Fájdalmas emlékeket idéz fel bennem a csillagos házakra vonatkozó összeállításuk. Szüleimmel együtt 1944. június 24 - október 17 között a Bartók Béla (Horthy Miklós) út 20 sz. alatti csillagos házban laktunk. Előzőleg is a Bartók Béla úton volt a lakásunk, ezért a környéken akartunk maradni. A költözésre, a határidő utolsó óráiban június 24-én, szombaton este került sor, miután a kényszerűen hátrahagyott használati tárgyainkat a légó parancsnok és a házfelügyelő leltár szerint átvette.
Tovább...
A Bartók Béla út 20 sz. ház második emeletén lévő egyik kétszobás + személyzetis lakás udvari szobájában helyezkedtünk el. Három család, hét személy élt itt összezárva. Az utcai szobát az eredeti bérlők, két középkorú tanárnő foglalta el, akik az új lakókkal nagyon bizalmatlanok voltak. A legnagyobb vitát mindig a konyha és a fürdőszoba használatának a beosztása jelentette. Kellemetlen volt az is, hogy a többieknek a konyhába és a mellékhelyiségekbe szobánkon keresztül kellett átjárniuk.
A napok és a hetek félelemmel és bizonytalansággal teltek el. Értesültünk a vidéki rokonaink elhurcolásáról és különböző vészjósló hírek terjedtek sorsunk várható alakulásáról. A hatóságok az utcára való kijárást három órára csökkentették, ami mozgásunkat és a bevásárlást nagyon korlátozta. Rádiót nem tarthattunk, de édesapám gyakran hozott újságot. A lapokból a fasiszta és az antiszemita propaganda sugárzott, de következtetni lehetett a frontok helyzetére. A megkülönböztetés része volt az is, hogy csak a villamosok utolsó pótkocsijára szállhattunk fel.
Július elején megrázó hírt kaptunk arról, hogy Budapestről Szlovákiába menekülő nagynénémet és Tamás unokaöcsémet „kísérőjük” a határon átadta a csendőröknek, akik sárvári internáló táborba vitték őket. Innen az utolsó transzporttal Auschwitzba kerültek, ami már a deportálások „hivatalos” leállítása után történt. Waldsee-ből megérkezett Kassáról elhurcolt Emil nagybátyám „megnyugtató” lapja, aki azt írta, hogy négyéves kislánya, Zsuzsika egy idős rokonnal van együtt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a gázkamrát jelentette.
Tizenkét éves voltam 1944-ben és a házban lakó gyerekekkel gyorsan összebarátkoztunk. Az udvaron való hangoskodásunk és gondtalannak tűnő játékaink azonban nem tetszettek a feszült hangulatban élő szüleinknek és a ház lakóinak. Sokszor együtt voltunk az ide költözött Takács Pál fiatal lágymányosi rabbival, aki a Petőfi (Werbőczy) gimnáziumban hittanárom volt. A házmesteren kívül, a házban csak néhány keresztény lakó maradt, köztük közvetlen szomszédunk, Losádi Fekete Adorján, aki a Nyilaskeresztes Párt XI. kerületi szervezetének egyik vezetője volt. A ház nem zsidó lakóival elsősorban a bombázások idején a légoltalmi pincében találkoztunk. Kommunikáció nem volt velük. Egyesek még köszönésünket sem fogadták. A tilalom ellenére egy keresztény barátom rendszeresen meglátogatott minket, aki gyakran elhozta az illegális Magyar Front, írógépével sokszorosított röpcéduláit. Egy este kiszöktünk a házból és szétszórtuk az utcán a békét követelő felhívást.
