házba a nyilasok és összeszedték a papír nélkülieket és felállították az udvaron, akkor a tizenhét éves lány kiment a folyosóra, és kiabált nekik, hogy még ott is vannak, meg ott is elbújt egy.

Sok zsidó szomszédunkra emlékszem. A félemeleten laktak Guttmanék, az első emeleten Krammerék. A elsőn a sarokban Löfflerék, két gyerekük soha nem jött vissza, és Löffler úr elvesztette az eszét, állandóan egy nevet ismételgetett egyre hangosabban, állítólag a táborparancsnok nevét, aki miatt a gyerekei elpusztultak: „Rupi Teng, Rupi Teng!” Jött fölfelé a lépcsőházban és ezt gajdolta egyre erősebben, mi meg, gyerekek, utánoztuk.

A másodikon lakott egy revütáncosnő, Forbáth Magda.

Az elsőn laktak még Fürsték, Fürst László doktor, neves tüdőgyógyász és a felesége, Magda, aki asszisztensnő volt. Ez a Magda, amikor az Akácfa utcában szedték össze az embereket és vitték be a gettóba, kinézett az ablakon, nézte, mi folyik, és az utcáról egy nyilas suhanc rákiabált, „na, elég a bámészkodásból, zsidó cafka”, és vállon lőtte. Fürsték a Rókus kórházban dolgoztak, még hosszú évekig jóban voltunk velük, anyámnak jó barátnője volt a Fürst Magda.

Az első emeleten a sarokban lakott Lénárd doktor, híres szemészprofesszor volt, annak a háború után csak egy szobája maradt, a lakásába beköltöztek Magazinerék, jól menő műkereskedő volt Magaziner úr. Még a Balogh páter is járt hozzá vásárolni (nagyanyám mondta mindig, ha meglátta Balogh pátert, „itt jön a nagy kövér szaroshordó”). Egyszer aztán jött egy fiatalember angol katonaruhában, váll-lapok nélkül, Magazineréket kereste: a fiuk volt, Mauthausenből jött haza, az angolok szabadították fel.

Weisz fogorvos is itt lakott az első emeleten a lányával, ő is fogorvos volt, aztán ’45 végén vagy ’46-ban öngyilkos lett.

Blau Aladár a harmadikon lakott, a háború után, 1950 körül feleségül vett egy asszonyt, akinek egy fia volt, Hirschler Tomi, ő még ma is itt lakik; az apját, aki cukorbeteg volt, a háborúban vesztette el. Tomit az édesanyja egy vöröskeresztes árvaházba menekítette, de az árvaházat betelepítették a gettóba, Tomi is vagy ötszáz gyerekkel együtt a Klauzál téri csarnokba került, szalmazsákokon aludtak iszonyú hidegben a földön.

Emlékszem a kapualjban kétoldalt a nagy üvegezett vitrinekben a Kis Pál fényképész kirakataira, reklámfotókkal voltak tele, aztán az ostrom után kiszedték az üvegeket, és az ablakokat meg az utcai fronton levő kirakatokat üvegezték velük. De azt sose tudtam, hogy a Kis Pál is zsidó volt, én őt nem ismertem, csak a testvérét, a Sándort.

Hartmann Miklós, a zsidó árvaház kántora is itt lakott, a feleségét Polák Eszternek hívták. Három fiuk volt, Robi, Gabi és a háború után született Jóska. Tőlük aztán mindig kaptam amerikai csokoládét, mert az apjuk az árvaházban dolgozott. Nekik kellett sokszor segítenem, hazahozni az ünnepi parókát a fodrásztól, ezért kaptam két forintot (a vallásos zsidó asszonyoknak volt külön hétköznapi meg ünnepi parókájuk). Meg aztán sábeszgój is voltam: csütörtökönként egy gyerekkocsival, aminek leszedtük a tetejét és deszkát tettünk bele, összeszedtem a folyosóra kitett fazekakat a sólettel. Le voltak takarva, újságpapírral lekötve, rajtuk a név, és el kellett tolnom a pékhez a Dob utcába, a Dob utca 50-ben volt a pékség, ott lakott az osztálytársam is, a Klein Gyuri, akiből később Korda György lett. Péntek délben aztán iskola után (a Kertész utcai elemibe jártunk) elhoztam a péktől és szétosztottam a fazekakat. Davenolni is megtanultam, boruch ata Adonaj… itt aztán már mondták, hogy na most már mehetsz, fiacskám, itt a két forintod. A gyertyát is én fújtam el péntek este, meg a gázt is el kellett zárni. Ez így ment kb. 1950-ig, ’51-ig, aztán lassan megszűnt. Nem lehetett már beszélni ezekről a dolgokról.

„Október 20-án reggel nagy lármára kiabálásra ébredtünk: »Minden férfi le az udvarra! Sorakozó 3 napi élelemmel, pokróccal. Lázas beteg fennmarad.« […] Perceken belül lent kellett lennem. Szegény feleségem közben állította össze a hátizsákot – sajnos percek álltak a rendelkezésére – meglehetősen hiányosan. Gyerekeimtől el se búcsúzhattam. A nagyobbik lányom lekísért az udvarra, én mosolyogva intettem Istenhozzádot, míg ő sírásra görbült szájjal intett vissza.

