Az Ó utca 48. szám alatti csillagos házat l944 október végén el kellett hagynunk. Az akkor, ott velünk lakó két nagynénémmel és három unokatestvéremmel a Pozsonyi út l6. vagy 18. szám alatti csillagos házba kísértek minket a nyilaskeresztes ifjak.
Tovább...
Itt egy szobában l6-an laktunk. Ugyanis valahogyan hozzánk csatlakozott Regina nagynéném (aki Németországból menekült oda), Ilona nagynéném idős anyósa, és egy kb. velem egykorú, másik unokabátyám is.
Itt viszonylag jól megvoltunk együtt, a zsúfoltság persze megnehezítette életünket. Főleg a konyha használata körül voltak problémák, hiszen a lakás másik szobájában is több mint tízen laktak, és az étkezésekre való előkészületek idején a nők a szerencsére működő takaréktűzhely körül tolongtak.
Egy napon nagynéném anyósának sérve kizáródott, és erős fájdalmait a meleg fedő sem tudta – természetesen – enyhíteni. Orvost hívni nem tudtak – aki úgysem tudott volna sokat segíteni – így engem kért meg nagynéném, hogy „csillagmentes” bőrdzsekimben menjek ki, és keressek lehetőséget az idős hölgy kórházba jutatására. E kérésnek, hála a szerencsés véletlenek összejátszásának, eleget is tudtam tenni, és a fájdalomtól nyöszörgő nénit a Wesselényi utca és a körút sarkán levő szükségkórházba tudtam kísérni, rábízva a lépcsőn hordággyal elém siető két kórházi alkalmazottra. A nénit azonnal meg is operálták, és tudomásom szerint ott, a gettó kórházában vészelte át a főváros ostromának hátralevő idejét.
Egyik nap, úgy délidőben izgatottság uralkodott el közöttünk. Elterjedt a hír, hogy a házba csizmás-katonaruhás emberek vonultak be, akiknek szándékát csak sejteni lehetett. E hírre Rózsi nagynéném azonnal elhagyta a házat, és Ilona nagynéném sem sokat habozott. Ma is előttem van a kép, ahogyan magasföldszinti lakásunk utcára néző ablakán keresztül valahogyan lemászott, és két karját felnyújtva kért minket, hogy hároméves kisleányát adjuk le neki, míg két, korombeli gyereke utána mászott az utcára. Így a család elvonult – a semmibe -, mint utóbb megtudtuk, a közeli Főnix utca 5. szám alatti csillagos házban találtak menedéket.
Az egyszerre tágassá vált lakásban én maradtam a családból a németországi Regina nagynénémmel, arra már nem emlékszem mennyi ideig. Talán 8-1O nap lehetett. Ekkor ismét nyilaskeresztes karszalagot viselő fegyveres ifjak jelentek meg a házban és felszólították a ház összes lakóját, hogy azonnal sorakozzanak menetoszlopba a ház előtt. Így én is fogtam holmimat tartalmazó aktatáskámat és beálltam a menetoszlopba. A Szent István körútra érve balra fordultunk (szerencsére a Dunával ellenkező irányba, de ezt a szerencsét mi akkor nem tudtuk felfogni….), és a bámészkodó tömeg sorfala közt vonultunk el a VII-VIII. Kerületben levő központi gettóig, ahol beömlesztettek minket a fadeszkákkal körülzárt gettó kapuján.
Innen már nem is folytatom beszámolómat, hiszen a csillagos házak fejezete itt lezárult. A gettóban ugyanis minden ház csillagos kellett, hogy legyen anélkül, hogy meg lett volna jelölve a sárga csillaggal (de erre a részletre nem emlékszem pontosan… ki figyelte meg, mi van a házak kapuin?)
A befejezést viszont le kell, hogy írjam, mert az emóció, amit akkor éreztem, még most is elfog, ha felidézem a jelenetet.
