Sokat gondolkodtam arról, hogy leírjam-e ezt a történetet, a mi családunk történetét, ami a csillagos házak közül a Karácsony Sándor utca 21-hez (egykor Karpfeinstein utca) kapcsolódik. A Holocaust tragédiák története, de ez a történet inkább hősies, a megmenekülés története. A történetet gyerekkoromban hallva a hangsúly mindig azon volt, hogy sikerült valami, és ugyan mi zsidók voltunk, vagyunk, nem a tipikus zsidósors a miénk. Gyerekkoromban anyukám azzal magyarázta ezt a sikert, hogy a család összetartott. „Amíg együtt vagyunk, nincs semmi baj.” Később másoktól is hallottam ezt a mondatot, de sok zsidó családon ez nem segített. Felnőtt koromban magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a családom tagjai már előbb felismerték a helyzetet, volt merszük nem engedelmeskedni az akkori törvényeknek, volt lehetőségük megszervezni a túlélés esélyét és a család nem zsidó tagjai vállalták az életük kockáztatását. Ezzel szemben ott van Irén nagynéném - aki végigcsinálta ebben a sikertörténetben 12 ember bújtatását,- egyszerű mondata: „Szerencsénk volt.”
Tovább...
A történetet soha nem hallottam folyamatában, mindig csak kisebb epizódokból, mozaikokból állt össze és ma is vannak bennem homályos dolgok, amiket nem tudok. Sajnos ma már csak két ember él azok közül, akik átélték az eseményeket, ők akkor 6 éves gyerekek voltak.
Anyai nagyapám, Fischer Zsigmond az első világháború alatt nyitott pékséget a VIII. kerület Dankó utca 27-ben. A pékséghez tartozott a lakóház is, amiben hat gyerekével lakott: Zoli, Lüszi, Irén, Bözsi, Klári, Micu. A második világháború idején a gyerekek már harmincas-negyvenes éveikben járó fiatal emberek – az ő történetük kapcsolódik a csillagos házakhoz.
A történetet ott kéne kezdeni, hogy a legidősebb fiú, Zoli megszökött a lengyelországi munkaszolgálatból, és azzal jött haza, hogy szörnyű dolgok fognak itt is történni, és erre fel kell készülni úgy, hogy kialakítanak egy búvóhelyet a Dankó utcai ház padlásán. Ezt a rejtekhelyet egy ezer százalékosan megbízható emberük, Tóth úr építette meg. Irén nagynéném férje, Gyürey Géza nem volt zsidó, így az ő nevén a pékség a háború alatt végig üzemelt. Irén és Géza, kislányukkal, Veronkával a Karácsony Sándor utcai házban laktak, amíg 1944 áprilisát követően nem került sor az összeköltöztetésekre. Attól fogva a Dankó utcai házba költöztek. Irén nagynéném nem viselte a sárga csillagot és végig a pékséget irányította.
1944. október 15-én hangzott el Horthy proklamációja és sokan erről a házról is örömükben leverték a sárga csillagot. Ez az öröm nem tartott tovább 24 óránál, a nyilasok ezt a házat is megszállták és az ott lévőket a téglagyárba vagy a gettóba akarták elvinni. Ekkor Lüszi nagynéném, Mati nevű barátnője, akinek két gyereke, Jancsi, Marica, két testvére, Sári, Ilonka, - akik valószínűleg ugyanebben a házban voltak,- elbújtak a házban, és amikor elmentek a nyilasok, átmentek a Dankó utcai pékségbe. Hozzájuk csatlakozott még a többi testvér: Bözsi, a férje Aladár, Klári, - aki az én édesanyám volt - Zoli és felesége, Ibi.
A család két idősebb tagja, - nagyanyám, Fischer Zsigmondné, mindenki Pepi nénije, Oehler mama, Luszi nagynéném anyósa, - mégis bekerült a gettóba. Később, Aladár, nagyanyám veje kenyérszállító kocsin bement a gettóba ahonnan kimenekítette őket, általam nem ismert körülmények között. Csak annyit tudok, hogy szekérrel hozta ki őket.
Akikről eddig írtam, azok mindannyian a Dankó utca 27. padlásán bújtak 1944. október 15-e után.
