Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 20., csütörtök
Édesanyám, - aki most 92 éves és akkor Csapó Lajosnénak hívták – 1943-tól lakott a Dohány utca 61. III. emelet 7. szám alatt. Először az 59. szám lett sárga csillagos, majd a 61. is. A házban csak édesanyám és a férje volt nem zsidó. Szomszédja volt Seress Rezső és a felesége Nádler Helén. Seress a Kulacs nevű étteremben zongorázott és édesanyám férje – aki tartalékos főhadnagy volt – szerzett számára engedélyt, hogy a kijárási tilalom alatt haza tudjon menni.
Seresst később elvitték munkaszolgálatra és édesanyám hordott neki ennivalót. Helén Budapesten maradt, édesanyám pedig elhozta neki Mezőtúrról az Ő édesanyjának, özv. Kovács Balázsnénak a papírjait. Helén ezekkel a papírokkal bujkált és talán Budára, a Bürök utcába költözött.
A második emeleten lakott a Feldman család, a férfinak ékszerpavilonja volt a tőzsdénél. 3-4 éves kislányukat édesanyám vitte el naponta sétálni.
A harmadik emeleten közvetlenül édesanyám mellett a sarokban lakott a Schulcz család, Olga a feleség és két 10 – 12 éves fiú. Schulczot elvitték munkaszolgálatra, a többiek a lakásban maradtak.
Amikor meghallották, hogy a Dohány utca 51-ből viszik el a zsidókat, édesanyám a hálószobából nyíló, ablak nélküli fürdőszobában bújtatta el Schulcznét és a két fiút, majd a tapétás ajtó elé tolta a nagy hálószoba szekrényt. Szinte rögtön jöttek a katonák és édesanyám lakásában is keresték a zsidókat, mindent átkutattak, még a hálószoba szekrénybe is benéztek, de nem találták meg az elrejtett embereket. Akkor már rajtuk kívül alig laktak a házban, a földszintről egy idős zsidó házaspárt hurcoltak el.
Édesanyám még két napig rejtegette Schulczékat. Nem tudja mi lett velük, azt beszélték, hogy talán Caracasba mennek.
2014. február 19., szerda
Édesanyám lakott ott az első férjével. A háromszobás lakásban 32-en laktak. Onnan deportálták a nőket október 23-án.
A kevésnél is kevesebb, amit tudok erről a házról. Csak apró részletek. 6 éves voltam.
Anyámmal bujkáltunk, hamis papírokkal márciustól, lévén apámat március 21-én internálták Kistarcsára. 18 helyen laktunk. Hogy honnan és kik vittek ebbe a házba, azt nem tudom. 24-en voltunk a kicsi lakásban, anyámmal és ismeretlenekkel, az előszobában szorosan feküdtünk a földön. Nagyon éhesek voltunk, az asszonyok találtak némi lisztet, tojásport és darálatlan mákot és valamilyen mákos tésztát csináltak.
Másnap szóltak anyámnak, hogy egy német várja lent, menjen le. Valter állt ott, karon fogta és azt mondta ezt a házat ma viszik a Dunába, percnyi időnk sincs és elvitt a Zsidókórházba egyetlen éjszakára. Valter, nagyapám egy lekötelezettje segített, ő „adta” mellénk Valtert, aki 17 évesen szökött az SS-be, rájött, hogy hol van, megpróbált segíteni, akinek tudott, elmesélte, hogy mi történik Auschwitzban, valószínűleg leleplezték és kivégezték, mert eltűnt.
A felsorolt csillagos házak közt néhány hely dereng, anyám hagyatékában egy cetli néhány címmel, de a többi házból sem emlékszem használható részletre.
Leánykori neve Légrády Károly utca volt. A IV.emeleten lakott nagymamám, az ő lakásába költöztek szüleim és húgom, mialatt én munkaszolgálatban voltam. Innen vitték munkára édesapámat (55 éves) és húgomat (15 éves). Apám megszökött, húgom Dachauból került vissza 1945. juniusában.
