Ezen a becenéven szólította egymás közt az egész család (kivéve minket,gyerekeket) a mi imádott Nagyszüleinket, ha gyerekeik hozzájuk szóltak, Anyus és Apus voltak. Mi természetesen nagyon illemtudóan Nagymamának és Nagypapának mondtuk. Ők egymást Hannusnak és Hermusnak nevezték. Másoknak Hannusnéni és Hermusbácsi voltak.
Tovább...
Ezekben a megszólításokban benne volt az a mélységes tisztelet és szeretet amit velük szemben érzett a család és az a környezet amely körülvette Őket!
Nem volt ez másként a Nefelejts u. 47-es csillagosházban sem, éppúgy, mint a Nefelejts u 27/29-ben és majd a budapesti gettóban sem.
Különleges öregek voltak, az én szememben meg különösen, hiszen születésem óta egy lakásban laktam velük egészen 23 éves koromig. Amikor eszméltem is öregnek láttam Őket és attól kezdve életem során mindig, egészen a halálukig.
Nagymama parókakészítő volt, Nagypapa suszter, de egyiküket sem láttam soha a szakmájukban dolgozni. A Mama 7 gyereket szült és nevelt, a Papa az első világháborúban megsebesült és egy kis töpörödött, hajlott hátú öreg bácsi volt, halk szavú és szeretettre méltó, de ha felmérgesedett valamin (különösen kártyázás közben) akkor rettenetesen tudott káromkodni.
Persze így volt ez akkor is amikor a csillagosházban laktunk. Az öregeknek nagy respektje volt a családban, a ház lakói nem is ismerték Őket. mert alig mozdultak ki a lakásból, szinte csak akkor amikor WC-re kellett menniük. A Nagymama főzött abból az ellátmányból amit utalványra kaptunk és amit Anyuka vásárolt be azon az időn belül amikor a keresztény üzletek zsidókat kiszolgálhattak. A nagypapa ült a konyhában az asztal végén és bóbiskolt, ha volt kivel snapszerozott vagy dominózott.
Történt egy péntek este, Nagymama valamilyen húslevest főzött a nagy piros fazekában, ami legalább annyi idős volt mint Ő. A Nagypapa a sparhert mellett az asztalfőn a jó melegben a gyerekekkel (velünk) dominózott. Már a Nagymama készülődött volna a tálaláshoz, gondolt egyet és megnézte a fazekat, hogy mi van a levessel. Felkiáltott!
A leves, oda a leves!
Mindannyian köréje gyűltünk és lestük mi történt! Jajveszékelve mondta, kifolyt a leves, mi lesz a vacsorával! Az történt ugyanis, hogy a régi fazék a tűz felett kilyukadt és a leves belefolyt a tűzhelybe, eloltva a tüzet, még azelőtt,hogy a hús megpuhult volna. A Nagymama rettentő haragra gerjedt elkezdte szidni Nagypapát, miért nem vette észre, hogy a tűz elaludt, hiszen rajta ült a kályhán! Mi természetesen nagyot nevettünk és megbékéltünk egy kis üres kenyérrel.
A Mutti és a Fater még egy kicsit perlekedtek egymással, majd mindketten leültek a szokott helyükre, a Nagymama a sparhert mellé egy kis székre, a Nagypapa meg az asztal végére. Hála Istennek,mindketten túlélték a gettót és az utána jövő éveket és szép magas kort értek meg.
Nyugodjanak Békében: Feith Herman és Feith Hermanné, imádott nagyszüleink!
„Nem hiszem el! Dédipapa, te ezt is elfelejtetted!” - mondta 9 éves dédunokám, amikor legutóbb egy családi összejövetelen a régmúltról meséltem.
És tényleg!
Én sem hiszem el, hogyan felejthettem azt a néhány hetet, pár hónapot, amit 70 évvel ezelőtt a Nefelejts utca 47 sz. csillagos házban töltöttem. A házra és minden zugára emlékszem, hiszen 1959-ig ott laktam, de az időszak elejére alig.
Tovább...