Az élet úgy zajlott, hogy nappal a pékség Irén nagynéném, és Géza nagybátyám felügyeletével üzemelt, miközben kislányuk Veronka, és Jancsi nevű barátja együtt játszott. Jancsit nem merték elbújtatni a padláson, inkább betanítottak neki egy történetet, hogy ő erdélyi menekült. A padláson kialakított búvóhelyen lévők éjjel lejöttek a házba tisztálkodni és ilyenkor vitték fel az élelmet. A bombázások alatt a nyilvánosság számára látható családtagok a szomszédos házak pincéjébe menekültek, de néha nem tudták levenni aggódó szemüket a pékség padlásablakáról. Szerencsére ez senkinek nem szúrt szemet. És minden milyen relatív! Édesanyám, Klári nekem azt mesélte, hogy ők ott fenn a padláson nem féltek a bombázásoktól, illetve nem attól féltek, hanem sokkal inkább a németektől.
De a padláson töltött hónapok sem teltek nyugalmas egyhangúságban, hol a gyerekekhez kellett orvost, hívni, hol egy hétig a nyilasok foglalták le a pékséget és sütötték a kenyeret. Minden mozzanat magában hordozta a lebukás veszélyét. Az orvos, aki kijött a gyerekekhez német volt, december végén megnövekedett a belövések száma, le kellett jönniük a padlásról és a szenespincében megépített búvóhelyre menekültek. Januárban nyilasok szállták meg a házat, azzal a fenyegetéssel, ha egy zsidót is találnak, mindenkit agyonlőnek. Lüszi nagynéném el akart menni, mert Irén és családja túl nagy áldozatot vállal a megmentésük érdekében. És megint a visszatérő összetartás: „Innen nem megy el senki, ha meg kell halnunk, együtt halunk meg” – volt Géza sógora válasza.
Az utolsó napokat a pincében bújva vészelte át a családom, amikor 1945. január 13-án a szovjet katonák felszabadították a Dankó utcát. A ház ma is megvan, pékség működik benne, hogy milyen lehet belülről, azt nem tudom.
Reflexiók
Sokat gondolkodtam arról, hogy leírjam-e ezt a történetet, a mi családunk történetét, ami a csillagos házak közül a Karácsony Sándor utca 21-hez (egykor Karpfeinstein utca) kapcsolódik. A Holocaust tragédiák története, de ez a történet inkább hősies, a megmenekülés története. A történetet gyerekkoromban hallva a hangsúly mindig azon volt, hogy sikerült valami, és ugyan mi zsidók voltunk, vagyunk, nem a tipikus zsidósors a miénk. Gyerekkoromban anyukám azzal magyarázta ezt a sikert, hogy a család összetartott. „Amíg együtt vagyunk, nincs semmi baj.” Később másoktól is hallottam ezt a mondatot, de sok zsidó családon ez nem segített. Felnőtt koromban magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a családom tagjai már előbb felismerték a helyzetet, volt merszük nem engedelmeskedni az akkori törvényeknek, volt lehetőségük megszervezni a túlélés esélyét és a család nem zsidó tagjai vállalták az életük kockáztatását. Ezzel szemben ott van Irén nagynéném - aki végigcsinálta ebben a sikertörténetben 12 ember bújtatását,- egyszerű mondata: „Szerencsénk volt.”
A történetet soha nem hallottam folyamatában, mindig csak kisebb epizódokból, mozaikokból állt össze és ma is vannak bennem homályos dolgok, amiket nem tudok. Sajnos ma már csak két ember él azok közül, akik átélték az eseményeket, ők akkor 6 éves gyerekek voltak.
Anyai nagyapám, Fischer Zsigmond az első világháború alatt nyitott pékséget a VIII. kerület Dankó utca 27-ben. A pékséghez tartozott a lakóház is, amiben hat gyerekével lakott: Zoli, Lüszi, Irén, Bözsi, Klári, Micu. A második világháború idején a gyerekek már harmincas-negyvenes éveikben járó fiatal emberek – az ő történetük kapcsolódik a csillagos házakhoz.
