Fóthy János, Horthyliget, – a magyar Ördögsziget

Budapest, 1946(?), Müller Károly Kiadó

XIII. fejezet, „Ördögszigetről” a Sátán Városába

Részlet

88-89.o.

„És másnap valóban megjelent a bizottság. Száz fiatal, vagy fiatalabb internáltat, közöttük az önként jelentkezőket, visszatartotta gyári munkára, mi többiek, azonnal csomagolhattunk és mehettünk. Nem írom le, micsoda érzés volt ez, - nem nehéz elképzelni. És mégis nehéz.

Mert amikor, még aznap késő du., vonatra szálltam a szigetszentmiklósi állomáson, minél jobban közeledtem a város felé, annál nehezebb lett a szívem. Egy idegen városba érkeztem. Először láttam a sárgacsillagos házakat. Először a rengeteg uszító plakátot mindenfelé. Először láttam az este kilenckor már-már teljesen kihalt utcákat. Először éreztem, hogy ez a mindig oly barátságos, meghitt város, milyen ellenséges légkörrel vesz körül; először, hogy ábrázatáról teljesen lefagyott a mosoly, a világ egyik legvidámabb városa, négy hónap alatt, a világnak tán legsivárabb, talán legridegebb városává változott. rettegés, a most már csaknem mindennapos bombázásoktól és a gyűlölködés tébolya meredt rám az ismerős házak falairól, ablakaiból a lezárt üzletekből, a sárga csillagos kapukról és leginkább azokról, amelyekre a sárgacsillag mellé gyáván és szemérmetlenül a kereszt jelét is kitették, mintha ezel azt akarták volna mondani: mit bánjuk, mit csináltok a zsidókkal, csak minket hagyjatok békén…

Ezt a várost – láttam, éreztem – elhagyta Isten és csak megvetni tudja Krisztus, ez a város  a Sátán Városa lett… Aztán a Margithídnál leszálltam a villamosról. Mit nem adtam érte, ha most hazamehetek négy hónapja és egy hete elhagyott kis fészkembe, lefeküdni megszokott jó ágyamba és reggel arra ébredni, hogy szabad vagyok végre, otthon vagyok végre megint. De kicsi fészkem már nem volt az enyém.

Hova menjek? Húgom, rokonaim otthonukból kiűzve, »összeköltöztetetten«, csillagos házakban. És én nem akartam ilyen házban megtelepedni, - történjék, aminek történnie kell, gondoltam, inkább bujkálok, inkább ágyrajáró leszek, de csillagosházba nem költözöm. Csak később tudtam meg, mennyire igazam volt, mennyire pontos volt az előérzetem.

Hova menjek? Ott álltam a sötét utcán, otthontalanul, árván, magányosan. Keresztény rokonaimhoz, barátaimhoz nem állíthattam be ily késői órában, - nem hozhattam rájuk veszedelmet.

Felnéztem a csillagokra, mint annyiszor ott az Ördögszigeten, amikor őrségen voltam, de a csillagok most is némák voltak, távoliak és közönyösek.

És elindultam mégis, megkeresni a házat, ahol a húgom lakott, hogy legyen hol lehajtani a fejem éjszakára. És hogy innen, másnap reggel, elinduljak, űzött vadként, ismeretlen sorsom felé, a bujkálás és bujdosás útjára…

Arcomon könnyek folytak végig és arra gondoltam, hogy mindaz ami most történik velem talán csak száműzetésem (és az elsőnél semmivel sem könnyebb) fejezetének kezdete. Megszabadultam az Ördögszigetről, de ahova visszatértem, az n a szabadság. Visszatértem a világba, igen, de ez nem az én világom többé. Vajjon megérem-e valaha a szabadságot, vajjon eljön-e még egyszer az a világ, amelyben biztonságosan és otthonosan érezhetem magam?

Keserűen megráztam a fejem: nem hiszem, nem hiszem. Aztán becsöngettem a sárgacsillagos kapun…”

Fóthy János kikeresztelkedett, egyedülálló, harmincas éveiben járó újságíró-író. 1944 áprilisában internálták, a Rökk Szilárd utcai gyűjtőhelyről előbb a Csepel szigeti Tsuk telepre, majd Horthy-ligetre vitték. A fenti részlet a könyv záró fejezete, azt meséli el, hogyan eresztették szélnek a Csepel szigeti internált zsidókat 1944. augusztus 30-31-én.