Nagy Lajos: Pincenapló

In: 30 év. Magyar írók tanúságtétele (1944-45). Budapest, Magvető, 1975. 417-494. o.
Első kiadás: Nagy Lajos: Pincenapló. Budapest, Hungária könyvkiadó, 1945.

Részletek

1944. március 19. óta kettős veszedelem fenyegetett bennünket: a bombázás és a belső emberüldözés. A zsidóknak a maguk összességében, a keresztények közül pedig a jóravalóknak több félnivalójuk volt az emberüldözéstől. A bombázást valahogyan talán lehetett kerülgetni, annak esetlegességében s rövid tartamában is lehetett hinni, az emberüldözés azonban irgalmatlanná fokozódott, s előle alig lehetett menekülni.

[…]

Pesten éltük át az amerikai és az angol gépek súlyos bombázásait. Itt láttuk napról napra a zsidók szorongatását. Olvastuk a róluk szóló rendeleteteket, csaknem minden napra jutott ilyen. Ha másról nem intézkedhettek, akkor a zsidók birtokában levő hordókat követelték, vagy azt tiltották meg, hogy a zsidók mákot vehessenek. Átlátszó volt a játék: az elvadított tömegeknek kellet a mindennapi lelki táplálék.

Láttuk, hogy az utcán rendőrök és detektívek vadásztak a csillagos zsidókra. El-elfogtak egyet-egyet, azzal a hamis váddal, hogy eltakarta a csillagját. Vitték be őket a kerületi kapitányságra, onnan estefelé az összegyűjtötteket fekete rendőrautókon szállították a toloncházba. (…) Látnunk kellett, hogy emberek tudják végezni ezt a munkát, nem tagadják meg az engedelmességet, nem lazsálnak, sőt a vadász szenvedélye lobog bennük.

[…]

A nagyszabású légitámadások áprilisban kezdődtek. Nappal is, éjjel is gyakran le kellett vonulnunk a pincébe. Megszólalt a sziréna üvöltő hangja, fulladással, darabokra szaggatással, sebek észbontó fájdalmával fenyegetett bennünket. Mi menekültünk el a föld alá, talán azért is, hogy ne halljuk a szirénát. Nappal fogtuk a táskánkat, éjjel magunkra kapkodtuk a ruháinkat, és loholtunk lefelé. Sokan a nyakkendőjüket is megkötötték.

Lenn kigyulladt a villany, fényben úszott a pince, én és a feleségem leültünk kártyázni. Legalább nem hallottuk társaink eszmecseréjét, legföljebb összefüggéstelen szavak ütötték meg a fülünket. A szavak közt persze sűrűn ismétlődött: zsidó, zsidók, a zsidók. Én arra iparkodtam figyelni, hogy megérkezik-e lapjaim közé, mondjuk a tizedik treff. És azt hittem, hogy egy kávéház kártyaszobájában játszom.

[…]

Egy támadás után megnéztem a Keleti pályaudvar sérüléseit. Egy úriember a tömegben megrázta az öklét, és megfenyegette – nem az angolokat, sem az amerikaiakat, hanem a zsidókat. „Az első zsidó, aki elém kerül, a saját kezemmel fojtom meg!” Igen, a vesztő kártyás is haragszik a kibicre. Ha rosszul jár a lap, kell, hogy valaki emberfia legyen az oka. A balszerencse dühöt gerjeszt, a düh pedig személyt keres, akire irányuljon.

