Kronológia 1920-1943

Az alábbi adatok, valamint kronológikus rendbe szedett események felidézésével a történeti háttér - bevezető menüpontja alatt olvasható állításokat igyekszünk alátámasztani.

Az 1910-es népszámlálási adatok szerint az izraelita vallásúak országos aránya kb. 5%, Budapesten 21% (1930-ban a zsidóság 58%-a városlakó). A zsidó bevándorlás az 1870-es évektől elenyészően kevés volt. Kovács Alajos antiszemita statisztikus már 1921-ben kimutatta, hogy kivándorlási többlet alakult ki: Magyarországra csak szórványosan, kisebb csoportokban érkeztek zsidók, de jóval többen vándoroltak ki. A születésszám általában csökkent a városi, polgáriasodott körökben, így a zsidók között is, és jelentős volt a belső migráció: 1890-1910 között a budapesti zsidóság száma duplájára nőtt, a vidéki zsidóság száma jelentősen csökkent. Jelentős a kitértek és a vegyesházasságok aránya.
1910-ben a zsidók aránya Budapesten  az orvosoknál 59%, ügyvédeknél 61%, újságíróknál 48% volt. A Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete – Európa első, nyíltan antiszemita szakmai szervezete, amelynek programjában szerepelt „a fajmagyar irodalom, képzőművészet, zene- és népművészet támogatása, s a valódi nemzeti gondolkodással ellentétes szellemi termékek kíméletlen üldözése” is – 1919 nyarán összeállította a keresztény orvosok névjegyzékét. Ugyanígy tett a Magyar Mérnökök és Építészek Nemzeti Szövetsége is 1921-ben.

1919. augusztus 5-6. A budapesti orvoskaron, majd másnap a Műegyetemen a zsidó hallgatókat kiverték az egyetemről. Augusztus 7-én egyetemista antiszemita fegyveres testületek jöttek létre (medikus zászlóalj, tudományegyetemi zászlóalj, stb.). „Követeljük az összes zsidó és bolsevik kitiltását”. Egy nap alatt 370 diák írta alá a petíciót, a rektor egyetértését fejezte ki.

1920. március 5. Szabó Dezső vezetésével 900 egyetemista vonult a parlamenthez, ahol egy petíciót adtak át a numerus clausust követelve.

1920. június 27. Ébredő magyarok halálos áldozattal járó merényletet követtek el a Lipótvárosi Club kávéházának zsidó vendégei ellen.

1920. június 4. 3000 egyetemista vett részt azon a tömeggyűlésen ahol a „zsidókérdés intézményes és gazdasági megoldását” követelték. A nők numerus claususának kérdésében a parlamentben teljes egyetértés uralkodott.

1920 augusztus 7. Budaváry László az Ébredő Magyarok Egyesületének későbbi alelnöke törvényjavaslatot terjesztett be: „... 3. Zsidó Magyarországon letelepedési engedélyt nem kaphat, az 1914 után bevándorlókat azonnal ki kell utasítani. 4....Zsidó iskola nem tartható fenn, tanítóképzőbe zsidó nem vehető. A mozik államosítandók...7. Minden állami engedély (dohány, bélyeg, gyufa, ital, stb.) revízió alá veendő, és keresztényeknek adandó.”
Nagyatádi Szabó a parlamentben kijelentette: „...a nemzetgyűlési választások alatt mindenütt beígértetett az, hogy a zsidókérdést intézményesen oldjuk meg”.

1920. szeptember 26. A nemzetgyűlés elfogadja a gróf Teleki Pál miniszterelnök által beterjesztett 1920: XXV. törvénycikket a numerus claususról. Prohászka Ottokár, kormánypárt elnöke, katolikus püspök már 1918 óta követelte bevezetését. A törvény értelmében az egyetemekre, jogakadémiákra a keretszámon belül az országban élő „népfajok, nemzetiségek” csak országos arányszámuknak megfelelő mértékben kerülhetnek be. A felvételnél kötelező a „nemzethűségi és erkölcsi szempontok” érvényesítése. Egyesek már numerus nullust követeltek a parlamenti vitában, volt, aki azt javasolta, hogy „minden zsidó 24 órán belül tartozik elhagyni Magyarországot“. A numerus clausus hatására, a női egyetemi hallgatók aránya felére, kb. 700 főre, csökkent.
Horthy beszéde a törvény elfogadása után a budapesti Tudományegyetemen: „...még mindig lappangó láz emészti a haza testét, úgyhogy operációra van szükség, és azért álltok Ti [a diákok ólmosbottal felfegyverkezve], hogy az operáció alapos legyen.“

