Budapesten születtem 1928. augusztus 27-én, a Fővám tér 2-3-ban laktam.
Tovább...
1944. június 21.
Szüleim, Kertész István és Czettel Rózsa, jó barátai voltak Halbrohréknak, akik a második emelet 6-ban laktak. Az összeköltözködéskor két szobát kaptunk az első emeleten. Többek közt ott lakott Székely Éva, aki naponta töbször járt fel alá az öt emeleten, hogy trenírozzon. Már arra gondolt, hogy úszóbajnok legyen a következő olimpián. Én két évvel fiatalabb vagyok, de sportból vele tartottam. Éva 1946-ban úszóbajnok lett. Én meg a munkatáborba menéskor Szálasi parancsára jól bírtam Pécelig a gyalogutat. Ott ismerkedtem meg Lengyel Gabival, Kórody, Szász és még egy párral. Nem hallotam többet róluk.
Gabival voltunk az Operában engedély és sárga csillag nélkül.
Egy bombatámodáskor a Visegrádi es a Katona József utca kereszteződésében bomba robbant. Nagy krátert csinált, ha egy kicsit odébb esett volna talán nem írnám ezt a visszaemlékezést.
Október 16-án a Szálasi kormány behívta 16 és 60 év közötti férfiakat munkaszolgálatra. Pécelig gyalog kellett menni. Ott tankcsapdát ásattak velünk és csak egy hét múlva kaptunk élelmet. November elején jött egy orosz támadás; éjjel felébresztettek és erőltetett menetben visszavonultunk hátizsákkal, hálózsákkal és lapáttal a kezünkben. Akik nem bírták az iramot, azt agyon lőtték. Budafokra értünk és a következő reggel Wallenberg keresett minket mint svéd védelem alatt állókat, így menekültünk meg, apámmal együtt. Visszakerültünk a Visegrádi utca 9-be. Másnap még egyszer keresték a 16 és 60 közötti férfiakat; de sikerült elbújni. Szüleim elhatározták, hogy egy svéd védett házba költözünk.
November végén költöztünk be a Katona József 21-be. Ez lett a vesztünk.
Örültünk, hogy kaptunk egy szobát, pár héttel később egy barátom és a szülei, Vigdorovits Artúr építészmérnök, majd közös barátaink, Szabóék is a mi szobánkba zsúfolodtak. December vége felé már lehetett hallani az ágyudörgést Újpest felől.
December 30-án a nyilasok nem tisztelték a ház extra-territorialitását, a svéd védettséget. Mindnyájunknak az Andrássy út 60-ba kellett mennünk. Köztünk volt Richter Gedeon gyógyszergyáros is. Őt, a szüleimmel és hatvan emberrel együtt a Dunába lőtték. Nekem sikerült a sorból kikerülnöm. Értesítettem Raoul Wallenberget. A hadügyben azt ígérték neki, hogy nem lesz baj, de mikor a helyszínre ért, és kérdezte hol vannak a védettjei, azt a választ kapta, hogy “a büdös zsidók 10 perce a Dunában vannak”.
Hatan ki tudtak úszni, a rendőrök segítettek kijönniük a hideg folyóból. A szüleimet keresve egy svéd szanatóriumban találtam meg az egyik túlélőt, aki könnyek közt mondta mi történt az apámmal: az első világháborús sérüléséért vaskeresztes kitüntetéses hadirokkant főhadnagy 50 éves korában így fejezte be életét. Anyánknak az Andrássy út 60-ban felajánlották, hogy ha segít főzni, jó bánásmódban lesz része. Sajnos hitt nekik, de az utolsó nyilas, hogy fel ne ismerjék, mindenkit megölt. 47 éves volt, középiskolai tanárnő, később panziótulajdonos a Fővám tér 2-3-ban és Balatonbogláron, az Éden Panzióban.
[Kertész Tamás 1949-ben húsz évesen, rokonait követve Argentínába emigrált. Ma is ott él gyerekeivel és unokáival, az utóbbi időben gyakran tesz eleget iskolai meghívásoknak és meséli el az üldöztetés személyes történetét.]