[…]

Ugyanebben a kávéházban megtisztelt a kiváló költő és újságíró azzal, hogy leült hozzám. Ez már októberben lehetett. Mivel én sohasem beszélhettem a toll jobboldali bajnokaival, megragadtam az alkalmat, hogy egyet-mást kérdezzek a költőtől. A barátkozásai és munkaterülete révén elég alkalmasnak látszott, hogy kérdéseimre használható felvilágosításokat adjon. Arról kérdezősködtem, hogy hát hogyan is gondolják az ő barátai ezt az egészet. Még mindig azt hiszik, hogy a németek győznek? Nem látják közeli bukásukat, és nem reszketnek a félelemtől? Hogyan van az, hogy még mindig képesek folytatni, amibe belekezdtek? […] A gonoszságukat értem, az természetes. De butaságukat nem értem, mert az emberfeletti. Hogyan beszélnek, amikor magukban vannak, egymás között, a háborúról és a jövő lehetőségeiről?

A kitűnő költő meghallgatott és megkezdte felvilágosításomat: - Kiről beszéljek? Nem vagyok valamennyivel bizalmas viszonyban. De beszélek például Kolzsváry Borcsa Mihályról. Mihály, kérlek, szent ember.

Ebben a percben megsemmisültem.

[…]

Tíz órakor feküdtem le, hamar elaludtam, jól aludtam. Az, hogy a feleségem nem jött le a pincébe, kissé nyugtalanított. De hát hiába erőltettem, makacs maradt, azzal érvelt, hogy a pincében neki rosszabb, mint fenn.

Fölkelés után fölmentem hozzá, leültem egy székre az ágya mellé, és beszélgettünk. Megnéztem a pulzusát, nyolcvannak olvastam. Az nála már egy kis hőemelkedés, mert a rendes érverése reggel hatvan-hatvannégy szokott lenni.

Bejött hozzánk Ilonka is. Õ egy lakásban lakott velünk, az éjszaka még fenn aludt a második emeleten. Zsidó nő, hamis iratokkal bújik. A saját bajáról kezdett panaszkodni. Fél K.-éktól. K.-né ugyanis felismerte, s rögtön eljárt a szája: - Hiszen ez zsidó, ismerem nagyon jól Pécsről! - Nagy félelem gyötri most Ilonkát. Egészen feldúlt az arca és sápadt.

- Majd valamit csinálunk - próbálom megnyugtatni. A feleségem rögtön tudta a védekezés módját: - Az ő férje meg katonaszökevény!

[…]

Két-három napos ostromra számítottam. Nem megy ilyen gyorsan. Márpedig nehéz ezt bírni. Nem a félelmet, mert az kicsi. Hanem a sok elfojtott dühöt. Ingerültséget keltenek bennem a magam körül látott emberek. Csaknem valamennyit a háború cinkosának tartom. Mert türelmesek. Mert még mindig a németek győzelmét óhajtják.

[…]

A hulla már egy hete ott hever a szomszéd ház tövében. Ez a hulla egy zsidó férfi hullája. Úgy mondják el az esetet, hogy a szomszéd szállodában lakott, csillag nélkül persze, és hamis iratokkal, rejtőzve. A nyilasok razziát tartottak a környéken, annak híre eljutott a szállodába, a rejtőző zsidó férfi félt, tehát kiosont a szállodából. Ki a sötét, hideg utcára, hajlék reménye nélkül. Kopogott a szemközti ház kapuján, az nem nyílt meg. Kopogott a mi kapunkon is. Néhányan hallották ezt a kopogást, de nem nyitották ki a kaput. Nem tudták, ki a kopogó, mit akar, de még életveszély is lett volna menekült zsidót befogadni. Egy nyilas autó fordult be az utcánkba, fölfedezték a zsidót, egy az üldözők közül leugrott az autóról, és közvetlen közelből agyonlőtte. (…) A feje a hullának jobbra hajlik, mintha a vállán pihentetné, kopott kalapja is jobbra csapódott, mintha mutogatná a sebeit. A ruhája is kopott, de igen jó cipő van a lábán! (…) Negyedik napon már nem volt a jó cipő a hulla lábán. Azt mondják, hogy jött egy nő, megállt a hullánál, majd letérdelt melléje, s gondosan kikutatta a zsebeit. A zsebekben nem talált semmit, de a cipőt lehúzta a hulla lábáról. Mialatt szorgalmas munkáját végezte, kis csődület keletkezett körülötte, megkérdezte valaki, hogy mit akar, mit csinál, a nő nyugodtan felelte: a felesége vagyok. Az egész viselkedéséből azonban nyilvánvaló volt, hogy idegen.