Ez a Berlini (ma: Nyugati) tér sarkán álló csillagosház történetéből egy szelet, a nagymamám, Petrolay Margit Bújócska c. visszaemlékezésében találtam:
"Ilyen körülmények közt határoztam el, hogy felkeresem sógornõmet, akirõl csak annyit tudtam, hogy elköltözött a lakásából. Nem önszántából. Csillagos házba kellett átköltöznie. A ház a Berlini (a késõbbi Marx) tér sarkán állt, a Nyugati pályaudvar közelében, ahol egy városszerte ismert gyógyszertár volt akkoriban. Úgy tudtam, hogy a tulajdonos ad menedéket a sógornõmnek és kislányának. A kapott címen egy 3. emeleti lakásba becsöngettem. Az ajtón táblácska függött. Magyar, angol és német nyelven az volt olvasható, hogy az itt lakó személy, a lakás bérlõje angol állampolgár és legálisan tartózkodik itt. Egy hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztunk. Róla megtudtam: mint angol nevelõnõ áll alkalmazásban. A család ismeretlen helyre költözött, s õrá bízta a lakást. A Miss elmondta, hogy a házban az elõzõ nap nyilas csoport jelent meg, elrendelték, hogy a férfiak teljes felszerelésben jelenjenek meg az udvaron - majd sorbaállítva el is vitték a csoportot. A biztonságot nem tudja szavatolni. A sógornõmet megtaláltam ugyan, de kitûnt, hogy innen menni kell. A házmester csöngetett be, közölte, hogy a nyilasok megint itt vannak, sikerült beterelnie lakásába, és megpróbálja szóvaltartani õket. De figyelmeztetett: nem vagyunk biztonságban. A Missnek az az ötlete támadt, hogy minket átkísér a szomszéd lakásba. Megkérte az ittlakókat, fogadjanak be lakásukba. Azok nem nagy örömmel fogadták a látogatókat, de az emberség felülkerekedett bennük. Hagyták, hogy a Miss bevezessen minket a szobájukba, õk meg kivonultak a konyhába. Ezzel jelezték, nem az õ meghívásukra érkeztünk oda. A szoba hideg volt, a villanyt nem mertük bekapcsolni. Itt töltöttünk egy jó órát, amíg a házmester nem jött a Missnek jelenteni, hogy a nyilasok a lakásában italoznak. A földszinti házmesterlakásból fölhallatszott a danolásuk. Ettõl indíttatva megköszöntük a vendéglátást, visszatértünk a Misshez a gyógyszerész lakásába, és azonnal elkezdtünk csomagolni.
Sógornõm nagyon óvatos, félénk volt, nem merte vállalni, hogy elhagyja a lakást és kimenjen az utcára. Erélyes föllépésemre mégis elszánta magát. Késõbb átnéztem csomagját, kiderült, hogy olyan dolgok is voltak benne, amikre belátható ideig nem lesz szüksége, így például egy szakácskönyv. Ezt kiemeltem a csomagból, de egy újabb kutatáskor - már az indulás elõtt - mégis ott találtam. Újból kiraktam, de már úgy, hogy ne vegye észre. Majd eszébe jutott, hogy a kabátján nincs sárga csillag. Nehezen tudtam õt meggyõzni arról, hogy mostani akciónk szempontjából ez így helyénvaló. Elindultunk. Kimerészkedtünk a folyosóra. Aztán a lépcsõházba, s egy sötét csigalépcsõn elindultunk lefelé. Tapogatózva, lépcsõrõl lépcsõre hágva jutottunk le a földszintre. Rémületemre a kaput zárva találtam. A sötét kapualjban megjelent egy nõ, nem is láthattam, csak a hangját hallottam. Azt kérdezte: maguk azok? Mit lehetett válaszolni? Azt, hogy igen, mi vagyunk. Szó nélkül kinyitotta a kaput és mi kiléptünk. A kapu mellett egy katona állt. Se akkor nem derült ki, se késõbb, miért is állt ott. Õrségben? Randevúja volt? Tény, hogy nem állta utunkat.
Kézenfogva a kislányt, gyorsan az ún. Banánszigetre cipeltem õt anyjával együtt. Több villamosjáratnak volt ez végállomása. Szerencsés véletlen kedvezett nekünk, köd volt, sûrû köd. Az alakokat nem lehetett kivenni. Elsötétítés volt, esõ is permetezett. Az elsõ odaérkezõ villamosra föltuszkoltam rokonaimat, magam is fölszálltam. Mindjárt az ajtó mellett volt egy üres hely. Velem szemben egy asszony ült, aki megjegyezte csöndesen.
- A Pozsonyi utat kiürítik, a zsidókat mind elviszik.
Hogy az asszony mibõl következtetett arra, hogy mi menekülõk vagyunk, nem tudom.
A villamosról egy megállóval korábban szálltunk le, attól tartva, hogy esetleg valaki megfigyel minket, és követ. Gyalog érkeztünk a tömegszállásra. Ismét kettõvel többen lettünk."
(Petrolay Margit: Bújócska - részlet)
Az Akácfa u. 43. is csillagos ház volt, ide költöztünk édesanyámmal 1944 júniusában, mert itt laktak a nagyszüleim Tannenbaum Rezső és Róza, Margit leányukkal. Később ideköltözött édesanyám két nővére és egyikük férje. Nagynénémékkel és nagybátyámékkal nyolcan laktunk egy kis, 2 és fél szobás lakásban és már alig volt mit ennünk. Innen jártam sárga karszalaggal a Madách gimnáziumba, amíg lehetett.