Nem tudom hogyan kerültünk oda, vittek vagy gyalog mentünk. Azt tudom mennünk kellett a Nefelejts utca 27/29-ből, mert a zsidókat egy-egy házba költöztették. Meghatározták mit vihetünk magunkkal, mit kell odahagynunk. Ilyen kijelölt ház, csillagos ház volt a Nefelejts utca 47. is. Egy kétemeletes kis ikerház, körfolyosóval, az udvaron egy kb. 2 méter magas elválasztó fal, onnan már a 49. kezdődött.
A ház egy kiskereskedő zsidó házaspár – Flammék – tulajdona, akiknek a kapu mellett volt egy cipészkellék boltjuk. Flammné is ott lakott a házban, az első emeleten, a ház legszebb és legnagyobb egyetlen összkomfortos lakásában. A kapun díszelgett valahol egy nagy hatágú csillag, de hogy hol, arra nem emlékszem.
Mi a földszint 5-ös lakásban kaptunk helyet, Anyukámmal, a Nagymamámmal és a Nagypapával, a kis húgommal, Zsuzsikával, Anyukám testvérével és annak kisfiával. Azért csak ennyien, mert Anyuka lány és fiútestvérei – akik velünk laktak – addigra már bevonultak. A lakás egy kis konyhából és egy alkóvos szobából állt, alatta a dohos pince, mellette a penészes közös udvari WC. A konyhát csak az ajtón át lehetett szellőztetni, a szoba hátsó részén egy vakudvarra nyíló ablak volt. A konyha ajtaja a WC folyosója mellett állt.
Egyetlen eseményre emlékszem ebből az időből, ami nagy riadalmat keltett. Az egyik nap nagy dörömbölésre ment ki a kapuhoz Bodorné, a nagykutyájú házmesterné. A kapu előtt egy egyenruhás férfi állt és a Schvarcznét kereste. A ruhája a nyilas egyenruhára emlékeztetett, így Bodorné bekiabált az udvarra: Schvarczné, magáért jöttek! A férfi már bent is volt az udvarban és miután a Bodorné megmondta a lakás számát, már az ajtónkban is állt. Mi reszkettünk a félelemtől, de Anyuka nem mutatta, minket beküldött a szobába és máris beengedte a férfit. A konyhában egymás nyakába ugrottak miután megismerte a Weisz Irénke vőlegényét a Sándort.
Sándor szökött munkaszolgálatos volt, valami ellenálló csoport tagjaként volt egyenruhában, azért jött, hogy lásson bennünket és gyakoroljon velem egy kis hegedülést. Ő nagyon szépen hegedült, én meg már előzőleg tanulgattam egy kis gyerekhegedűn, amit a csillagos házba is elvittünk magunkkal. Másnap újra eljött és hozott magával egy kis élelmet és egy hegedűt tokban. Amikor elment, Anyuka betette a hegedűtokot a ruhás szekrénybe, mélyen az ágyneműk alá. Harmadnap, amikor jött, már nem is ijedt meg senki a házban, mi meg főleg nem, mert tudtuk ki Ő. Elment és magával vitte a tokot, a háború végéig nem láttuk többet. Valamikor 1945-ben előkerültek Irénkével együtt, elköszöntek és kivándoroltak Izraelbe. Akkor mondta el Anyukám nekem a nagy titkot, hogy a hegedűtokban fegyverek voltak. Nem tudja mennyi és mi, mert úgy félt, hogy meg se merte kérdezni, nemhogy megnézni! Ez a történet titok maradt még a családon belül is sok-sok éven át. A kis hegedűm sokáig a falon volt dísznek feltéve a vonójával együtt!
Nem akartunk „Hősök” lenni!
Valamikor a 90-es évek elején Sándor hazajött látogatóba és akkor megbeszéltük ezt a történetet és a kis hegedűmet Neki ajándékoztam!
Most a Nefelejts utca 47-es számú csillagos házról jutott eszembe, amikor valami történetet kerestem abból az időből. Érdekes, akkor annyi idős voltam, mint most a Dédunokám!