A történetet ott kéne kezdeni, hogy a legidősebb fiú, Zoli megszökött a lengyelországi munkaszolgálatból, és azzal jött haza, hogy szörnyű dolgok fognak itt is történni, és erre fel kell készülni úgy, hogy kialakítanak egy búvóhelyet a Dankó utcai ház padlásán. Ezt a rejtekhelyet egy ezer százalékosan megbízható emberük, Tóth úr építette meg. Irén nagynéném férje, Gyürey Géza nem volt zsidó, így az ő nevén a pékség a háború alatt végig üzemelt. Irén és Géza, kislányukkal, Veronkával a Karácsony Sándor utcai házban laktak, amíg 1944 áprilisát követően nem került sor az összeköltöztetésekre. Attól fogva a Dankó utcai házba költöztek. Irén nagynéném nem viselte a sárga csillagot és végig a pékséget irányította.
1944. október 15-én hangzott el Horthy proklamációja és sokan erről a házról is örömükben leverték a sárga csillagot. Ez az öröm nem tartott tovább 24 óránál, a nyilasok ezt a házat is megszállták és az ott lévőket a téglagyárba vagy a gettóba akarták elvinni. Ekkor Lüszi nagynéném, Mati nevű barátnője, akinek két gyereke, Jancsi, Marica, két testvére, Sári, Ilonka, - akik valószínűleg ugyanebben a házban voltak,- elbújtak a házban, és amikor elmentek a nyilasok, átmentek a Dankó utcai pékségbe. Hozzájuk csatlakozott még a többi testvér: Bözsi, a férje Aladár, Klári, - aki az én édesanyám volt - Zoli és felesége, Ibi.
A család két idősebb tagja, - nagyanyám, Fischer Zsigmondné, mindenki Pepi nénije, Oehler mama, Luszi nagynéném anyósa, - mégis bekerült a gettóba. Később, Aladár, nagyanyám veje kenyérszállító kocsin bement a gettóba ahonnan kimenekítette őket, általam nem ismert körülmények között. Csak annyit tudok, hogy szekérrel hozta ki őket.
Akikről eddig írtam, azok mindannyian a Dankó utca 27. padlásán bújtak 1944. október 15-e után.
Az élet úgy zajlott, hogy nappal a pékség Irén nagynéném, és Géza nagybátyám felügyeletével üzemelt, miközben kislányuk Veronka, és Jancsi nevű barátja együtt játszott. Jancsit nem merték elbújtatni a padláson, inkább betanítottak neki egy történetet, hogy ő erdélyi menekült. A padláson kialakított búvóhelyen lévők éjjel lejöttek a házba tisztálkodni és ilyenkor vitték fel az élelmet. A bombázások alatt a nyilvánosság számára látható családtagok a szomszédos házak pincéjébe menekültek, de néha nem tudták levenni aggódó szemüket a pékség padlásablakáról. Szerencsére ez senkinek nem szúrt szemet. És minden milyen relatív! Édesanyám, Klári nekem azt mesélte, hogy ők ott fenn a padláson nem féltek a bombázásoktól, illetve nem attól féltek, hanem sokkal inkább a németektől.
De a padláson töltött hónapok sem teltek nyugalmas egyhangúságban, hol a gyerekekhez kellett orvost, hívni, hol egy hétig a nyilasok foglalták le a pékséget és sütötték a kenyeret. Minden mozzanat magában hordozta a lebukás veszélyét. Az orvos, aki kijött a gyerekekhez német volt, december végén megnövekedett a belövések száma, le kellett jönniük a padlásról és a szenespincében megépített búvóhelyre menekültek. Januárban nyilasok szállták meg a házat, azzal a fenyegetéssel, ha egy zsidót is találnak, mindenkit agyonlőnek. Lüszi nagynéném el akart menni, mert Irén és családja túl nagy áldozatot vállal a megmentésük érdekében. És megint a visszatérő összetartás: „Innen nem megy el senki, ha meg kell halnunk, együtt halunk meg” – volt Géza sógora válasza.
Az utolsó napokat a pincében bújva vészelte át a családom, amikor 1945. január 13-án a szovjet katonák felszabadították a Dankó utcát. A ház ma is megvan, pékség működik benne, hogy milyen lehet belülről, azt nem tudom.