Október 13-án édesapám, Weisz István kapott 2 vagy 3 napos szabadságot a munkatáborból, a nyilas puccs napján, 15-én innen indult vissza munkaszolgálatra az egységéhez, de útközben a nyilasok elfogták és félig agyonverve tántorgott vissza ebbe a házba. Két nap múlva újra elfogták, és innen hurcolták Buchenwaldba, ahonnan már nem tért vissza. Ma kívülről a ház szépen van restaurálva, de belül ugyanolyan, mint volt. A ház később a gettó területén belül esett.
Amikor híre jött, hogy a pesti zárt gettót fel szándékoznak gyújtani, az Akácfa utca 43-ba novemberben értünk jött egy nyilasnak álcázott ellenálló, átszöktetett minket, és átkísért nyolc családtagot a Szent István park 25. alatti védett házba. Ekkor 13 éves voltam. Itt várt ránk már a nővérem és kilencedmagammal elfoglaltunk egy sarkot egy első emeleti lakásban, egy szoba sarkában. A lakásban legalább még 4 család lakott, az ablakok ki voltak törve, kint sokszor -15 fok volt. Már minden bútort eltüzeltünk és alig volt valami ennivalónk. A vízvezetékek is csak a pincében működtek. A nyilasok két alkalommal gyűjtöttek össze bennünket a ház előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az alig 80 lépésre lévő Dunába lőjenek. Mindkét alkalommal a szomszéd házban élő nyilasvezérre hivatkoztunk, erre visszaengedtek. Január 15-én foglalták el az oroszok az épületet, de még sokáig nem volt hová mennünk és tovább éheztünk legalább ’45. február-márciusig.
Elhunyt édesanyám szül. M. Ida (Baba) emlékére szeretnék hozzászólni. Ő is a „csillagos házak” egyikében - a Teleki tér 10-ben - lettek összegyűjtve egész családjával, ma is élő nagynénémmel, szül. K. Rozáliával együtt. Sajnos kevesen maradtak meg a családból. Innen lettek hárman, édesanyám K. I. Baba és nagynénéim- szerencsére együtt deportálva Ravensbrückbe. Mivel együtt vittek el őket, tudtak egymásnak erőt adni a borzalmakat túlélni. Édesanyám 2011. október 1-jén elhunyt. Élete végéig kedélyét és életkedvét nem vesztette el.
A csillagos házba költöztetéskor az Akadémia u. 7. II. emeleti lakását jelölték ki számunkra. Anyám, az ő szülei, húgom és én mentünk oda, ahol egy szűkös szobánk volt, de legalább együtt lehettünk. A lakás eredetileg Nagyanyám bátyjáé, dr. Fillenz Károlyé volt. Rengetegen zsúfolódtunk itt össze, nagyjából 38-40 ember, többségük rokon volt. A ház többi lakóit csak látásból ismertük, emlékszem egy Adler nevű családra.
A Horthy-proklamáció óriási örömöt okozott, ám másnap már betörtek a házba a nyilasok, és minden 16 és 60 év közötti férfit leparancsoltak az udvarba. Nagyapát és Károly bácsit, valamint a lakásban lévő összes férfit elvitték. Soha nem tértek vissza. Adler volt a házból az egyedüli, aki megúszta és hazatért. Tőle tudtuk meg, hogy Dachauba vitték őket, és az időseket a megérkezésük órájában megölték.
Néhány nap múlva az újból megjelenő nyilasok – fiatal, tizenéves fiúk – a nőket terelték össze. Anyánkat is elvitték. Borzalmas, rettegéssel teli három nap múlva Anyánk hazaérkezett. Az óbudai téglagyárba vitték őket. Ezrével voltak ott kétségbeesett lányok, asszonyok. Anyánkat egy távoli rokon mentette ki, aki cionistaként működött, nem viselt sárga csillagot, mentett, ahol tudott. A feleségéért ment a téglagyárba, s mivel jól ismerte Anyámat, őt és velük együtt még néhány nőt sikerült kihoznia. A csillagos ház szinte egészen kiüresedett. Mi sem mertünk ott maradni.
Rokoni útbaigazítás után a Pozsonyi út 40-ben kötöttünk ki, amely svájci védettség alatt állt. Az Akadémia utcai ház, ahogyan a fotó is mutatja, szép, nagypolgári lakásaival az utca egyik legelegánsabb háza volt. Hozzá fűződő emlékeim miatt mégsem ez a szépség maradt meg bennem, hanem az ott átélt rémségek, tragédiák, számos öngyilkosság, végül szeretteink elhurcolása.
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.
Én a szüleimmel és a család itthon maradt tagjaival, ha jól emlékszem talán 12-en, a VII. Dohány utca 46. szám alatti csillagos házban laktunk, a nagynéném lakásában. 8 éves voltam és muszáj volt felnőttnek lennem.