Bevezető

Budapest 1944

„Hier ist kein Warum!”
Primo Levi

Az OSA Archivum 2014-ben két fázisból álló, de egymással szorosan összekapcsolódó programsorozatot tervez 1944, a magyar zsidók deportálása, a budapesti csillagos házak és a budapesti gettó történetének bemutatására. A történeti bemutatáson túl az a szándékunk, hogy a mai magyar társadalmat emlékeztessük a tragédiára, szembesítsük az akkori magyar politikai vezető réteg és társadalom felelősségével, ezen keresztül figyelmeztessünk a múlt és a jelen iránti közös erkölcsi felelősségünkre. Az alábbi összefoglaló azokra problémákra összpontosít, amelyek ma az 1989 utáni posztkommunista korszak jobboldali történeti revíziójának leghangsúlyosabb elemei: a két világháború közti korszak és az antiszemitizmus viszonyának bagatellizálása, az akkori kormányzó elit és a politizáló társadalom felelősségének szőnyeg alá söprése. Ebben az összefüggésben fontosnak tartjuk megemlíteni, hogy 2013 október elején a Tom Lantos Intézet által szervezett Zsidó élet és antiszemitizmus a mai Európában c. nemzetközi konferencián Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes és Martonyi János külügyminiszter egyaránt kiemelte: a magyar állam is felelős volt a holokausztért.

Az OSA programsorozata elsősorban Budapestre, ennek megfelelően a csillagos házakra és a gettóra összpontosít. Nem akarja a magyarországi holokauszt teljes történetét átfogóan feldolgozni. Nem vállalkozhatunk arra, hogy minden fontos részletre, aspektusra kitérjünk, de törekszünk arra, hogy minden fontos kérdésében, amelyek ma, azaz 2014-ben politikai jelentéstartalmakat is magukra öltöttek, állást foglaljunk. Ennek a szövegnek így nem új fölfedezések és felismerések bemutatása a célja, hanem az, hogy világossá tegye, jelenlegi ismereteink szerint melyek azok a történeti kérdések és morális természetű konklúziók, amelyek mai kontextusban elsőrendű fontossággal bírnak. A szöveg az antiszemitizmus és a holokauszt magyarországi történetével kapcsolatos kutatások újabb eredményeire támaszkodik – mindenekelőtt, Randolph Braham, Karsai Elek, Szabó Miklós, Karsai László, Ungváry Krisztián, Molnár Judit, Kádár Gábor, Vági Gábor, Szita Szabolcs és Varga László munkáira, illetve az azokból leszűrhető tanulságokra.