Reflexiók
Mutti és Fater.
Ezen a becenéven szólította egymás közt az egész család (kivéve minket,gyerekeket) a mi imádott Nagyszüleinket, ha gyerekeik hozzájuk szóltak, Anyus és Apus voltak. Mi természetesen nagyon illemtudóan Nagymamának és Nagypapának mondtuk. Ők egymást Hannusnak és Hermusnak nevezték. Másoknak Hannusnéni és Hermusbácsi voltak.
Ezekben a megszólításokban benne volt az a mélységes tisztelet és szeretet amit velük szemben érzett a család és az a környezet amely körülvette Őket!
Nem volt ez másként a Nefelejts u. 47-es csillagosházban sem, éppúgy, mint a Nefelejts u 27/29-ben és majd a budapesti gettóban sem.
Különleges öregek voltak, az én szememben meg különösen, hiszen születésem óta egy lakásban laktam velük egészen 23 éves koromig. Amikor eszméltem is öregnek láttam Őket és attól kezdve életem során mindig, egészen a halálukig.
Nagymama parókakészítő volt, Nagypapa suszter, de egyiküket sem láttam soha a szakmájukban dolgozni. A Mama 7 gyereket szült és nevelt, a Papa az első világháborúban megsebesült és egy kis töpörödött, hajlott hátú öreg bácsi volt, halk szavú és szeretettre méltó, de ha felmérgesedett valamin (különösen kártyázás közben) akkor rettenetesen tudott káromkodni.
Persze így volt ez akkor is amikor a csillagosházban laktunk. Az öregeknek nagy respektje volt a családban, a ház lakói nem is ismerték Őket. mert alig mozdultak ki a lakásból, szinte csak akkor amikor WC-re kellett menniük. A Nagymama főzött abból az ellátmányból amit utalványra kaptunk és amit Anyuka vásárolt be azon az időn belül amikor a keresztény üzletek zsidókat kiszolgálhattak. A nagypapa ült a konyhában az asztal végén és bóbiskolt, ha volt kivel snapszerozott vagy dominózott.
Történt egy péntek este, Nagymama valamilyen húslevest főzött a nagy piros fazekában, ami legalább annyi idős volt mint Ő. A Nagypapa a sparhert mellett az asztalfőn a jó melegben a gyerekekkel (velünk) dominózott. Már a Nagymama készülődött volna a tálaláshoz, gondolt egyet és megnézte a fazekat, hogy mi van a levessel. Felkiáltott!
A leves, oda a leves!
Mindannyian köréje gyűltünk és lestük mi történt! Jajveszékelve mondta, kifolyt a leves, mi lesz a vacsorával! Az történt ugyanis, hogy a régi fazék a tűz felett kilyukadt és a leves belefolyt a tűzhelybe, eloltva a tüzet, még azelőtt,hogy a hús megpuhult volna. A Nagymama rettentő haragra gerjedt elkezdte szidni Nagypapát, miért nem vette észre, hogy a tűz elaludt, hiszen rajta ült a kályhán! Mi természetesen nagyot nevettünk és megbékéltünk egy kis üres kenyérrel.
A Mutti és a Fater még egy kicsit perlekedtek egymással, majd mindketten leültek a szokott helyükre, a Nagymama a sparhert mellé egy kis székre, a Nagypapa meg az asztal végére.
Hála Istennek,mindketten túlélték a gettót és az utána jövő éveket és szép magas kort értek meg.
Nyugodjanak Békében: Feith Herman és Feith Hermanné, imádott nagyszüleink!
„Nem hiszem el! Dédipapa, te ezt is elfelejtetted!” - mondta 9 éves dédunokám, amikor legutóbb egy családi összejövetelen a régmúltról meséltem.
És tényleg!
Én sem hiszem el, hogyan felejthettem azt a néhány hetet, pár hónapot, amit 70 évvel ezelőtt a Nefelejts utca 47 sz. csillagos házban töltöttem. A házra és minden zugára emlékszem, hiszen 1959-ig ott laktam, de az időszak elejére alig.