1920. szeptember 30. A Tattersaalban tízezer ember előtt ismertették Magyarország zsidótlanításának tervét, beleértve a zsidó-keresztény házasság tilalmát.
1920-ban Teleki miniszterelnök a parlamentben előterjesztette, hogy a „megbízhatatlanokat“ munkaszolgálatos zászlóaljakba szervezi. Ugyancsak ő miniszterelnöki rendeletben (8454 M.E. rendelet) vonta vissza az összes moziengedélyt, és csak keresztény pályázóknak adta vissza. (79 engedélyes közül 56 vesztette el engedélyét Budapesten.) A Bethlen-kormány a trafik és italmérési engedélyek újraosztását vezette be.
Teleki a Közgazdasági Egyetemet a zsidó dominanciájúnak tekintett Kereskedelmi Akadémia ellensúlyozására állíttatta föl.
1920-ban: egyetemi hallgatók 33%-a zsidó, 1937-ben 8-11%.
1921-re, Budapesten a 8211 városi tisztviselőből csak 325 (3,95%) volt zsidó.

1922. április 2. Merényletkísérlet az Erzsébetvárosi kör ülésén, a „zsidóbarát” Bárczy István polgármester ellen. Negyvenen megsebesültek, kilencen meghaltak, Bárczy, Rassay, és a Demokrata párt több vezetője csak késve érkezett.

1927-ben Teleki Pál nyújtotta át a felsőház elnökének a numerus clausus enyhítése ellen tiltakozó egyetemisták és egyetemi tanárok tiltakozó nyilatkozatát.
A numerus clausus (1928-as) módosítása miatt egyetemi zavargások, tiltakoztak a kamarák, a bajtársi szövetségek, szakmai szövetségek. Történt ez annak ellenére, hogy bár a törvényből valóban törölték az antiszemita passzusokat, de a szülők foglalkozási kvótája beemelésével biztosították a lehetőséget arra, hogy a zsidókat továbbra is kiszorítsák az egyetemekről. Antiszemita egyetemi zavargások 1932-ben, 1933-ban, 1936-ban, 1937-ben is rendre előfordultak.

1930-ban a közalkalmazott orvosok 15%-a zsidó (magánpraxisban 54,4%), államigazgatási jogászok 2%-a zsidó, magánpraxisban 49,2% országosan.

1920-1930 között, a minisztériumokban alkalmazott zsidók aránya 4,9%-ról, 1,5%-ra csökkent.

1930-ban, Budapesten a lakosság 20,5% zsidó vallású, a háztulajdonosok 25,9%-a, a bérlemények 41,1%-a, a lakások 41%-a, a szobák 41,2%-a zsidó tulajdonban.

1933-ban, Hóman kultuszminiszter bejelentette a parlamentben, hogy a numerus clausust ki akarják terjeszteni a középiskolákra is.
Keresztes-Fischer belügyminiszter 1933 végén, a minisztertanács ülésén bejelentette, hogy a törvényesen megszüntetett numerus clausus keretszámokat, „a zsidó arányszámokat”, a következő évtől szigorúan számon kérik az egyetemeken. Az 1933-as 9,7%-ról, a zsidó egyetemisták aránya 1938-ra 3,9%-ra csökkent.

1935-ben jelent meg Bosnyák Zoltánnak, a Zsidókérdést Kutató Intézet későbbi igazgatójának „Budapest elzsidósodása” című írása.
A „Kártékony Rovarellenes Egyesületnek” tagja lesz dorogi Farkas Ákos, Budapest későbbi nyilas főpolgármestere. Az egyesület az antiszemita propaganda és a zsidóellenes intézkedések kitervelésének legfontosabb fóruma volt a 30-as években.

1936 karácsonyán minden postaládába eljuttatták a keresztény kereskedők és iparosok címjegyzékét.
Endre László Gödöllőn már a 30-as években bevezette a nem zsidó üzletek megjelölését: „őskeresztény üzlet”, „keresztény üzlet”, „keresztény-magyar üzlet”, stb. Midőn Pest megyei alispánként ugyanezt megpróbálta 1938 után a megyében is, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter megsemmisítette a rendeletét, a kereskedelmi miniszter pedig 1939-ben körlevélben tájékoztatta az érdekelteket, hogy jogszabályi lehetőség nincs arra, hogy kötelező legyen megjelölni az üzleteket. Ennek ellenére elterjedt a keresztény üzletek megjelölése.

1937-től a Központi Statisztikai Hivatal, a zsidóságot nem az egyik vallási kategóriának, hanem az összes többi vallással szembenálló statisztikai kategóriának kezelte. Az 1937-es statisztikai adatok szerint, a lakosság 5%-ának diszkriminálásával, a nemzeti vagyon kb. 25%-át lehetett újraosztani.