Később hírek terjedtek el arról, hogy a budapesti zsidókat vidéki táborokba fogják összegyűjteni. Az augusztus 23-án történt román kiugrást követő változásokkal, a Lakatos-kormány megalakulásával feszült helyzetünk némileg enyhült. Bővült a kijárási idő és a hatóságok lehetővé tették, hogy az őszi ünnepek idején Váli utca-i zsidó elemi iskola épületében imádkozhassunk. A front közeledése ellenére, felhívás jelent meg az iskolai beiratkozásra. Édesanyámmal október 15-én délelőtt elmentünk egy Erzsébet körúti irodába, ahol felvettek a Zsidó Gimnázium harmadik osztályába. Hazaérkezésünk után, dél körül a házmester bekapcsolta a rádiót, ami Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációját közvetítette. Az adást az udvaron hallgattuk. Fellégeztünk és reménykedtünk. Egyik barátom, Schwartz Gyuri leszedte a ház kapujánál lévő sárga csillagot. Néhány órával később a szomszédos Hadik-laktanyából átjött egy tiszt, aki fegyverrel követelte a megkülönböztető jelzés azonnal visszahelyezését. A nyilas vezető és családja ezen a napon nem tartózkodott otthon, de előzőleg „csúcsforgalom” volt náluk. A feltűnően sok „vendég” jelenléte összefüggésben lehetett a náci segítséggel készülő a puccsal. Mindent láttunk, mert látogatók az ablakunk előtt haladtak el.
Október 16-a a páni félelem légkörében telt. Két-három személyt, akik kimerészkedtek az utcára a nyilasok elhurcoltak. Losádi Fekete felesége visszatért, akit a házmester hangos „kitartás, éljen Szálasi” kiáltással üdvözölt. Október 17-én, kedd reggel a házat nyilasok és rendőrök szállták meg. Mindenkit megmotoztak és az értéktárgyakat elvették. A házat azonnal el kellett hagynunk. Kézi csomagban ruhaneműt és kevés élelmiszert vihettünk magunkkal. Remegve vártuk, hogy mi lesz a következő állomás. A fegyveresek minket és néhány más családot gyalogmenetben a Budafoki út 26/b csillagos házba vittek. Az épület nagyrészt üres volt, mert a lakókat korábban már elhurcolták. A környezet idegen volt számunkra. A nyilasok és a rendőrök rendszeresen razziáztak a házban. Édesapámat október 23-án vitték el, akit akkor láttam utoljára. November 8-án felszólítottak minket, hogy a zsidóknak azonnal el kell hagyniuk Budát. Elindultunk Pest felé, de Édesanyámnak egy otthagyott kabátért vissza kellett rohannia. Anyámat már a nyilasok fogadták és magukkal akarták hurcolni. A fegyveres suhancokkal szembeszálló házmester asszony bátor fellépésének köszönhető, hogy végül épségben elhagyhatta a házat.
Egyetlen lehetőségünk maradt, hogy a Vörösmarty utca 69/71 csillagos házba menjünk, ahol nagymamám lakott egy kis szobában. Itt befogadtak minket. Édesanyámat november 15-én az óbudai téglagyárba vitték, ahonnan öt nap múlva megszökött. Az utcára csak fél kettő és fél négy között lehetett kimenni. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá és reménytelenebbé vált. Édesapámat 1944. november végén a Józsefvárosi pályaudvarról Németországba deportálták, pedig nála volt az időközben megszerzett svéd védlevele is. Vesszőfutásunk következő fejezetét jelentette, hogy december 12-én a gettóba „kísértek” minket, ahol a Dob utca 12-be kerültünk. Az éhség, a halálfélelem és a nyilasok állandó fenyegetései mellett, a legtragikusabb az volt, hogy napokig a mellettem lévő ágyban feküdt halott nagymamám, aki nem tudtunk azonnal eltemetni. A gettóban töltött hetek, a mérhetetlen szenvedés közben az egyetlen reményt az jelentette, hogy talán sikerül megélni a felszabadulást, a szovjet katonák megérkezését.
