Konrád György: Csodafigurák, Budapest, Noran, 2006.

Raoul Wallenberg

(részlet)

Mi, svájci védettek sokkal többen voltunk, Carl Lutz konzul tartózkodóbb személyiségének árnyékában egész mentőgyár létesült zsidó aktivistákból, nem nélkülözve a kommunista és a cionista irányzatokat sem, de a nagy szám nem nélkülözte az inflációs hátrányokat, a svájci Schutzpass alacsonyabb fokú védettséget nyújtott.

Aki tenni akart valamit, aki nem idegenkedett az ellenállás esztétikájától, az beállt a különféle embermentő, földalatti irathamisító csoportokba. Menteni halálosan veszélyes volt, de valamivel kevésbé veszélyes, mint nem menteni, és várni a balsors beteljesedését.

Wallenberg törődött azzal, hogy a munkatársakban a reményt életben tartsa, mert önmagából tudta, hogy az ember milyen esékeny. Mikor a rémhírterjesztésért halál járt, sajtószolgálatot létesített, hogy tudják, hol áll a front. Felment a Gellérthegy tetejére, hogy lássa a szovjet előőrsöket.

Illik a végidők hangulatához, hogy a teljes körülkerítettségben a nyilas bandavezérek közül a legeszelősebbek kerekedtek felül, akik azzal szerették volna megkoronázni napok múlva véget érő uralmukat, hogy halomra géppuskázzák a zárt gettó közepén, a Klauzál téren az összes zsidót.

Volt olyan terv is, hogy a zárt gettó összes lakóházát felrobbantják vagy fölperzselik. Másodszor mondtam, hogy „zárt gettó”: ennek az ablakai be voltak falazva, az utcasarki végződései deszkafallal kerítve, ebből kimenni nem lehet. Ez volt a tulajdonképpeni gettó, Erzsébetvárosban, a zsinagógák és az ortodox közösség vidékén, régi, gyakran komfort nélküli bérházakban, a város egyik legszínesebb negyedében, ahol a mozik, a szállodák, a mulatók és a bordélyok, az aranyművesek és a nyomdászok, a kávéházak és a szakszervezeti kocsmák nagy sűrűségben fordultak elő, olyan utcákkal és házakkal vegyítve, amelyeket a köznép a „lordok há zának” nevezett, mert oda zsúfolódtak össze a rendőri felügyelet alatt állók. Ez volt a valóságos gettó, amelynek a lakói nem tudtak átalakulni svájci, svéd vagy portugál várományos állampolgárrá.

És volt a semleges diplomaták műve, a „nemzetközi gettó”, a védett házak csoportozata a Szent István park körül az Újlipótvárosban, ahol a húszas és harmincas években emelkedtek fel a modern urbanizmus, a Bauhaus-iskola jegyében született, középosztálybeli családoknak való, összkomfortos, mutatós bérházak.

Én is e házak egyikében laktam svájci védelem alatt, amely sok tekintetben hathatós volt, de még a szomszéd szoba lakóit sem tudta a Dunába lövetéstől megmenteni, bennünket azonban, öt gyereket – szép, fiatal nagynénénk gondjára maradva –, úgy mentett meg, hogy egy nyilas azt mondta:

„A magáé ez az öt gyerek?”

„Csak egy”, mondta a nagynéném, „a másik négynek oda vannak a szülei.”

„És magára maradtak?”, kérdezte a karszalagos katona.

„Rám”, mondta a nagynéném.

„Na, minden jót”, mondta a katona, és ment a többiek után, akik már elég sok embert összeszedtek.

Ezek az összeszedett emberek nem jöttek vissza, csak egy fiatalember, aki csupán könnyebben sérült meg, eloldotta magát az apjától, akivel össze volt kötve, és a jégtáblák között úszva és kapaszkodva kikeveredett a Lánchídnál a Dunából.

Ilyen kiúszóknak gyakran a rendőrök nyújtottak segítséget, mert a városi rendőrök inkább csak flegmák voltak, de nem fanatikusok, néha meg emberségesek is, ruhát kerítettek a vízből kikapaszkodónak, és hazakísérték.