1937 februárjában a MOVE 15 pontos politikai programjában követelte az ún. „őrségváltás”, azaz a „zsidó dominancia” visszaszorításának meggyorsítását.

1937. január 21-én a Kékkeresztes Mozgalom Vigadóban tartott nagygyűlésén hatezer ember előtt követelték a zsidótörvényeket. Darányi Kálmán miniszterelnök már 1937 tavaszán Szegeden nyilvános beszédben jelentette ki, hogy Magyarországon van zsidókérdés és azt meg kell oldani.

1938. január 1-én százezer röpcédulát szórtak szét Budapesten, amelyeken csak ez állt: „1938 Szálasi”.

1938 elején, a kormánypárton belül zsidótörvény-előkészítő bizottságot állítottak fel.
Az „első” zsidótörvény, az 1938. évi XV. törvénycikk, még nem határozta meg, ki tekinthető zsidónak. Az 1939. IV. tc. az 1919. augusztus 1-ig kikeresztelkedetteket nem tekintette zsidónak. Matolcsy Mátyás közgazdász így írt a törvény kapcsán: „A magántulajdon szentségének és sérthetetlenségének elvét fel kell adni úgy, hogy a magántulajdon római jogi, tehát pogány fogalma helyett a keresztény civilizációnak megfelelő fogalmat határozzunk meg.” A törvény értelmében, zsidók nem árulhattak bort, égetett szeszes italt, cukrot, nem lehettek prostituáltak sem.
Ravasz László református püspök, a zsidótörvény kapcsán úgy vélte: „...éppen az igazságtalan szenvedés fogja megmutatni, hogy igazi volt-e a magyar szellemi és lelki közösségbe való belegyökeresedés, vagy nem”. Ravasz 1938 májusi beszédében „hernyósapkás kaftános” zsidókról beszél, akiknek a szájában „habzik a jiddis”.

1938. október 4-én, a minisztertanács ülésén, Imrédy bejelentette a rendeleti kormányzás szükségességét, de a minisztertanács ezt végül nem fogadta el.
Az I. bécsi döntés (1938. november 2) után a felvidéki bevonulás során a katonák Zselizen zsidóellenes pogromban vettek részt. A katonák sok helyen megvonták a zsidók italmérési és dohányárusítási jogát, és újraosztották azokat keresztény magyaroknak.

1938. november 25-én a Magyarországi Szociáldemokrata Párt titkári értekezletén javasolták a zsidók kizárását a vezetésből.
Az I. zsidótörvény végrehajtási utasításai szigorúbbak voltak a törvény előírásainál. A sajtókamarában a törvény megszabta 20% helyett 6%-ban maximálták a felvehető zsidók arányát.

1939. évi II. törvény rendelkezett a fegyvertelen munkaszolgálat bevezetéséről.

1939. május 5-én jelent meg a II. Zsidótörvény. (A Felvidék visszacsatolásával – az ottani lakosság 6,3%-a volt zsidó – és Kárpátalja megszállásával – 11% zsidó – nőtt a zsidóság száma és aránya az ország új határain belül.) A törvény faji alapon határozta meg a zsidóságot. A törvény a zsidók meghatározásában szigorúbb volt, mint a nürnbergi törvények. A törvény rendelkezett az 1914. június 1. után honosítottak állampolgárságának felülvizsgálatáról, és kizárta a külföldi zsidókat a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségéből.

Az 1939. évi választásokon (az első titkos választás) a nyilas pártok a szavazatok 25%-át szerezték meg.

1939-ben a minisztertanács ülése Teleki miniszterelnök elnökletével már a kitelepítések technikai lebonyolítását tárgyalja.

1940-ben, már lemondása után Imrédy követelte a zsidók megjelölését, teljes elkülönítését, összes vagyonuk keresztény kézbe adását, egy „nemzeti államba” történő teljes kitelepítésüket. Csak a „gyökeres megoldás” tudja nyugvópontra juttatni a zsidókérdést. „A zsidóság már eljátszotta jogát ...arra, hogy mérsékelt intézkedéseket érvényesítsenek vele szemben.”