Richter Gedeonról
Sikeres pályafutását végül a zsidótörvények megaláztatásai, majd a második világháború eseményei törték derékba. Zsidó származásának – külsőleg egyébként nem érzékelhető – puszta ténye miatt 1942-ben meg kellett válnia vezérigazgatói tisztségétől, és évekig tartó szélmalomharcra kényszerült, hogy alapító tulajdonos létére legalább tanácsadóként dolgozhasson a saját vállalatánál. A magyar gyógyszeripar világhírű, ám itthon „nemzetidegen”-nek minősülő alakja mellett többek közt a Vatikán is kiállt, amikor 1943-ban Angelo Rotta pápai nuncius (nagykövet) meglátogatta a gyárat és a pápa személyes köszönetét tolmácsolta Richter Gedeonnak a sok háborús jótékonykodásáért. A német megszállás után, 1944 nyarán svájci útlevéllel elhagyhatta volna az országot, de nem élt a lehetőséggel, mert nem akart megválni hazájától és kötelességének tartotta, hogy a nehéz időkben is kitartson vállalata mellett, amely életművét, és családja mellett élete értelmét jelentette. Mélységes humanizmusától vezérelve alaptalan bizakodással ítélte meg saját helyzetét, és belekapaszkodott abba az illúzióba, hogy neki nem eshet bántódása, mert ő nem ártott senkinek, ő csak segített a beteg embereken. Évtizedekig homály és hallgatás fedte, hogy pontosan mi is történt vele 1944 tragikus telén. A legújabb kutatások szerint a nyilas hatalomátvételt követően a Richter házaspár egy ideig rokonoknál húzta meg magát, majd 1944. december elején a hatósági rendelettel kijelölt ún. nemzetközi gettóba, a semleges svéd követség diplomáciai oltalma alatt álló Katona József utca 21. sz. alatti sarokházba költözött. 1944. december 30-án a ház lakóit egy nyilas osztag igazoltatás ürügyével az Andrássy út 60. sz. alatti pártházba (a mai Terror Házába) hurcolta. Az épületben a csoportot kifosztották, fogva tartották, majd másnap a hajnali órákban fegyveres kísérettel útnak indították a Duna irányába. A folyó közelében egy mellékutcában a menetoszlopot megállították, az élen haladó férfiak közül az első ötven embert, köztük a 72 éves Richter Gedeont elvezették, és a mai Széchenyi rakparton, a Zoltán utca torkolatánál a Dunába lőtték. Richter Gedeon holtteste nem került elő, jelképes sírja a svájci Lugano városkában, családi sírboltban található. Fél évszázaddal későbbi nekrológjának egyik tömör megállapítása akár a sírfelirata is lehetne: „Igaz ember volt, tudta, mi a tisztesség, maradandót alkotott és neve összeforrt alkotásával.”
Reflexiók
Budapesten születtem 1928. augusztus 27-én, a Fővám tér 2-3-ban laktam.
1944. június 21.
Szüleim, Kertész István és Czettel Rózsa, jó barátai voltak Halbrohréknak, akik a második emelet 6-ban laktak. Az összeköltözködéskor két szobát kaptunk az első emeleten. Többek közt ott lakott Székely Éva, aki naponta töbször járt fel alá az öt emeleten, hogy trenírozzon. Már arra gondolt, hogy úszóbajnok legyen a következő olimpián. Én két évvel fiatalabb vagyok, de sportból vele tartottam. Éva 1946-ban úszóbajnok lett. Én meg a munkatáborba menéskor Szálasi parancsára jól bírtam Pécelig a gyalogutat. Ott ismerkedtem meg Lengyel Gabival, Kórody, Szász és még egy párral. Nem hallotam többet róluk.
Gabival voltunk az Operában engedély és sárga csillag nélkül.
Egy bombatámodáskor a Visegrádi es a Katona József utca kereszteződésében bomba robbant. Nagy krátert csinált, ha egy kicsit odébb esett volna talán nem írnám ezt a visszaemlékezést.
Október 16-án a Szálasi kormány behívta 16 és 60 év közötti férfiakat munkaszolgálatra. Pécelig gyalog kellett menni. Ott tankcsapdát ásattak velünk és csak egy hét múlva kaptunk élelmet. November elején jött egy orosz támadás; éjjel felébresztettek és erőltetett menetben visszavonultunk hátizsákkal, hálózsákkal és lapáttal a kezünkben. Akik nem bírták az iramot, azt agyon lőtték. Budafokra értünk és a következő reggel Wallenberg keresett minket mint svéd védelem alatt állókat, így menekültünk meg, apámmal együtt. Visszakerültünk a Visegrádi utca 9-be. Másnap még egyszer keresték a 16 és 60 közötti férfiakat; de sikerült elbújni. Szüleim elhatározták, hogy egy svéd védett házba költözünk.
November végén költöztünk be a Katona József 21-be. Ez lett a vesztünk.
Örültünk, hogy kaptunk egy szobát, pár héttel később egy barátom és a szülei, Vigdorovits Artúr építészmérnök, majd közös barátaink, Szabóék is a mi szobánkba zsúfolodtak. December vége felé már lehetett hallani az ágyudörgést Újpest felől.