A gettóházban, úgy január vége felé (?), bombázás veszélye miatt pár napot a légoltalmi pincében, azaz az óvóhelyen kellett, hogy töltsünk, természetesen sötétben, csak olajmécsesek világítottak itt-ott. A sötétben jól lehetett aludni és az éhség jó altatótabletta.
Így történhetett, hogy egyik reggel ébredésemkor az óvóhelyet üresen találtam. Felmerészkedvén a lépcsőn, a vakító nappali fényben hunyorogva először csak a földön, egymás hegyére-hátára dobált deszkákra összpontosult a figyelmem. Persze nem értettem mi az és hogyan, honnét, miért…?
És akkor megláttam egy teljesen ismeretlen katonaviseletbe öltözött férfit, akinek kucsma volt a fején és fegyverét kezében tartva kutakodott előre….
És akkor megértettem…Megértettem a kiürült óvóhelyet, a földön halmozódó deszkák eredetét, az ismeretlen katonát, akitől NEM KELLETT FÉLNEM, és főleg a sorsom alakulását, amennyiben üldözött (de miért?) kisgyerekből szabad állampolgárrá váltam.
Imprinting, mondja Konrad Lorenz, de mindegy mi a neve!
Én a szovjetekre, csak a fent leírt lelkiállapottal tudok gondolni!
A Pozsonyi út 16-ban laktam, ami csillagos ház lett. 14 éves voltam. A kétszobás lakásunkban 40-en voltunk, ebből 5-en gyerekek. A házunk kapuját az ott lakó idősebb férfiak őrizték. A háznak nyilas légóparancsnoka volt, aki beengedte a nyilas suhancokat, sőt egy idősebb hölgyet a szép lakása miatt elvitetett a nyilasházba. A nyilasok többször vittek el embereket akikről soha többé nem hallottunk. 40-en voltunk egy-két szobás lakásban mamák és gyerekek és idős férfiak. Kapuőrséget tartottak, de nem sokat ért, ők is veszélybe kerültek.
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.
Reflexiók
Az Ó utca 48. szám alatti csillagos házat l944 október végén el kellett hagynunk. Az akkor, ott velünk lakó két nagynénémmel és három unokatestvéremmel a Pozsonyi út l6. vagy 18. szám alatti csillagos házba kísértek minket a nyilaskeresztes ifjak.
Itt egy szobában l6-an laktunk. Ugyanis valahogyan hozzánk csatlakozott Regina nagynéném (aki Németországból menekült oda), Ilona nagynéném idős anyósa, és egy kb. velem egykorú, másik unokabátyám is.
Itt viszonylag jól megvoltunk együtt, a zsúfoltság persze megnehezítette életünket. Főleg a konyha használata körül voltak problémák, hiszen a lakás másik szobájában is több mint tízen laktak, és az étkezésekre való előkészületek idején a nők a szerencsére működő takaréktűzhely körül tolongtak.
Egy napon nagynéném anyósának sérve kizáródott, és erős fájdalmait a meleg fedő sem tudta – természetesen – enyhíteni. Orvost hívni nem tudtak – aki úgysem tudott volna sokat segíteni – így engem kért meg nagynéném, hogy „csillagmentes” bőrdzsekimben menjek ki, és keressek lehetőséget az idős hölgy kórházba jutatására. E kérésnek, hála a szerencsés véletlenek összejátszásának, eleget is tudtam tenni, és a fájdalomtól nyöszörgő nénit a Wesselényi utca és a körút sarkán levő szükségkórházba tudtam kísérni, rábízva a lépcsőn hordággyal elém siető két kórházi alkalmazottra. A nénit azonnal meg is operálták, és tudomásom szerint ott, a gettó kórházában vészelte át a főváros ostromának hátralevő idejét.
