Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Az édesanyámmal és fiútestvéremmel Budapest német megszállása (1944. március 19.) után költöztettek minket a Hernád utca 40. szám alatti csillagos házba. Decemberben menetben vonultunk a budapesti gettóba, a Nyár u. 12. vagy 14. szám alatti házba, amely mellett egy fából készült fal állt. 1945. január 16-án az orosz hadsereg szabadított fel minket.
A ház 1938-ban készült el, ekkor költöztek be az első lakók. Az épület a korhoz képest kiváló szolgáltatásokat nyújtott: központi fűtés, központi melegvíz-szolgáltatás, lift, mindenkinek saját kertrész, telefon a házfelügyelőhöz, külön mosókonyha. A négyemeletes ház földszintjén, az egyik oldalon a házfelügyelői szolgálati lakás volt, a másik oldalon pedig egy szoba, alkóv összkomfortos, személyzeti szobás lakás. Szemből nézve a jobb oldalon három szoba hallos, összkomfortos, személyzeti szobás lakások voltak egymás felett, míg a bal oldalon ugyanilyenek, csak egy szobával kevesebb. A leendő tulajdonosok már építkezés során meghatározhatták, hogy hol legyenek a válaszfalak, azaz az elrendezést és az egyes szobák méretét. Az eredeti elrendezésben utóbb két lakásban volt módosítás. Az utcai fronton öt üzlethelyiség van. (Érdekesség, hogy a liftet építő György Gyuricza cég nem pénzért, hanem az üzletek tulajdonjogának fejében végezte munkáját.)
Kezdetektől fogva társasházként működött, azaz a beköltözők egyúttal tulajdonosok is voltak. Ennek megfelelően nem voltak túl fiatalok a lakók, hiszen csak kifejezetten jómódú polgárok engedhették meg maguknak, hogy saját lakásba költözhessenek. Az így együtt élők vegyesen zsidók és keresztények voltak, békésen éltek egymás mellett. Kizárólag a házmesterről derült ki később, hogy a nyilas párt tagja. A többi épülettel egy időben lett csillagos ház. Ez nem vezetett konfliktusokhoz, mindenki valamiféle védettséget látott benne, együtt ültek és féltek az óvóhelyen. Természetesen ez a béke nem zavart egyes lakókat abban, hogy a háború utolsó napjaiban, az 1945. január végén elhurcolt és megölt tulajdonostárs lakását kifosszák. A háború után a nyilas házfelügyelő nyomtalanul felszívódott. A harcokban csak kisebb sérülést szenvedett az épület, a tető és a negyedik emeleti födém egy része omlott be.
A háború után csak két lakásban változtak a tulajdonosok, egyikőjük eladta, a másik illegálisan elhagyta Magyarországot (disszidált). Ez utóbbi ingatlan az üzletekkel együtt állami tulajdonba került, ami a gyakorlatban a kerületi tanács kezelését jelentette. Érdekes módon a tulajdonosi összetétel az évtizedek során nagyon keveset változott, egészen a nyolcvanas évek legelejéig. Az egyik üzlethelyiségről valamikor a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes évek elején kiderült, hogy ugyan államosították, azonban a tulajdoni lapon elfelejtették átvezetni, ezért az eredeti tulajdonos (pontosabb az örököse) visszakapta az ingatlan feletti rendelkezés jogát.
1956-ban sem volt konfliktus a lakók között, valamennyien az óvóhelyre szorultak nap közben, csak éjszakánként mentek fel. Ez a nyugalom addig tartott, amíg egy csapat forradalmár nem közölte, hogy most sietnek, de hamarosan visszajönnek a zsidókért. Aki tehette rokonokhoz, ismerősökhöz menekült, és várta a harcok végét.
A Városmajor utca a Kékgolyó utcától a Csaba utcáig: 1938-ban az utca páratlan oldalán az 5-13 szám alatt kizárólag földszintes épületek voltak, ezeket az idők során lebontották, és különböző időpontokban a maiakat emelték. Ezek közül a 13-ban Halápi János festőművész lakása és műterme volt. A 17 számú földszintes ház ma is áll, onnan kezdve a Csaba utcáig valamennyi ház a háború előtt épült, kivéve a sarkon lévő iskola mellet álló uszodát. A páros oldalon a Kékgolyó utca sarkán egy földszintes épület volt, csakúgy, mint a 14 és 22 szám alatt.