[…]

Minden nap kínszenvedés. Nem annyira a nélkülözések miatt, mert azok még nem súlyosak, hanem nehéz a lelki gyötrelem. Ha az ember beszélni hallja a többit, gyengeségében azon tűnődik, hogy nem ő-e a hülye? Még mindig megjelenik az újság, s elkerül hozzánk is. Az újság s a jobboldali kibicek szerint jön már a német felszabadító hadsereg. Már Bicskén innen jár. Valaki, aki ezt hallja, rekedt hangon hálálkodik, valósággal bőgi: Hála Istennek, hála Istennek! Éppen mellettem. Szédülten hallgatom. Ez a gyötrelem az, amit már nem tudok elviselni. Hogy nem mondhatom meg a magam véleményét, a megfelelő goromba szavakkal, ez csaknem megsemmisít. Úgy érzem, hogy már nincs emberi méltóságom.

[…]

Tegnap délelőtt láttam, hogy hajtották a zsidókat a gettó felé. Órákon át vonult a menet. Megtudtam, hogy a Pozsonyi úti védett házakból viszik őket. Rendőrök és fegyveres nyilasok vegyesen kísérik a menetet. Sok ilyen menetet láttam már. Csoda, hogy száraz idő van és süt a nap. Mert eddig, ahányszor hajtották a zsidókat, mindig esett az eső. És szünetelt a bombázást! Mintha az Isten is a zsidók ellen fordult volna.

Nem tudom leírni azokat az érzéseket és gondolatokat, amik ilyenkor élnek, égnek bennem. Talán a legtöbb köztük a csodálkozás. De olyan kínzó csodálkozás, hogy az ereje majdnem szétvet. Ijedt, dühre forduló, eget verő csodálkozás. Hát ez is lehetséges? Ez! Sok ezeréves kultúra, annyi író, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristent! Író vagyok. Mit írok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül, örökre.

Itt állnak az ostromlók a város alatt. Napok, legkésőbb hetek múlva fordul a kocka, és elkövetkezik a megtorlás. Nem a zsidóké, hanem a tisztességes embereké. És a gonosztevőknek még most is ez a gondjuk! Ráérnek erre, nem félnek eléggé. Ahelyett, hogy már mind bújnának a föld alá, keringenének, mint az őrült birkák, lőnék magukat sorra főbe, akasztanák fel magukat, ugornának a Dunába. Vajon mit gondolnak? Tudniuk kell, hogy végük van. És mégis elmennek a zsidó házakba, összeterelik azok népét, bántalmazzák őket, rabolnak, lopnak és azután hajtják a zsidókat, menetben mennek, kísérnek, őrködnek, szolgálatot teljesítenek. Ezt sem vártam. Általában azt kell mondanom, hogy mindig pesszimista voltam, de mindig csalatkoztam: a valóság még annál is szörnyűbb volt, mint amit vártam. Nem lehet igaz, hogy ők még reménykednek a győzelmükben. Ez lehetetlen. Talán abban reménykednek, hogy sikerül megszökniök. Csak egymás előtt játsszák a bizakodót. Szuggerálják egymást, s látszólagos bizakodásukkal terror alatt tartják a jobbérzésüeket. Hiszen ha jelét adnák, hogy ügyüket elveszettnek látják ők maguk is, abban az órában végük lenne.

Tehát a csodálkozás emészt. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgésemet, odaállani eléjük és felordítani: „Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok? Megvesztetek?”

Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le? Ez a szégyenérzés azonban csak felbukkan bennem, de máris elenyészik. Mert a gonosz embert mindig megtagadtam. Nem az a felosztás, hogy van magyar és zsidó, keresztény és mohamedán, hajas és kopasz, hanem ez: van buta és gonosz ember, és van jóravaló ember.