Egyik nap, úgy délidőben izgatottság uralkodott el közöttünk. Elterjedt a hír, hogy a házba csizmás-katonaruhás emberek vonultak be, akiknek szándékát csak sejteni lehetett. E hírre Rózsi nagynéném azonnal elhagyta a házat, és Ilona nagynéném sem sokat habozott. Ma is előttem van a kép, ahogyan magasföldszinti lakásunk utcára néző ablakán keresztül valahogyan lemászott, és két karját felnyújtva kért minket, hogy hároméves kisleányát adjuk le neki, míg két, korombeli gyereke utána mászott az utcára. Így a család elvonult – a semmibe -, mint utóbb megtudtuk, a közeli Főnix utca 5. szám alatti csillagos házban találtak menedéket.
Az egyszerre tágassá vált lakásban én maradtam a családból a németországi Regina nagynénémmel, arra már nem emlékszem mennyi ideig. Talán 8-1O nap lehetett. Ekkor ismét nyilaskeresztes karszalagot viselő fegyveres ifjak jelentek meg a házban és felszólították a ház összes lakóját, hogy azonnal sorakozzanak menetoszlopba a ház előtt. Így én is fogtam holmimat tartalmazó aktatáskámat és beálltam a menetoszlopba. A Szent István körútra érve balra fordultunk (szerencsére a Dunával ellenkező irányba, de ezt a szerencsét mi akkor nem tudtuk felfogni….), és a bámészkodó tömeg sorfala közt vonultunk el a VII-VIII. Kerületben levő központi gettóig, ahol beömlesztettek minket a fadeszkákkal körülzárt gettó kapuján.
Innen már nem is folytatom beszámolómat, hiszen a csillagos házak fejezete itt lezárult. A gettóban ugyanis minden ház csillagos kellett, hogy legyen anélkül, hogy meg lett volna jelölve a sárga csillaggal (de erre a részletre nem emlékszem pontosan… ki figyelte meg, mi van a házak kapuin?)
A befejezést viszont le kell, hogy írjam, mert az emóció, amit akkor éreztem, még most is elfog, ha felidézem a jelenetet.
A gettóházban, úgy január vége felé (?), bombázás veszélye miatt pár napot a légoltalmi pincében, azaz az óvóhelyen kellett, hogy töltsünk, természetesen sötétben, csak olajmécsesek világítottak itt-ott. A sötétben jól lehetett aludni és az éhség jó altatótabletta.
Így történhetett, hogy egyik reggel ébredésemkor az óvóhelyet üresen találtam. Felmerészkedvén a lépcsőn, a vakító nappali fényben hunyorogva először csak a földön, egymás hegyére-hátára dobált deszkákra összpontosult a figyelmem. Persze nem értettem mi az és hogyan, honnét, miért…?
És akkor megláttam egy teljesen ismeretlen katonaviseletbe öltözött férfit, akinek kucsma volt a fején és fegyverét kezében tartva kutakodott előre….
És akkor megértettem…Megértettem a kiürült óvóhelyet, a földön halmozódó deszkák eredetét, az ismeretlen katonát, akitől NEM KELLETT FÉLNEM, és főleg a sorsom alakulását, amennyiben üldözött (de miért?) kisgyerekből szabad állampolgárrá váltam.
Imprinting, mondja Konrad Lorenz, de mindegy mi a neve!
Én a szovjetekre, csak a fent leírt lelkiállapottal tudok gondolni!
Magyar Olga Mária
A Pozsonyi út 16-ban laktam, ami csillagos ház lett. 14 éves voltam. A kétszobás lakásunkban 40-en voltunk, ebből 5-en gyerekek. A házunk kapuját az ott lakó idősebb férfiak őrizték. A háznak nyilas légóparancsnoka volt, aki beengedte a nyilas suhancokat, sőt egy idősebb hölgyet a szép lakása miatt elvitetett a nyilasházba. A nyilasok többször vittek el embereket akikről soha többé nem hallottunk. 40-en voltunk egy-két szobás lakásban mamák és gyerekek és idős férfiak. Kapuőrséget tartottak, de nem sokat ért, ők is veszélybe kerültek.
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.