A környék kifejezetten békés, nyugodt, polgári jellegű volt. A környéken lakók legalább látásból ismerték és köszöntötték egymást. Mindenki tiszteletben tartotta az együttélés írott és íratlan szabályait, még a nyolcvanas évek kezdetén is az autóknak „saját” parkolóhelyük volt az utcán, ahová más nem állt.
Az Erzsébet körút 34-ben laktak anyai nagyszüleim: Katz Miksa és nagyanyám Róth Frida Fájge. Velük élt fiúk Sándor (1913), József (1915) és Ede Tibor (1921). Akkor már mindhárman halottak - a két idősebb Ukrajnában, a legfiatalabb Borból hazafelé pusztult el '44 októberében. Nagyapám textilüzletet tartott fenn a Kálvária téren unokatestvérével, Káldor bácsival. Az Erzsébet körúti ház a jómódú ... családé volt, akiknek a bejárat két oldalán textilüzletük volt (A házat és a textilüzletet tulajdonosáról „Spitz háznak” nevezték. Jó lenne többet megtudni a családról). Egyikben ruhaanyagot, másikban lakástextilt árultak (a mai napig ugyanaz a profilja). Középső nagybátyám ebben a boltban volt segéd. Ő munkaszolgálatba menetele előtt megházasodott, el is költözött otthonról albérletbe, de hamarosan elvitték és odaveszett. Felesége 1980-ban halt meg. Sándor nagybátyám odahaza dolgozott egy tűzőgépen pauszpapírra hímzésmintákat rajzolt. Tibor még valamilyen mesterséget tanult. Nagyapám a házban lévő zsinagógának volt felügyelője. Ablakukból leláttunk a hátsó udvarra, ahol szukkot-sátrat állították. A templom - emlékeim szerint - úgy ötven ember befogadására volt alkalmas. Emlékszem Szimhát tóra idején mi, gyerekek kis zászlócskákkal jártunk körbe és énekeltünk. A szomszéd lakásban fiatal házaspár lakott sok gyerekkel. Minden évben új született, pisi-szag és gyereksírás jött ki tőlük. A háború után nem jöttek vissza a lakásba, sorsuk ismeretlen maradt. Nagyapámék ortodox háztartást vittek, sokszor vittem a Dob utcai pékhez a szombati sóletet. A házban lift is működött, ami arról vált hírhedtté, hogy egy fiatal nő lezuhant a liftaknába és szörnyet halt. Nagyszüleim a gettó területén túlélték a vészkorszakot. Nagyapám '45 decemberében halt meg 58 éves korában.
Horn Ede (Weiner Leó) utca 3. Édesapám lakott itt második feleségével, ahonnan Őt vitték munkaszolgálatba, és állapotos feleségét Terezienstadtba, ahonnan nem tért haza soha! Sokszor járunk Pestre feleségemmel és szinte mindig ellátogatunk ezekbe az épületekbe, és a Dob utca 38-ba is, ahol Ő élte túl a borzalmakat.
A Teréz krt. 7-ben élt és szabadult fel a családom. Én 3 éves voltam. Az oroszok a Nyugati pályaudvarnál voltak, mikor bementek a német katonák a házba. Arra a kérdésre, hogy van-e itt zsidó, azt a feleletet kapták, hogy csak német munkások vannak. A németek fáradtak voltak, ettek, elaludtak. A házból a kifúrt alagúton keresztül elment 3 ember a szomszéd házba, onnan a Nyugatihoz, és átvitték az oroszokat a házba. Ez volt a háznak és nekem is a felszabadulás.
Mutti és Fater.
Ezen a becenéven szólította egymás közt az egész család (kivéve minket,gyerekeket) a mi imádott Nagyszüleinket, ha gyerekeik hozzájuk szóltak, Anyus és Apus voltak. Mi természetesen nagyon illemtudóan Nagymamának és Nagypapának mondtuk. Ők egymást Hannusnak és Hermusnak nevezték. Másoknak Hannusnéni és Hermusbácsi voltak.