A magyar zsidóság tragédiája nem az 1944. március 19-i német megszállással vette kezdetét. A modern politikai antiszemitizmus már a 19. század utolsó harmadától jelen volt a magyar politikai életben, főképp német, francia és osztrák mintákat követve. Hatását jelezte az Istóczy-féle Antiszemita Párt időleges felbukkanása a magyar Parlamentben, a tiszaeszlári per kapcsán feltörő politikai indulatok, és az izraelita vallás egyenjogúsításának késleltetése a század végén. A politikai antiszemitizmus már az első világháború előtt, és főleg alatta, felerősödött, majd az 1919 és 1945 közötti korszakban kulminált, amikor már nem csak a politikai elit egyes csoportjainak, hanem a politizáló társadalom széles rétegeinek gondolkodásában vált hangsúlyos, meghatározó elemmé. Fontos, hogy tisztában legyünk mindannak a komplex okaival, ami 1919-től elvezetett 1944-ig. Az előzmények között kell számon tartanunk az 1914 előtti kapitalista modernizáció torz, féloldalas voltát, abban a magyarországi zsidóság és németség sajátos szerepét, a fejlődéssel járó feszültségeket, amelyek különösen az agráriumot, és a hagyományos magyar politikai vezető osztályokat érintették hátrányosan. Számolnunk kell a magyar nemzeti frusztráció hatásával, nemzetiségi/kisebbségi kérdés okozta politikai feszültségekkel és indulatokkal, a háború után a Monarchia szétesése okozta sokkal, a régi rend váratlan összeomlásából fakadó megrázkódtatással, a bolsevik puccs okozta rémülettel, amely azzal fenyegetett, hogy nemcsak az ország vész el, hanem a társadalmi rend is fenekestül felfordul. Számolnunk kell a Trianon okozta megrendüléssel, a menekültek áradatával, amely kezelhetetlen társadalmi és szociális feszültségeket okozott, és radikálisan megváltoztatta a hagyományos kormányzó elit és a politizáló középosztály mentalitását és politikai étoszát. Mindennek hátterében pedig a keresztény egyházak tradicionális antijudaizmusa, a modern fajelmélet, az antiszemitizmus 19. század végi eszméi és a háborús katasztrófáért felelőssé tett liberalizmus radikális elutasítása kínálta azt az értelmezési keretet, amelyben ezeket a katasztrófákat és frusztrációkat a legkönnyebben lehetett magyarázni. Ám mindez mégsem vezetett szükségszerűen 1944-hez, a tömeges és szervezett népirtáshoz. A gettóhoz vezető út megismeréséhez segítenek a felsorakoztatott történelmi tények, de véleményünk szerint mégsem adnak, nem is adhatnak magyarázatot arra, ami megtörtént; a megértéshez, a történelmieken túl, megkerülhetetlen az erkölcsi, morális tényezők számbavétele. A tragédia beteljesedéséhez elengedhetetlen volt az a ma már szinte felfoghatatlan immoralitás és embertelenség, amely a politikai döntéshozók és a társadalom széles rétegei tudatában gyökeret verve elgondolhatóvá és elfogadhatóvá tette emberek tömeges elpusztítását minden különösebb ok és cél nélkül. Primo Levi mondata ennek a meggyőződésünknek ad hangot.

Bár a Horthy-korszaknak nevezett történelmi periódusnak nem az antiszemitizmus volt az egyetlen méltatlan és visszataszító vonása, az antiszemitizmus nem tekinthető mellékes, a korszak egészének mérlegelése szempontjából esetleges, efemer jelenségnek, amely időnként felerősödött, elhalványult, majd újra felerősödött. Az antiszemitizmus nem csak néhány korlátozott befolyású, és a korszak nagy részében elszigetelt, szélsőséges csoport politikai eszmevilágára volt jellemző, és nem csupán a politikai elit egy részének volt meghatározó politikai eszméje. A Horthy-rezsim antiliberalizmusa, rendies társadalomszemlélete, antidemokratizmusa, tekintélyelvűsége, nacionalizmusa, irredentizmusa és antikommunizmusa és antiszemitizmusa között mély belső összefüggés volt. Az antiszemitizmus volt a kvintesszenciája mindannak, amit a Horthy-rezsim önmagáról gondolt és képviselt. A korszak antiszemitizmusa konstitutív, rendszeralkotó elem volt, amely a társadalom széles rétegeit, a tisztviselői kart, a hadsereget, az erőszakszervezeteket, a középosztályt, az értelmiséget, a vidéki birtokosságot, és a parasztság/kispolgárság, a nagyipari munkásság jelentős tömegeit is mélyen, az idő előrehaladtával ráadásul növekvő mértékben áthatotta. Az antiszemitizmus nem volt idegen az antifasiszták jelentős csoportjai eszmevilágától sem. Ez volt az a jegy, amely demonstratíve elválasztotta a korszakot nemcsak az első világháború utáni forradalom és a bolsevik puccs epizódjaitól, hanem a világháború előtti, liberálisnak tekintett korszaktól is. Ez volt az a jegy, amellyel a  két világháború közötti korszak politikailag releváns és aktív társadalmi csoportjainak többsége, sőt a rezsim ellenzékéhez tartózó politikai erők és szellemi áramlatok egy része is azonosította önmagát.