1940. szeptember 5-én, az erdélyi bevonuláskor Jány parancsba adta a betakarítás segítését, de megtiltotta a katonáknak, hogy zsidóknak segítséget nyújtsanak a betakarításhoz. Az új magyar (eleinte katonai) közigazgatás késedelem nélkül érvényesítette a II. Zsidótörvény rendelkezéseit a „visszatért” országrészben. Magyar anyanyelvű és magyar tudatú kereskedők, gyárosok, színigazgatók, köztisztviselők, tanárok, újságírók ezrei vesztették el egycsapásra az állásukat, egzisztenciájukat.
A II. zsidótörvény életbelépése után megalakították az Értelmiségi Munkanélküli Kormánybiztosságot. Enne a „Gazdasági Egyensúly” törvény végrehajtásának ellenőrzésére alakult főosztályához, fél év alatt 14 ezer feljelentés érkezett,
A II. zsidótörvény következtében, hozzávetőlegesen 40 000 állás szabadult fel a keresztények számára. Budapesten, a már addig is keresztény tulajdonban lévő kávéház mellett, újabb 24 került keresztény tulajdonba.
A negyvenes évek elejére a budapesti lapok fele megszűnt.

1940. november 20-án a Hitlernél tett látogatása során Teleki javasolta, hogy a békekötés után Európa összes zsidóját telepítsék ki.

1941 márciusában a frankfurti Zsidókutató Intézet megnyitóján, a Teleki Pált képviselő Kovács Alajos, a Statisztikai Hivatal elnöke azt mondta: „az egyedüli sikeres megoldás csak a teljes vagy legalább részleges kitelepítés” lehet.

A „Kártékony Rovarellenes Egyesület” egyik vezetője, Levatich Endre 1941. június 20-án „Teljes elkülönítést! A zsidó lakónegyedek szükségessége és előnyei” címmel jelentetett meg tanulmányt.

1941. július 12-én , amikor a deportálások a keleti fronton már folyamatban voltak, rendelet jelent meg a nem magyar állampolgárságú zsidók („zsidófajú külhonosok”) kitelepítéséről. Ez vezetett a Kamenyec-Podolszkij-i mészárlásokhoz, amelynek közel húszezer ember esett áldozatul, akiket a magyar hatóságok a németek tiltakozása ellenére a németek által nemrégiben elfoglalt ukrajnai területekre toloncoltak ki.  A terv minden jel szerint már azelőtt megszületett, hogy Németország megtámadta a Szovjetuniót, illetve Magyarország hadba lépett volna a Szovjetunió ellen.

1941 augusztus 8-án lépett életbe a III. zsidótörvény, amely megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot: míg zsidó férfi nem folytathatott szexuális kapcsolatot keresztény nővel,  a keresztény férfiak és zsidó nők közötti kapcsolatot nem büntették. Európában elsőként törvénybe iktatták a kényszerkitelepítést. A “fajvédelmi törvény” radikálisabb volt a nürnbergi törvényeknél.

1942 márciusában a Keresztény Kereskedők 1919-ben alakult Baross Szövetségének (amelynek 1942-ben már több mint 42000 tagja volt) lapjában cikk jelent meg: „a végleges megoldás 800.000 zsidó kitelepítése lesz...ennek a 800.000 idegen, káros fajtának helyébe akarjuk visszahoznia a nagyvilágban szétszórtan szanaszét dolgozó 750.000 magyart, akiknek a zsidó emancipáció folytán kellett koldusbottal a kezében kivándorolniuk.”

1942-ban Bosnyák Zoltán azt írta, hogy hamarosan egy millió embert kell Magyarországról eltávolítani...a zavaró jelenségek kiküszöbölése csak úgy érhető el, ha már évekkel előbb széleskörű adat és anyaggyűjtést folytatunk és ezek alapján kellő körültekintéssel tervet készítünk a feladat megoldására.”

1942 tavaszán, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter előterjesztett Horthynak egy budapesti gettó felállításáról szóló tervet.

1942. évi XV. Törvény, a IV. Zsidótörvény megtiltotta a zsidók ingatlanszerzését és államosította az 5 holdnál nagyobb zsidó tulajdonban lévő földbirtokokat. A nyilasok nemmel szavaztak, mert nem találták a törvényt elég radikálisnak.

1942. június 24-én a parlamentben egy képviselő a varsói gettó példájára hivatkozva totális gettósítást javasolt.

1942 októberében Vay László, a miniszterelnökség volt államtitkára, országgyűlési képviselő Budapesten felvetette Dieter Wislicenynek, a szlovák, (majd egy évvel később a görög) deportálások egyik főszervezőjének, hogy 100.000 magyar zsidót kellene áttelepíteni.

1943-ban formálisan is megalakul a Magyar Zsidókutató Intézet a XI. Kerületi Otthon utca 19. szám alatt. (Később a Park klub helységeibe, a Vörösmarty tér 4. szám alá költözött.) Bosnyák „Szemben Judeával” címen tanulmányt tett közzé a gettósítás konkrét lehetőségeiről. Bosnyák 1944 áprilisában részt vett a sárga csillag viselését előíró rendelet megfogalmazásában.