Ezekben a megszólításokban benne volt az a mélységes tisztelet és szeretet amit velük szemben érzett a család és az a környezet amely körülvette Őket!
Nem volt ez másként a Nefelejts u. 47-es csillagosházban sem, éppúgy, mint a Nefelejts u 27/29-ben és majd a budapesti gettóban sem.
Különleges öregek voltak, az én szememben meg különösen, hiszen születésem óta egy lakásban laktam velük egészen 23 éves koromig. Amikor eszméltem is öregnek láttam Őket és attól kezdve életem során mindig, egészen a halálukig.
Nagymama parókakészítő volt, Nagypapa suszter, de egyiküket sem láttam soha a szakmájukban dolgozni. A Mama 7 gyereket szült és nevelt, a Papa az első világháborúban megsebesült és egy kis töpörödött, hajlott hátú öreg bácsi volt, halk szavú és szeretettre méltó, de ha felmérgesedett valamin (különösen kártyázás közben) akkor rettenetesen tudott káromkodni.
Persze így volt ez akkor is amikor a csillagosházban laktunk. Az öregeknek nagy respektje volt a családban, a ház lakói nem is ismerték Őket. mert alig mozdultak ki a lakásból, szinte csak akkor amikor WC-re kellett menniük. A Nagymama főzött abból az ellátmányból amit utalványra kaptunk és amit Anyuka vásárolt be azon az időn belül amikor a keresztény üzletek zsidókat kiszolgálhattak. A nagypapa ült a konyhában az asztal végén és bóbiskolt, ha volt kivel snapszerozott vagy dominózott.
Történt egy péntek este, Nagymama valamilyen húslevest főzött a nagy piros fazekában, ami legalább annyi idős volt mint Ő. A Nagypapa a sparhert mellett az asztalfőn a jó melegben a gyerekekkel (velünk) dominózott. Már a Nagymama készülődött volna a tálaláshoz, gondolt egyet és megnézte a fazekat, hogy mi van a levessel. Felkiáltott!
A leves, oda a leves!
Mindannyian köréje gyűltünk és lestük mi történt! Jajveszékelve mondta, kifolyt a leves, mi lesz a vacsorával! Az történt ugyanis, hogy a régi fazék a tűz felett kilyukadt és a leves belefolyt a tűzhelybe, eloltva a tüzet, még azelőtt,hogy a hús megpuhult volna. A Nagymama rettentő haragra gerjedt elkezdte szidni Nagypapát, miért nem vette észre, hogy a tűz elaludt, hiszen rajta ült a kályhán! Mi természetesen nagyot nevettünk és megbékéltünk egy kis üres kenyérrel.
A Mutti és a Fater még egy kicsit perlekedtek egymással, majd mindketten leültek a szokott helyükre, a Nagymama a sparhert mellé egy kis székre, a Nagypapa meg az asztal végére.
Hála Istennek,mindketten túlélték a gettót és az utána jövő éveket és szép magas kort értek meg.
Nyugodjanak Békében: Feith Herman és Feith Hermanné, imádott nagyszüleink!
Itt lakott nagyanyám, nagyapám és apám, a II. emelet 1-ben. Ennek a háznak a házmestere volt az az igaz ember, aki átadta nekik a papírjait. Így volt lehetséges, hogy nagyanyám, apámat és önmagát is mentve, egy nyilas házban helyezkedett el, mint cseléd. Azt gondolta (jól gondolta), ha szem előtt vannak, nem történhet baj. Nagyapámat később elkapták az utcán, őt nem ismerhettem meg. Nem jött vissza.
2014. február 18., kedd
Amikor gyerek voltam és a csillagos házakról beszéltek a családban, eleinte valami nagyon kitüntetett dologra gondoltam, hiszen ha valami csillagos, az csak szép lehet.
A testvéreimmel egyetértésben teszem közzé, amit anyánk, Fischer Piroska mesélt, unokáinak le is írt arról, amit a VII. kerület Dembinszky utca 48. alatti csillagos házban megélt 1944 nyarán- kora őszén.