Kis túlzással azt mondhatjuk, az antiszemitizmus volt a korszak politikai lingua franca-ja. Széles körben uralkodó meggyőződés volt, hogy a társadalmi és szociális problémák megoldásának, illetve a régi Magyarország újrateremtésének kulcsa az ún. zsidókérdés megoldása, a zsidó származásúnak minősített magyarok gazdasági és társadalmi befolyásának visszaszorítása, jogfosztásuk és kirekesztésük a társadalmi térből, az általuk birtokolt vagyon és javak elvétele, kisajátítása és újraosztása. Mindaz, ami 1944 tavaszán, nyarán, őszén és telén a magyar zsidókkal történt, ennek volt egyenes folyománya. Nem a kívülről jött német megszállók és az őket kiszolgáló, a társadalom peremvidékéről verbuválódott “nyilas csürhe” alkalmi tombolása vezetett sokszázezer magyar állampolgár totális jogfosztásához, kifosztásához és meggyilkolásához. A magyar kormányzat, közigazgatás és csendőrség közreműködése nélkül a magyar zsidók gettóba zárására és deportálására nem kerülhetett volna sor. Sem az első világháború utáni Európa első zsidóellenes törvényét, az 1920-ban elfogadott numerus clausust, sem az 1938 és 1944 között sorozatban elfogadott 21 zsidótörvényt és az ezekhez kapcsolódó kormány- és miniszteriális rendeletek százait nem külső hatalom nyomására fogadták el és hajtották végre a magyar törvényhozási többség és a magyar közigazgatás intézményei.

Horthy személy szerint is meggyőződéses antiszemita volt, nem mintha csak ez mínősítené a nevével jelzett és kormányzósága alatt működő rendszert. Ezt igazolja Telekinek 1940 novemberében írott levele. Horthy közli, hogy világéletében antiszemita volt, de különbséget lát a magyarságnak egyelőre még hasznot hajtó, nélkülözhetetlen zsidó szak- és pénzemberek és a “galiciánerek” között, a két csoport esetében eltérő bánásmódot tart szükségesnek. Hitlert 1942 tavaszán egy beszédében lelkesen méltatta Horthyt, mint az európai antiszemitizmus és antikommunizmus  első világháború utáni úttörőjét. 1943-ban Hitlerrel folytatott tárgyalásain Horthy a náci kritikákat elhárítandó büszkén hivatkozott arra, hogy Európában először Magyarországon vezettek be “zsidókat” korlátozó törvényeket. Mellesleg Hitlernek adott válaszából az is kiviláglik, hogy pontosan tudta, mi történt a Lengyelország és Európa más, német megszállás alatt lévő területeinek zsidó lakosságával. Vagyis pontosan tudta, mi történik a magyar zsidósággal, ha német kézre adják őket.

Az akkori magyar politikai döntéshozókat, beleértve Horthy Miklós kormányzót, elsődleges felelősség terheli a vidéki magyar zsidóság pusztulásáért. Tény, hogy Magyarország nem deportálta a zsidókat akkor, amikor Európa nagy részében már a deportálások és a zsidók megsemmisítése nagyrészt lezajlott, de az is tény, hogy a német megszállás után rekordidő alatt deportálták magyar állampolgárok százezreit, olyan ütemben és számban, amelyre sehol Európában korábban nem volt példa. Horthy a ma széles körben terjesztett hiedelmekkel ellentétben maga választotta és nevezte ki azt a kormányt, amelynek tagjai a korszak legszélsőségesebb antiszemitái közül kerültek ki – Sztójay Döme miniszterelnök, Jaross Andor belügyminiszter, Endre László és Baky László belügyi államtitkárok –, akik a kormányzó egyenes utasítására, felhatalmazásával és egyetértésével, Eichmann kommandójával egyeztetve a teljes magyar közigazgatási és csendőri apparátust mozgásba lendítették a zsidók minél gyorsabb számbavétele, gettóba zárása és deportálása, valamint ezzel párhuzamosan vagyonuk lajstromba vétele és kisajátítása érdekében. A kisajátított zsidó vagyonra, javakra, ingatlanokra és ingóságokra rövid idő alatt százezrével érkeztek az ún. keresztények igénylései szerte az országban, a legmagasabb rangú felső köröktől egészen az alsóbb néposztályokig. Ez a megrendítő tény azt mutatja, hogy nemcsak Horthy és kormányzata tudta, hogy a deportált zsidók valószínűleg már sosem térnek vissza, hanem lényegében ezt a széles közvélemény is pontosan így gondolta.