A különféle hatóságok embereinek a különféle viselkedése adott némi manőverezési esélyt a tudatos embermentőknek, lehetett játszani ezen a konfliktusmezőn, így Wallenberg boldog volt, amikor elérte, hogy a gettóba száz rendőrt vezényeltek, mert ez is némi biztonságot adott. Addig ugyanis a nyilasok magánpasszióból lövöldöztek a gettóban a zsidókra.

Visszatérve a helyzetek különbözőségére, volt bizonyos elitárius kivételezettség a nemzetközi gettó összetételében a zárt gettóhoz képest. Valami névleges oltalom alatt álltunk.

A bátrabb asszonyok kimentek sárga csillag nélkül a házból, hogy valami ennivalót szerezzenek a másfél szobában lakó harminc embernek. Elvben többen lettünk volna, de az óvatosabbak lehúzódtak a légoltalmi pincébe. Bennünket ezek a divattervező és tánctanárnő hölgyek síbakancsban és norvég mintás gyapjúpulóverben fenn tartottak a lakásban, ahol ugyan a belövés esélye nagyobb volt, de mégis, a környezet emberhez méltóbb volt.

Nem könnyű megállapítani, hogy ki járt jobban, mert a nemzetközi gettó szenvedélyesebben felkorbácsolta az alacsonyabb sorból összegyűlő nyilaskülönítmények osztályharcos gyűlöletét, úgyhogy a rablással párosuló gyilkosság bennük az igazságtétel élményével társulhatott, és ezt az élményt többször meg akarták ismételni.

A végidők terve úgy szólt, hogy bennünket, védetteket vagy a Dunába, vagy a gettóba visznek, ahol aztán jön a végső leszámolás és beteljesülés, a nagy hullahegyépítés a Klauzál téren.

Már minket is levezényeltek a ház elé többórás sorban állásra, míg eldöntik, hogy hova. Túl sokan voltunk ahhoz, hogy egyszerűen a Dunába. Aztán jött két nem egészen szabályos egyenruhás alak, ordítozott a nyilasokkal, és visszaparancsolt bennünket a házba.

Nem tudom, hogy ki volt ez a két embermentő, de hogy az volt, az bizonyos. Még Wallenberg emberei között is voltak ilyen merészek, akik mindenféle álöltözetekben, egyenruhától szerzetesi kámzsáig, embereket a valószínű halálból kimenekítettek.

Nem tudom tehát, kiket öltek buzgóbban. Említett nagynénémmel felszabadulásunk másnapján bementem a zárt gettóban lévő kórházba. Az épület azelőtt iskola volt, és a háború után ismét az lett, 1945. január 19-én azonban kórház működött benne. Az aránylag magas első emeleti folyosó ablakán kinézve velem egy szintig emelkedő hullahegyet láttam.

Az egyik osztály-, illetve kórteremben megtaláltuk nagynéném édesanyját, csak úgy lelőtték. A golyó a bal arcán ment be, és hátul a füle mögött jött ki a koponyájából. Még élt, örült a lányának, másnapra meghalt.

Biztos, hogy Wallenberg járhatott ebben a kórházban, és láthatta azt, amit én láttam. Láthatta azt is, hogy a tér sarkán a kávéház mennyezetig tele van hullával.

Mindenesetre a többiek életben maradtak, a gettó teljes lemészárlására nem került sor. Az emberek legyilkolásához sok ember együttműködésére van szükség.

Az emberek megmentéséhez ugyancsak.

De vannak kimagaslóak. Elmondhatjuk, hogy az az érdektelen hivatalnok, akinek sikerült a legtöbb zsidót a halálba küldenie, Adolf Eichmann, a másik Adolf akaratának beteljesítője, a korszerű megsemmisítés géniusza volt.

Az embermentés géniusza – Wallenberg – nem volt szürke, és nem volt gépies, inkább rejtelmes. Mert honnan az erő, amelynek kisugárzása, mint valami múló delírium, kis időre megbénította a hétköznapi, dolgos gyilkosokat, és kiszabadított néhány embert a halálraítéltek oszlopából?

Wallenbergnek szüntelenül döntenie kellett, legtöbbször rögtönözve, és a döntés szükségképpen nemcsak emberbaráti volt, hanem kegyetlen is.

Mert amikor A-t megmentette, le kellett mondani B megmentéséről, és ha véletlenül sikerült B-t is kihoznia, akkor is benn maradt a többi betű.