Anyámék korábban a Damjanich utcában, egy háromszobás lakásban laktak, ahonnan 1944 júniusában el kellett költözniük. A Dembinszky utca 48. alatti csillagos házba, egy udvari szobába utalták be négyüket, a szüleit, anyai nagyanyját és őt, aki 22 éves volt akkor. Az ingóságaik közül a szülők ágyát, szekrényét vitték magukkal, egy ágyat még a nagymamának és neki egy matracot, amit jobb híján a földre tettek. A lakás egy másik szobájába költözött egy középkorú tanár házaspár, a harmadik szobába egy Poznanból menekült, de magyar állampolgárságú német család: három felnőtt nő – nagymama, mama és egy nagynéni – egy 11 és egy 15 éves fiúval. A kényszerű együttlakás során a sors nagy ajándéka volt, hogy nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki egymással. A szűkre szabott élelmiszer-fejadagokból együtt varázsoltak ebédet. A középkorú tanár házaspár életben maradt tagjával, Józsa nénivel és leszármazottaikkal generációkon át, azóta is fennmaradt a családi barátság.
Hogy milyen volt az élet egy ilyen csillagos házban? Reggel megadott időponttól, talán kilenctől lehetett kimenni, délután ötig. Anyánk úgy emlékezett, hogy voltak olyan dolgok, amelyeket zsidók nem vásárolhattak. Délután ötkor bezárták a ház kapuját és se ki, se be. Négy év telt el akkor a budapesti zsidó gimnáziumban szerzett kitűnő érettségi óta, de a numerus clausus miatt anyánk nem mehetett egyetemre. Fehérnemű-varrást tanult és azzal a munkával, ami néha akadt, igyekezett valami pénzt keresni. Foltozást vállalt, hogy pénzzel segítsen a szüleinek, de mivel nem lehetett szabadon kijárkálni, ez egyre nehezebb volt. A család csekély tartalékaiból vásároltak, néha eladtak ezt-azt, például az írógépért akkor viszonylag jó pénzt kaptak. Nagyon szerényen éltek.
Rengetegen laktak a csillagos házban. Sok gyerek, sok idős. Akkor látták csak, hogy milyen sokan is vannak, amikor légiriadó volt és le kellett menni a pincébe. Az emberek ilyen helyzetben nem szokásos módon viselkednek, de anyánk emlékei szerint ott is sokan voltak, akik megőrizték a méltóságukat. Esemény számba ment, amikor egy napon kihirdették, hogy nekik kell vendégül látni a fasori zsidó fiú-és leány árvaház növendékeit, mert valamiért az ottani konyha nem működött. Ezt előző napon közölték velük. Minden családra jutott egy árva. A családok nagy szeretettel fogadták őket és igyekeztek valami nagyon finom ebédet adni nekik. Kedvesek voltak velük és a gyerekek is nagyon barátságosak voltak. A forró nyárban vastag posztóruhában voltak a fiúk is, meg a lányok is. Ezt látva, a házban lakó lányok, fiatal nők, abból a kevéske magukkal hozott ruhaneműikből rájuk igazítottak egy-egy ruhadarabot, nyári ruha gyanánt. Nagy szeretettel fogadták őket.
Öröm volt, ha néha egy-egy munkaszolgálatos érkezett látogatóba. Ők akkor már nagy veszélyben voltak, mindenki tartott tőle, hogy Ukrajnába, Szerbiába vagy hadműveleti területre viszik őket. A front egyre közeledett és a házban már tudták, hogy nyugaton megtörtént a partraszállás. Persze rádiójuk már régen nem volt, mert azt még sokkal korábban be kellett szolgáltatnia minden családnak. És voltak a bombázások: szörnyű bombázások már akkor, Pesten. De hát reménykedtek, hogy valahogy majd csak lesz.
Az októberi proklamáció után azonnal átvették a nyilasok az uralmat és akkor kezdődött a pestieknek is az irtása. A központi gettóba kellett volna mindenkinek költözni, de voltak gettón kívüli helyek is, különböző iskolákba, irodákba, helyeztek el embereket, és a Magyar Izraelita Pártfogó Irodának az irodáiban is voltak már. A végén mindenkit, akit értek, bevittek a gettóba. Apánk, Gold Dezső, aki akkor már anyánk vőlegénye volt, munkaszolgálatosként Erdélyből október 16-án érkezett Pestre és nem ment vissza. A csapatából mindenki mást deportáltak. Ő maga szerzett egy úgynevezett Schutzpass-t, amit névre lehetett kiállítani, azt kitöltötték a családra.