Az 1944. március 19-én tartott koronatanácsi ülésen Hitlertől hazatérve Horthy érzékeltette, hogy a német kívánságok maximális teljesítése a zsidókérdésben, magyarán az ország zsidótlanítása közelebb hozhatja az ország szuverenitásának visszaszerzését, a német megszállás megszűnését. Nem tudni, mire számított, hiszen kevés kétsége lehetett afelől, hogy Magyarország rövidesen hadműveleti terület lesz, a német hadsereg már csak ezért sem fog sehová sem elmenni. Sztójay miniszterelnök a három nappal később tartott kormányülésen, amelyen először tárgyalták a zsidó gettósításának és deportálásának előkészületeit, határozottan közölte, hogy a kormányzó tudtával és egyetértésével jár el, Horthy szabad kezet adott neki a zsidókérdés rendezésére.

A késő tavasz és a nyár folyamán kormányzat és a közigazgatás szervei ellenállás nélkül, teljes erőbedobással hajtották végre az erre vonatkozó rendelkezéseket, a társadalom többségének teljes közönye mellett. A lényeget tekintve ugyancsak engedelmesen és olajozottan működött a gépezet a deportálások felfüggesztésekor, amely újabb bizonyítéka annak, hogy Horthy döntéshozó pozícióban volt és maradt, hozzájárulása nélkül nem indultak volna el a deportáló szerelvények, és amikor a deportálások felfüggesztésére adott parancsot, a németek semmit sem tudtak tenni. A magyar hatóságok aktív segedelme nélkül nem kerülhetett volna ilyen sok ember ilyen gyors deportálására. Azokban az európai országokban, ahol a helyi hatalom nem működött együtt Eichmannékkal, a németek a teljes “zsidótlanítást” nem is tudták elérni, még ott sem, pl. Franciaországban, ahol sokkal hosszabb ideig voltak jelen megszállóként.

Vitatott kérdés, hogy Eichmann kommandója eleve azzal a szándékkal érkezett-e, hogy a teljes magyar zsidóságot deportálják és megsemmisítsék, vagy kezdetben csak 50-100-150 ezer kényszermunkást akartak kiszállítani Németországba. A kommandó mérete, összetétele és gondos előkészületei arra utalnak, hogy a teljes zsidótlanítás céljából érkeztek Magyarországra. De számos bizonyíték jelzi, hogy nem számítottak arra, hogy ez ilyen méretekben és ilyen rövid idő alatt lebonyolítható. Amikor Eichmann és társai 1944. március 19-én Budapestre érkeztek, még azt sem tudhatták, hogy ki lesz az új miniszterelnök. Ugyanakkor vitathatatlan, hogy a magyar döntéshozók és irányítók siettették deportálások lebonyolítását, napi hat vonatot szorgalmazva, amelyet a németekkel folytatott alkudozások során – akik szállítási és logisztikai nehézségekre, valamint az auschwitzi táborok “befogadóképességének” korlátaira  hivatkozva ezt lehetetlennek ítélték – csökkentették napi két-három szerelvényre. A magyar döntéshozók azt szorgalmazták, hogy először a budapesti zsidóság kerüljön sorra. Csak Himmler birodalmi miniszter kifejezett utasítására változtatták meg szándékukat, aki fontosabbnak tartotta a várhatóan a közeljövőben hadműveleti területté váló Észak-Kelet Magyarország és Észak-Erdély “megtisztítását”. Azok, akik Budapesten élték túl a gettót, az ostromot és a tömeggyilkosságokat, így részben Himmlernek köszönhetik szerencsés megmenekülésüket.