(Pontos dátumokat azért tudtam megemlíteni, mert a mai napig őrzöm 1944. évi zsebnaptáromat)
Reflexiók
Fájdalmas emlékeket idéz fel bennem a csillagos házakra vonatkozó összeállításuk. Szüleimmel együtt 1944. június 24 - október 17 között a Bartók Béla (Horthy Miklós) út 20 sz. alatti csillagos házban laktunk. Előzőleg is a Bartók Béla úton volt a lakásunk, ezért a környéken akartunk maradni. A költözésre, a határidő utolsó óráiban június 24-én, szombaton este került sor, miután a kényszerűen hátrahagyott használati tárgyainkat a légó parancsnok és a házfelügyelő leltár szerint átvette.
A Bartók Béla út 20 sz. ház második emeletén lévő egyik kétszobás + személyzetis lakás udvari szobájában helyezkedtünk el. Három család, hét személy élt itt összezárva. Az utcai szobát az eredeti bérlők, két középkorú tanárnő foglalta el, akik az új lakókkal nagyon bizalmatlanok voltak. A legnagyobb vitát mindig a konyha és a fürdőszoba használatának a beosztása jelentette. Kellemetlen volt az is, hogy a többieknek a konyhába és a mellékhelyiségekbe szobánkon keresztül kellett átjárniuk.
A napok és a hetek félelemmel és bizonytalansággal teltek el. Értesültünk a vidéki rokonaink elhurcolásáról és különböző vészjósló hírek terjedtek sorsunk várható alakulásáról. A hatóságok az utcára való kijárást három órára csökkentették, ami mozgásunkat és a bevásárlást nagyon korlátozta. Rádiót nem tarthattunk, de édesapám gyakran hozott újságot. A lapokból a fasiszta és az antiszemita propaganda sugárzott, de következtetni lehetett a frontok helyzetére. A megkülönböztetés része volt az is, hogy csak a villamosok utolsó pótkocsijára szállhattunk fel.
Július elején megrázó hírt kaptunk arról, hogy Budapestről Szlovákiába menekülő nagynénémet és Tamás unokaöcsémet „kísérőjük” a határon átadta a csendőröknek, akik sárvári internáló táborba vitték őket. Innen az utolsó transzporttal Auschwitzba kerültek, ami már a deportálások „hivatalos” leállítása után történt. Waldsee-ből megérkezett Kassáról elhurcolt Emil nagybátyám „megnyugtató” lapja, aki azt írta, hogy négyéves kislánya, Zsuzsika egy idős rokonnal van együtt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a gázkamrát jelentette.
Tizenkét éves voltam 1944-ben és a házban lakó gyerekekkel gyorsan összebarátkoztunk. Az udvaron való hangoskodásunk és gondtalannak tűnő játékaink azonban nem tetszettek a feszült hangulatban élő szüleinknek és a ház lakóinak. Sokszor együtt voltunk az ide költözött Takács Pál fiatal lágymányosi rabbival, aki a Petőfi (Werbőczy) gimnáziumban hittanárom volt. A házmesteren kívül, a házban csak néhány keresztény lakó maradt, köztük közvetlen szomszédunk, Losádi Fekete Adorján, aki a Nyilaskeresztes Párt XI. kerületi szervezetének egyik vezetője volt. A ház nem zsidó lakóival elsősorban a bombázások idején a légoltalmi pincében találkoztunk. Kommunikáció nem volt velük. Egyesek még köszönésünket sem fogadták. A tilalom ellenére egy keresztény barátom rendszeresen meglátogatott minket, aki gyakran elhozta az illegális Magyar Front, írógépével sokszorosított röpcéduláit. Egy este kiszöktünk a házból és szétszórtuk az utcán a békét követelő felhívást.