Vajon él-e még a gettóban feleségem nyolcvanegy éves anyja? Azt hittük, hogy már meg is halt. De jött egy kis csodabogár, egy Szmuk nevű ember, aki kijárhat a gettóból, mert élelem- és gyógyszerbeszerző. Ez a Szmuk ismeri a feleségem anyját, pontosan leírta, megmondta, hol lakik, és így értesítéseit ellenőrizhettük. Tőle megtudtuk, hogy az öregasszony még él. Küldtünk neki valami ennivalót, s a feleségem írt néhány soros levelet. Vajon Szmuk átadja-e a csomagot?

Az én anyám, nyolcvanegy éves korában, meghalt akkor, amikor a háború már Budapest közelébe ért, novemberben. Kispesten lakott az öcsémnél, ágyúzták már a várost, sokat kellett rettegnie és a pincét járnia. Ki tudja, mennyi félelmet állt ki, s milyen keveset aludt. Enni is alig tudott már. Megbetegedett, majd agyvérzés érte és meghalt. Künn voltam a temetésén. Örökre emlékezetemben marad, amint ott feküdt a ravatalon. Az arca sárga volt és nyugodt. Olyan volt, mintha élne és csupán aludna, csak az orra lett egy kicsit hegyes. Sírtam a ravatalnál. Temetés Kispesten, 1944 novemberében! Bármely percben ágyúzhatták volna a temetőt!

Ma nagy riadalmat okozott a közellátási kormánybiztos rendelete, mely szerint az élelmiszerkészleteket és üzemi anyagokat, fát, szenet a házmestereknek össze kell írniok és bejelenteniök.

[…]

Városszerte sok a hulla az utcákon. Nem lehet tudni, hogy mi a halál oka, de valószínű, hogy sok embert agyonlőnek éjjelenként.

[…]

Az ősszel én is megtettem egy-két utat a legnagyobb bombázás közben. Dolgom volt. A rendőrök és légóparancsnokok mindenütt megállítottak és űztek volna be a házakba. Nem hederítettem rájuk, mentem tovább. Egyszer a Szív utcában ért a támadás. A riasztó jelre bementem egy nagy házba. (…) Elmentem aztán egy másik házba. Az meg csillagos volt, a benne lakó zsidók nem fértek el a pincéjében, az udvaron álldogáltak. Ajánlottak egy jobb házat, a Szív utca és Aradi utca sarkán. Azt mondták, hogy abban a házban alig lakik tíz ember. Ide vonultam.

[…]

Új rend, hogy a kapuban őrség áll, két-két nő. Az őrség arra vigyáz, hogy ne jöhessen be idegen észrevétlenül. Nehogy valami tolvaj fölmenjen a lakásokba. Ezelőtt másfél órával Csöngei kinn állt a kapu előtt. Egy nyilas és egy katona elfogott egy zsidó nőt, aki csillag nélkül járt az utcán. Vitték be a közeli nyilasházba. Amikor a házunk előtt haladtak el, a nyilas tüzet kért Csöngeitől, és halkan megkérdezte: - Testvér, nincs ebben a házban zsidó? – Csöngei azt felelte: - Nincs. Köszönöm – mondta a nyilas és továbbment.

[…]

Minden öt percben figyelmezteti az embert valaki valamire: tessék arrább állni; ne tessék oda ülni; jaj, most ne mosdjon itt, kérem. Ülök egy kis asztal mellett, és lámpavilágnál írok. Odajön egy asszony, és így szól: - Nagy úr, el ne törje ám azt a lámpát, mert baj lesz. – Azt mondtam neki, hogy mondjon még néhány ilyen okosat. Erre mentegetőzött: a lámpa az övé, vidékről hozta, ha eltörik az üvegje, vége, nem lehet pótolni. Hát neki is igaza van.

