Édesanyámmal és nővéremmel Ágival költöztünk a XIV. kerületi Abonyi utca 5. szám alatti csillagos házba 1944 júliusában. Az egykori zsidó gimnázium volt a szomszédunk, ahol katonák kaszárnyája volt. Mint gyerekek nem éreztük az életveszélyt addig, míg gettóba vagy védett házba nem kellett költözni.
Édesanyám a kerítésen át engem, a 10 éves kislányt, és a 13 éves nővéremet sötétben a kerítésen át bejuttatott a vöröskeresztes házzá kinevezett egykori gimnázium épületébe. Még ott volt néhány katona akik nagy üstben fekete kávét főztek. Sose felejtem el azt a mennyei illatot amit a kávé árasztott. A kedves katonák megkínáltak bennünket egy egy bögrényi kávéval.
Tovább...
Az iskola tornatermét átalakították a menekültek számára, 80-an voltunk itt. Ráday Imre és Simon Zsuzsa is itt volt. A kedves Zsuzsa néni maga köré gyűjtötte a gyerekeket és verset mondott nekünk. Talán azóta szeretem az irodalmat.
1945. január 15-e körül szabadítottak fel minket, de közben a nyilasok kétszer razziáztak, sok férfit és néhány családot elvittek. Bennünket az úgynevezett „kötödébe” bujtattak el, amelyben iskola padok voltak. Én egy padba fészkeltem be magam. Hallottuk, hogy egy nyilas be akart jönni, már lenyomta a kilincset, a felnőtt zsidók halkan imádkoztak, és egyszerre a lenyomott kilincs visszapattant. Valószínűleg egy társa hívta el, így megmenekültünk. Még sok fájó emlékem van ebből az időből, de édesanyám szeretete feledtette velem a szörnyű helyzetet. Ott is önfeledten vidáman játszottunk néha. Ocskay százados mentette meg a gimnázium még megmaradt menekültjeit.
Reflexiók
Édesanyámmal és nővéremmel Ágival költöztünk a XIV. kerületi Abonyi utca 5. szám alatti csillagos házba 1944 júliusában. Az egykori zsidó gimnázium volt a szomszédunk, ahol katonák kaszárnyája volt. Mint gyerekek nem éreztük az életveszélyt addig, míg gettóba vagy védett házba nem kellett költözni.
Édesanyám a kerítésen át engem, a 10 éves kislányt, és a 13 éves nővéremet sötétben a kerítésen át bejuttatott a vöröskeresztes házzá kinevezett egykori gimnázium épületébe. Még ott volt néhány katona akik nagy üstben fekete kávét főztek. Sose felejtem el azt a mennyei illatot amit a kávé árasztott. A kedves katonák megkínáltak bennünket egy egy bögrényi kávéval.
Az iskola tornatermét átalakították a menekültek számára, 80-an voltunk itt. Ráday Imre és Simon Zsuzsa is itt volt. A kedves Zsuzsa néni maga köré gyűjtötte a gyerekeket és verset mondott nekünk. Talán azóta szeretem az irodalmat.
1945. január 15-e körül szabadítottak fel minket, de közben a nyilasok kétszer razziáztak, sok férfit és néhány családot elvittek. Bennünket az úgynevezett „kötödébe” bujtattak el, amelyben iskola padok voltak. Én egy padba fészkeltem be magam. Hallottuk, hogy egy nyilas be akart jönni, már lenyomta a kilincset, a felnőtt zsidók halkan imádkoztak, és egyszerre a lenyomott kilincs visszapattant. Valószínűleg egy társa hívta el, így megmenekültünk. Még sok fájó emlékem van ebből az időből, de édesanyám szeretete feledtette velem a szörnyű helyzetet. Ott is önfeledten vidáman játszottunk néha. Ocskay százados mentette meg a gimnázium még megmaradt menekültjeit.
Üdvözlettel: Róth Györgyi (80 éves tanítónő)