Később hírek terjedtek el arról, hogy a budapesti zsidókat vidéki táborokba fogják összegyűjteni. Az augusztus 23-án történt román kiugrást követő változásokkal, a Lakatos-kormány megalakulásával feszült helyzetünk némileg enyhült. Bővült a kijárási idő és a hatóságok lehetővé tették, hogy az őszi ünnepek idején Váli utca-i zsidó elemi iskola épületében imádkozhassunk. A front közeledése ellenére, felhívás jelent meg az iskolai beiratkozásra. Édesanyámmal október 15-én délelőtt elmentünk egy Erzsébet körúti irodába, ahol felvettek a Zsidó Gimnázium harmadik osztályába. Hazaérkezésünk után, dél körül a házmester bekapcsolta a rádiót, ami Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációját közvetítette. Az adást az udvaron hallgattuk. Fellégeztünk és reménykedtünk. Egyik barátom, Schwartz Gyuri leszedte a ház kapujánál lévő sárga csillagot. Néhány órával később a szomszédos Hadik-laktanyából átjött egy tiszt, aki fegyverrel követelte a megkülönböztető jelzés azonnal visszahelyezését. A nyilas vezető és családja ezen a napon nem tartózkodott otthon, de előzőleg „csúcsforgalom” volt náluk. A feltűnően sok „vendég” jelenléte összefüggésben lehetett a náci segítséggel készülő a puccsal. Mindent láttunk, mert látogatók az ablakunk előtt haladtak el.
Október 16-a a páni félelem légkörében telt. Két-három személyt, akik kimerészkedtek az utcára a nyilasok elhurcoltak. Losádi Fekete felesége visszatért, akit a házmester hangos „kitartás, éljen Szálasi” kiáltással üdvözölt. Október 17-én, kedd reggel a házat nyilasok és rendőrök szállták meg. Mindenkit megmotoztak és az értéktárgyakat elvették. A házat azonnal el kellett hagynunk. Kézi csomagban ruhaneműt és kevés élelmiszert vihettünk magunkkal. Remegve vártuk, hogy mi lesz a következő állomás. A fegyveresek minket és néhány más családot gyalogmenetben a Budafoki út 26/b csillagos házba vittek. Az épület nagyrészt üres volt, mert a lakókat korábban már elhurcolták. A környezet idegen volt számunkra. A nyilasok és a rendőrök rendszeresen razziáztak a házban. Édesapámat október 23-án vitték el, akit akkor láttam utoljára. November 8-án felszólítottak minket, hogy a zsidóknak azonnal el kell hagyniuk Budát. Elindultunk Pest felé, de Édesanyámnak egy otthagyott kabátért vissza kellett rohannia. Anyámat már a nyilasok fogadták és magukkal akarták hurcolni. A fegyveres suhancokkal szembeszálló házmester asszony bátor fellépésének köszönhető, hogy végül épségben elhagyhatta a házat.
Egyetlen lehetőségünk maradt, hogy a Vörösmarty utca 69/71 csillagos házba menjünk, ahol nagymamám lakott egy kis szobában. Itt befogadtak minket. Édesanyámat november 15-én az óbudai téglagyárba vitték, ahonnan öt nap múlva megszökött. Az utcára csak fél kettő és fél négy között lehetett kimenni. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá és reménytelenebbé vált. Édesapámat 1944. november végén a Józsefvárosi pályaudvarról Németországba deportálták, pedig nála volt az időközben megszerzett svéd védlevele is. Vesszőfutásunk következő fejezetét jelentette, hogy december 12-én a gettóba „kísértek” minket, ahol a Dob utca 12-be kerültünk. Az éhség, a halálfélelem és a nyilasok állandó fenyegetései mellett, a legtragikusabb az volt, hogy napokig a mellettem lévő ágyban feküdt halott nagymamám, aki nem tudtunk azonnal eltemetni. A gettóban töltött hetek, a mérhetetlen szenvedés közben az egyetlen reményt az jelentette, hogy talán sikerül megélni a felszabadulást, a szovjet katonák megérkezését.
(Pontos dátumokat azért tudtam megemlíteni, mert a mai napig őrzöm 1944. évi zsebnaptáromat)