December 30-án a nyilasok nem tisztelték a ház extra-territorialitását, a svéd védettséget. Mindnyájunknak az Andrássy út 60-ba kellett mennünk. Köztünk volt Richter Gedeon gyógyszergyáros is. Őt, a szüleimmel és hatvan emberrel együtt a Dunába lőtték. Nekem sikerült a sorból kikerülnöm. Értesítettem Raoul Wallenberget. A hadügyben azt ígérték neki, hogy nem lesz baj, de mikor a helyszínre ért, és kérdezte hol vannak a védettjei, azt a választ kapta, hogy “a büdös zsidók 10 perce a Dunában vannak”.
Hatan ki tudtak úszni, a rendőrök segítettek kijönniük a hideg folyóból. A szüleimet keresve egy svéd szanatóriumban találtam meg az egyik túlélőt, aki könnyek közt mondta mi történt az apámmal: az első világháborús sérüléséért vaskeresztes kitüntetéses hadirokkant főhadnagy 50 éves korában így fejezte be életét. Anyánknak az Andrássy út 60-ban felajánlották, hogy ha segít főzni, jó bánásmódban lesz része. Sajnos hitt nekik, de az utolsó nyilas, hogy fel ne ismerjék, mindenkit megölt. 47 éves volt, középiskolai tanárnő, később panziótulajdonos a Fővám tér 2-3-ban és Balatonbogláron, az Éden Panzióban.
[Kertész Tamás 1949-ben húsz évesen, rokonait követve Argentínába emigrált. Ma is ott él gyerekeivel és unokáival, az utóbbi időben gyakran tesz eleget iskolai meghívásoknak és meséli el az üldöztetés személyes történetét.]
Richter Gedeonról
Sikeres pályafutását végül a zsidótörvények megaláztatásai, majd a második világháború eseményei törték derékba. Zsidó származásának – külsőleg egyébként nem érzékelhető – puszta ténye miatt 1942-ben meg kellett válnia vezérigazgatói tisztségétől, és évekig tartó szélmalomharcra kényszerült, hogy alapító tulajdonos létére legalább tanácsadóként dolgozhasson a saját vállalatánál. A magyar gyógyszeripar világhírű, ám itthon „nemzetidegen”-nek minősülő alakja mellett többek közt a Vatikán is kiállt, amikor 1943-ban Angelo Rotta pápai nuncius (nagykövet) meglátogatta a gyárat és a pápa személyes köszönetét tolmácsolta Richter Gedeonnak a sok háborús jótékonykodásáért. A német megszállás után, 1944 nyarán svájci útlevéllel elhagyhatta volna az országot, de nem élt a lehetőséggel, mert nem akart megválni hazájától és kötelességének tartotta, hogy a nehéz időkben is kitartson vállalata mellett, amely életművét, és családja mellett élete értelmét jelentette. Mélységes humanizmusától vezérelve alaptalan bizakodással ítélte meg saját helyzetét, és belekapaszkodott abba az illúzióba, hogy neki nem eshet bántódása, mert ő nem ártott senkinek, ő csak segített a beteg embereken. Évtizedekig homály és hallgatás fedte, hogy pontosan mi is történt vele 1944 tragikus telén. A legújabb kutatások szerint a nyilas hatalomátvételt követően a Richter házaspár egy ideig rokonoknál húzta meg magát, majd 1944. december elején a hatósági rendelettel kijelölt ún. nemzetközi gettóba, a semleges svéd követség diplomáciai oltalma alatt álló Katona József utca 21. sz. alatti sarokházba költözött. 1944. december 30-án a ház lakóit egy nyilas osztag igazoltatás ürügyével az Andrássy út 60. sz. alatti pártházba (a mai Terror Házába) hurcolta. Az épületben a csoportot kifosztották, fogva tartották, majd másnap a hajnali órákban fegyveres kísérettel útnak indították a Duna irányába. A folyó közelében egy mellékutcában a menetoszlopot megállították, az élen haladó férfiak közül az első ötven embert, köztük a 72 éves Richter Gedeont elvezették, és a mai Széchenyi rakparton, a Zoltán utca torkolatánál a Dunába lőtték. Richter Gedeon holtteste nem került elő, jelképes sírja a svájci Lugano városkában, családi sírboltban található. Fél évszázaddal későbbi nekrológjának egyik tömör megállapítása akár a sírfelirata is lehetne: „Igaz ember volt, tudta, mi a tisztesség, maradandót alkotott és neve összeforrt alkotásával.”
Forrás:
https://www.richter.hu/hu-HU/sajtoszoba/Pages/Kozlemenyek/pr091207.aspx