[…]

A hangulat változó. Sehol sincsenek a németek, akik Bicskét és Esztergomot visszafoglalták. Kitör az emberekből a sóhajtás. G.-nénél vagyok, itt írok. Itt különösen a zsidó lány kétségbeesése nagy. Én is el-elcsüggedek. Nem tudom a lányt kellően vigasztalni. G.-né kiment kenyérért. Most érkezett vissza, és elmondja, hogy nagy csoportokban viszik a zsidókat a védett házakból a gettóba.

Mit is akarnak ezzel a gettóval? Jót nem, az bizonyos. Nem lehet mást gondolni, mint hogy meg akarják a zsidókat ölni. A gettó maga, a zsidók összezsúfolása, az éheztetésük, az eszközeiktől való megfosztásuk, ez már gyilkosság. A zsidók egymás hegyén-hátán laknak, nincs mit enniök, fáznak, piszkosak, megbetegítheti, megölheti őket a megalázottság és a folytonos félelem is.

Csak bámultam, amikor december elején láttam, hogy a gettóba vezetett utakat bedeszkázták. Megállapítottam, hogy tökéletesen megőrültek. És aki velük tart, aki a hívük, az mind őrült. Még az a munkás is, ki a deszkázást végzi. És most még mindig hurcolják a zsidókat a gettóba!

[…]

Az utcán való agyonlövésekről még viccelnek is a pazarkedélyűek. Ezt hallom például, mint mosolyra késztető kiszólást: „Állj! Ki voltál?”

[…]

T. beszéli, hogy tegnap látott zsidókat, akiket a Pozsonyi út tájáról hajtottak a gettó felé. Egy sem akadt köztük, akinek emberi lett volna az ábrázata. Csupa fáradt, magából kikelt, szederje, csaknem lila arcot látott. És esett az eső kérlelhetetlenül.

[…]

Délután a kapuban ácsorgó nők barátkozni kezdtek egy fiatal német katonával. (…) A katona szép szál legény, a nők körülfogták és csevegtek vele, simogatták, a szemükkel majd fölfalták. Behívták a házba, levitték az óvóhelyre, ott levetkőzött félig, és megmosdott, majd a lábát is megmosta. Nevetet, hálálkodott, a nők boldogok voltak, majdhogy meg nem csókolták a talpát. No, ha ide lehívogatják a nők a katonákat, azok biztosan néhány tetűt hoznak – morfondált egy férfi.

[…]

Minden alkalmat megragadnak az emberek, hogy egymás ellen forduljanak a düheikkel. Különösen az erősek a gyengébbek ellen. És még mindig a németbarátok az erősebbek. Ők még mindig a nyilasok kezére adhatják azt, akire megharagusznak.

[…]

Tíz óra tájban nyilasok jelentek meg a házban, és razziát tartottak. Zsidókra vadásztak, mindenkit igazoltattak. G.né félvér, igen zsidó arca van, a rendeletek szerint zsidónak számít, mert zsidó volt a férje. De vannak a férje kereszténységét igazoló hamis iratai. A nyilas megnézte az iratokat, megnézte G.-nét, és azt kérdezte:

- Mennyibe kerültek ezek az iratok?

Ő mosolyogva felelte:

- Sokba.

A nyilas nevetett, visszaadta az iratokat, és ment tovább.

Kedélyes esetnek is elfogadhatja ezt akárki. De én megrémültem. A szívemben éreztem valami mélységes fájást. Amilyent elájulás előtt érez az ember. Még most is igazoltatnak! Razziáznak! Ezen jár az eszük. Van rá idejük. Van hozzá lelkük. Ebben a percben kezdődött el az igazi félelmem, és tartott a felszabadulás pillanatáig. De nem, rosszul mondom, még azután is tartott. Megvallom, hogy még ma sem múlt el egészen. A szörnyű érzés él, csupán alszik. Intenzív emlékezéskor megmozdul bennem.