Steiner Gyuri barátom a házból csak a Tattersálig volt velem, aztán mint romtakarítót elkommandírozták, azóta se láttam.

Dél tájban Tattersálból megindult a szomorú menet a Ferihegyre. […] Másnap szombat de. útnak indítottak bennünket Pest Szt. Imrére – cca. 10-15 km út – ha elgondolom, Pesten is villamosra szálltam Király u. és Rákóczi út közötti távolságra is. […] 4 napig tartózkodtunk itt […] Következő nap kivonultunk Vecsés határába árkot ásni […] Munkába menet vagy jövet állandóan súgtam-búgtam össze bajtársaimmal a szabadulásról, bármi áron, bármi módon menekülni a pokolból, a deportációból. […]

Nov. 1-je, születésem napja, ma vagyok 54 éves és itt állok egész nap a földmunka mellett […].

Egy este, ahogy megérkezett a szomorú sereg, sorba állítottak és elindítottak teljes felszereléssel és lapáttal, ásóval Szt. Imrétől, Szt. Lőrincen, Kispesten keresztül az Üllői úton a Ludovikáig… […] Hajnalban ott voltunk a Ludovika kertjében […] Hatalmas nagy udvar volt, bementem egy-két helyiségbe […] engem csak a kijárat érdekelt. Kijárat azonban csak egy volt, ahol bejöttünk, odáig somfordáltam és kinéztem az utca felé. A fegyveres kapuőr nagy beszélgetésben volt […] én pedig óvatosan kilépkedtem, jobb felé véve utamat. […] Bátran lépegettem 10-15 lépést, akkor pillanatra megálltam és visszanéztem […] egészen lehiggadtam, kint voltam!

[…]

Az üzletek még zárva voltak, végigmentem az Üllői út pár mellékutcáján természetesen közelítve az otthon felé […] az Orczy út felé villamosra szálltam – átszállóval jöttem a Keleti felé, onnan a 46-osra, majd a 10-esre szálltam. A villamosból figyeltem a kapunkat. A csillagos házak kapui mind zárva vannak. Haza nem mehettem, de nem is lett volna tanácsos.

És valami mégis húzott hazafelé, ösztönösen, szinte tudat alatt. A tízes ott siklik el a kapunk előtt. És a villamosról állva néztem a cégtáblámat a vékony betűs, elegáns, minden feltűnést kerülő feliratot: »fotó Kis Pál«, és láttam a kirakat képeimből is párat… Aztán elsiklott a villamos és vitt tovább tevékenységem színhelyéről, ahol 27 évet dolgoztam kora reggeltől késő estig […].

’44. nov. 23.

[…] Közel második hete lakom a Sanyi öcsém műtermében – fotó szaküzlet a Körúton, a galérián van a műtermi rész, ez a lakosztályom nekem és a három testvéremnek, akik ügyesen balanszíroztak és nem hagyták magukat a hordáktól elhurcolni, elhajtani, mint egy buta barmot. A Király u. 51-es ház pápai védettséget kapott. Feleségem nagyon el lehet foglalva, szegény, cca. 30 lakó van beutalva a lakásunkba.

Védett ház és én mégse érzem megvédve a bennlakókat… Féltem a feleségemet a nyilas hordáktól. […] Amikor a Szálasiék átvették a hatalmat […] velem egy házban lakó asszonynak a vállába lőttek az ablakon keresztül. Feleségem és én a nálunk lévő pénzt és a jegygyűrűinket úgy mentettük meg, hogy felmenekültünk a padlásra egy néhány a házban lakóval együtt. Szerencsére nem találtak meg bennünket, bár oda is utánunk jöttek. Egy asszonynak csak nagy könyörgésre nem vágták le az ujját, mert nem jött le a gyűrű róla.

Nov. 28.

[…] Tegnap nem mehettek ki az utcára a zsidók – a kapuk egész nap zárva voltak előttük. Most összeköltöztetik őket – a Klauzál téri csarnokot kiürítették, abba zsúfolják őket batyuval a hátukon… […] Gettóházakat jelölnek ki részükre, ahol meghúzhatják magukat.

[…] van sveici védőlevelünk, de nem mentünk kijelölt házba. Épp ma hallottam, hogy ezeket kiszállítják Németországba, jó lesz nekik túsznak a csereakciókhoz. A lakásunk gettóház, de oda sem megyünk vissza – a műtermünk, lakásunk, huszonhét év verejtékes munka eredménye: közpréda. Én és a feleségem az egyik öcsém jóindulatából üzletében lakásában megbújunk. Keresztény iratokkal próbálunk lakás után nézni mint menekültek.

Dec. 2.

Minden rossznak egyszer végének kell lenni. […]
Befejezetlen”