Közben, még október elején, nagyapánknak a sok izgalomtól kilyukadt a gyomra és el kellett vinni a kórházba. A velük együtt lakó idősebbik szomszédfiú kísérte el a kórházba. Volt egy zsidó kórház a Wesselényi utcában (a mai zsidó alapítványi iskola épületében). Ott aztán összevarrták a gyomrát és rövidesen hazaküldték. Így érte őket október 20-a, amikor kijött egy rendelet, hogy minden 60 év alatti férfinak, aki nem katona, vagy munkaszolgálatos, be kell vonulnia. Akkor elvitték a társbérlőjüket, a tanár urat. Nagyapánkért rendőr ment, de a frissen operált gyomra miatt nem tudott az ágyból felkelni. Három nappal később az összes 50 év alatti nőnek is be kellett vonulnia, anyánknak is. Nagyanyánk, aki éppen elmúlt 50, a kapuig kísérte és megállta sírás nélkül, ahogy az egyetlen lányának mennie kell. A KISOK pályán gyűjtötték össze őket (ott, ahol ma a kis földalatti Mexikói úti végállomása van). Onnan Pécel felé indulva fegyveres nyilasok kísérték a gyalogmenetet. Mindenféle pajtákban aludtak, erdőkben, néha megpihentek, miután tankcsapdákat és lövészárkot ástak. Valamennyi ennivalót vihettek magukkal otthonról, később adtak nekik kenyeret, anyánk mesélte, hogy úgy odadobták nekik. Még jó, hogy a csillagos házból ismerős nőkkel együtt tudott maradni. Aztán, ahogy a front egyre közeledett, ismét gyalogmenetben visszahozták őket Pestre, majd Pesten át Budafokra. Közben volt légi riadó is. Az egyik rendőr ezekkel a szavakkal bíztatta őket: „ne féljetek lányok, Jóska bácsi – (vagyis Sztálin) - nem fog megölni benneteket a repülőről”.
Svájci védett ház volt. A ház vegyes ház volt, mert nemcsak zsidó családok, hanem nem zsidó lakók is voltak. A házmester Kis Antal és Vilma nagyon pártolták a zsidó családokat es segítettek, ahol tudtak. Amikor 1944. december 1. körül a nyilas rendőrség összeszedett bennünket es elvittek egy gyülekező házba a rakparton, Vilma néni minden zsidó lakást bezárt, és nem engedett senkit be a zsidó lakásokba. Amikor valahogyan visszamentünk, svájci védettség- papírt kaptunk és a ház svájci plakátot kapott, a lakást úgy találtuk, ahogy elhagytuk. 1945. január 12-én az SS és a nyilasok összegyűjtötték a Hollán utca 2., 4. és 6. házban lakó zsidó családokat és a Duna-partra vitték, ahol mindenkit a Dunába géppuskáztak.
Ebben a házban éltek a nagyszüleim az első emeleten és magam is nagyon sokat voltam ott, mert a szüleim a közeli Hajós utcában éltek. Itt, a régebbi nevén Vilmos császár út 24-ben volt a nagyszüleim kávéháza is, ott ahol most az OTP van. Innen vitték el két nagybátyámat, a fiatalabb – aki alig haladta meg a 20. évét – sose tért vissza, és innen került be azután a család a gettóba.
Az első emeleten két család is élt, a László és a Krémer család. Ez utóbbiak közül valaki fogorvos volt, és úgy tudom ott volt a házban a rendelő is. A háború után is ott laktak egészen addig, míg a teljes első emeletet kiigényelte egy vállalat és velünk együtt mindenkinek el kellett költözni. Azt sajnos nem tudom, hogy ezekből a családokból, hányan haltak meg, de valaki biztosan megmaradt, mert ott laktak az én kisgyerek-koromban.