Nem tudom hogyan kerültünk oda, vittek vagy gyalog mentünk. Azt tudom mennünk kellett a Nefelejts utca 27/29-ből, mert a zsidókat egy-egy házba költöztették. Meghatározták mit vihetünk magunkkal, mit kell odahagynunk. Ilyen kijelölt ház, csillagos ház volt a Nefelejts utca 47. is. Egy kétemeletes kis ikerház, körfolyosóval, az udvaron egy kb. 2 méter magas elválasztó fal, onnan már a 49. kezdődött.
A ház egy kiskereskedő zsidó házaspár – Flammék – tulajdona, akiknek a kapu mellett volt egy cipészkellék boltjuk. Flammné is ott lakott a házban, az első emeleten, a ház legszebb és legnagyobb egyetlen összkomfortos lakásában. A kapun díszelgett valahol egy nagy hatágú csillag, de hogy hol, arra nem emlékszem.
Mi a földszint 5-ös lakásban kaptunk helyet, Anyukámmal, a Nagymamámmal és a Nagypapával, a kis húgommal, Zsuzsikával, Anyukám testvérével és annak kisfiával. Azért csak ennyien, mert Anyuka lány és fiútestvérei – akik velünk laktak – addigra már bevonultak. A lakás egy kis konyhából és egy alkóvos szobából állt, alatta a dohos pince, mellette a penészes közös udvari WC. A konyhát csak az ajtón át lehetett szellőztetni, a szoba hátsó részén egy vakudvarra nyíló ablak volt. A konyha ajtaja a WC folyosója mellett állt.
Egyetlen eseményre emlékszem ebből az időből, ami nagy riadalmat keltett. Az egyik nap nagy dörömbölésre ment ki a kapuhoz Bodorné, a nagykutyájú házmesterné. A kapu előtt egy egyenruhás férfi állt és a Schvarcznét kereste. A ruhája a nyilas egyenruhára emlékeztetett, így Bodorné bekiabált az udvarra: Schvarczné, magáért jöttek! A férfi már bent is volt az udvarban és miután a Bodorné megmondta a lakás számát, már az ajtónkban is állt. Mi reszkettünk a félelemtől, de Anyuka nem mutatta, minket beküldött a szobába és máris beengedte a férfit. A konyhában egymás nyakába ugrottak miután megismerte a Weisz Irénke vőlegényét a Sándort.
Sándor szökött munkaszolgálatos volt, valami ellenálló csoport tagjaként volt egyenruhában, azért jött, hogy lásson bennünket és gyakoroljon velem egy kis hegedülést. Ő nagyon szépen hegedült, én meg már előzőleg tanulgattam egy kis gyerekhegedűn, amit a csillagos házba is elvittünk magunkkal. Másnap újra eljött és hozott magával egy kis élelmet és egy hegedűt tokban. Amikor elment, Anyuka betette a hegedűtokot a ruhás szekrénybe, mélyen az ágyneműk alá. Harmadnap, amikor jött, már nem is ijedt meg senki a házban, mi meg főleg nem, mert tudtuk ki Ő. Elment és magával vitte a tokot, a háború végéig nem láttuk többet. Valamikor 1945-ben előkerültek Irénkével együtt, elköszöntek és kivándoroltak Izraelbe. Akkor mondta el Anyukám nekem a nagy titkot, hogy a hegedűtokban fegyverek voltak. Nem tudja mennyi és mi, mert úgy félt, hogy meg se merte kérdezni, nemhogy megnézni! Ez a történet titok maradt még a családon belül is sok-sok éven át. A kis hegedűm sokáig a falon volt dísznek feltéve a vonójával együtt!
Nem akartunk „Hősök” lenni!
Valamikor a 90-es évek elején Sándor hazajött látogatóba és akkor megbeszéltük ezt a történetet és a kis hegedűmet Neki ajándékoztam!
Most a Nefelejts utca 47-es számú csillagos házról jutott eszembe, amikor valami történetet kerestem abból az időből. Érdekes, akkor annyi idős voltam, mint most a Dédunokám!