1944 június második felében a budapesti zsidókat nem azért költöztetik át az ún. "csillagos házakba”, hogy a lakásaikat kisajátítsák és a kibombázottaknak kiutalhassák, hanem a közeljövőben várható deportálásuk érdekében tömörítették őket össze a kijelölt kényszerlakhelyekre. A csillagos házak rendszere tehát nem a gettó előszobája volt, hanem a deportálások előkészületeit szolgálta.

Horthy pontosan tisztában volt azzal, milyen sors vár a deportálandó zsidókra. Horthy a hadi helyzet változása (normandiai partraszállás sikere, Róma felszabadulása, a Bagratyion-hadművelet kibontakozása) és a hazai és nemzetközi tiltakozások hatására függesztette fel 1944 július elején a deportálásokat. Döntésében szerepet játszhatott az a pletyka is, mely szerint ha elviszik a sárga csillagos házakból a zsidókat, akkor a fővárost szőnyegbombázni fogják az angolszász repülőgépek. Horthy csak akkor döntött, amikor a vidéki zsidóságot, 437.000 embert már elszállították és túlnyomó többségüket Auschwitzban meggyilkolták. Horthy még augusztus második felében engedélyt adott a a budapesti csillagos házakban összegyűjtött zsidó lakosság deportálására is, amelynek a dátumát is kitűzték (augusztus 25.), és csak az utolsó pillanatban, a román kiugrás hírére (augusztus 23.) állították le az akciót. Mindkét esetben taktikai megfontolások játszottak szerepet: a magyar kormányzat mozgásterének és alkupozíciójának javítása a háború végső szakaszában. A deportáltak sorsa nem játszott szerepet a döntésben. Perspektivikusan elfogadott cél volt Magyarország teljes zsidótlanítása, akár azon az áron is, hogy a kiszállított emberekre halál vár.

Hasonló stratégiai célok és taktikai megfontolások, ugyanaz a fajta “hintapolitika”jellemezte a nyilas kormány zsidópolitikáját, amelynek mérlege azonban a háború gyors lezárulása folytán voltaképpen kedvezőbbnek ítélhető.

A nyilasok célja is az ország zsidótlanítása volt, de elsősorban külpolitikai, részben “munkaerőgazdálkodási” okokból nem akarták tömegesen a németek kezére adni a budapesti zsidókat. A nemzetközi gettó létrehozásának nem a zsidók “megvédése” volt a célja, hanem az, hogy előkészítsék az elszállításukat a befogadó országokba. A nemzetközi gettó ún. védett házai a nyilas uralom és az ostrom zűrzavaros utolsó hónapjaiban valójában nem nyújtottak védelmet a fosztogatásokkal és tömeggyilkosságokkal szemben. A budapesti nagygettó létrehozását sem az oda összezárt embertömeg megvédése diktálta – bár az ostrom viszonylagos rövidsége is miatt a zárt gettó léte növelte a túlélési esélyeket –, hanem az, hogy a körbezárt városban maradt zsidók deportálására már nem kerülhetett sor.

Ugyanakkor tény, Szálasi „opportunistább” zsidópolitikát folytatott, mint Sztójay. Mohón vágyott arra, hogy rendszerét a világháborúban semleges államok is ismerjék el legitimnek. Ha Wallenberg, Lutz és kollégáik védeni akarják a zsidókat, megtehetik, de cserébe a diplomáciai elismerést követelte. Noha nagyságrendnyi különbség van a Sztójay-kormány idején deportált és legyilkolt, elpusztított zsidók (437.000 deportált, mintegy 380.000 halott) és a Szálasi rezsim áldozatai között (kb. 50.000 deportált, 40.000 halott), ha egy rendszer több tízezer embert kifoszt és legyilkol, szintúgy tömeggyilkos rendszernek tekintendő.

Mink András, Rév István