Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 05., szerda
1944. áprilisától édesanyám a Bp. VIII. ker. Népszínház u.31.sz. alatti csillagos házból ment szülni.
1944. május 13-án születtem Budapesten. Édesanyám (…) a Bp. VIII.ker. Alföldi u-i kórházban szült engem, és amíg élt, sokszor mesélte, hogy a zsidó anyák csak cikóriából főzött pótkávét kaptak, míg a nem zsidók jó ellátást és tejeskávét ihattak. Anyám mesélte, hogy a nővérek mindenkinek mutogattak, hogy milyen szép gyerek vagyok, csak az a kár, hogy zsidó. Anyámnak terhesen is bujkálni kellett, apám ugyan nem volt zsidó, de az akkori törvények értelmében nem vehette feleségül. Amikor a kórházból kijöttünk az apám szüleihez mentünk volna, de azok féltek és inkább kiutasítottak bennünket, így azután szegény anyám nem mert vissza menni véglegesen velem a csillagos házba, hanem a szovjetek beérkezéséig bujkáltunk.
Bujkálás közben látta anyám, ahogy a nyilasok a zsidókat kisérték a Dunához, ahol bele is lőtték őket. A tömegben ott volt a nagynénje is, akit meg akart szólítani, de szerencsére a szája elé tette a kezét és leintette, hogy hallgasson, nehogy őt is elvigyék.
Szeretném még megemlíteni, hogy az hogy zsidó vagyok még a mai napig is titkolnom kell, mert nem tudjuk, hogy ebben az országban mikor kerül sor ismét az összeírásra. 1990-ig nekünk titkolni kellett a származásunkat, mert itt az MSZMP-ben is nagyon sok antiszemita volt, 1990 után sem sokat változott a helyzet. Manapság pedig a FIDESZ történelem hamisítása, valamint a Jobbik antiszemitizmusa okot ad a félelemre.
A FIDESZ kettős beszédet folytat, mert Horthy-t dicsőíti és mentegeti, közben szobrokat, tereket, utcákat neveznek el róla. Ma olvastam először azt, hogy a csillagos házakról megjelent az ismertetés és örülök annak, hogy bátran szembefordulnak a FIDESZ álságos politikájával.
Üdvözlettel egy túlélő.
„Nem hiszem el! Dédipapa, te ezt is elfelejtetted!” - mondta 9 éves dédunokám, amikor legutóbb egy családi összejövetelen a régmúltról meséltem.
És tényleg!
Én sem hiszem el, hogyan felejthettem azt a néhány hetet, pár hónapot, amit 70 évvel ezelőtt a Nefelejts utca 47 sz. csillagos házban töltöttem. A házra és minden zugára emlékszem, hiszen 1959-ig ott laktam, de az időszak elejére alig.
Nem tudom hogyan kerültünk oda, vittek vagy gyalog mentünk. Azt tudom mennünk kellett a Nefelejts utca 27/29-ből, mert a zsidókat egy-egy házba költöztették. Meghatározták mit vihetünk magunkkal, mit kell odahagynunk. Ilyen kijelölt ház, csillagos ház volt a Nefelejts utca 47. is. Egy kétemeletes kis ikerház, körfolyosóval, az udvaron egy kb. 2 méter magas elválasztó fal, onnan már a 49. kezdődött.
A ház egy kiskereskedő zsidó házaspár – Flammék – tulajdona, akiknek a kapu mellett volt egy cipészkellék boltjuk. Flammné is ott lakott a házban, az első emeleten, a ház legszebb és legnagyobb egyetlen összkomfortos lakásában. A kapun díszelgett valahol egy nagy hatágú csillag, de hogy hol, arra nem emlékszem.
Mi a földszint 5-ös lakásban kaptunk helyet, Anyukámmal, a Nagymamámmal és a Nagypapával, a kis húgommal, Zsuzsikával, Anyukám testvérével és annak kisfiával. Azért csak ennyien, mert Anyuka lány és fiútestvérei – akik velünk laktak – addigra már bevonultak. A lakás egy kis konyhából és egy alkóvos szobából állt, alatta a dohos pince, mellette a penészes közös udvari WC. A konyhát csak az ajtón át lehetett szellőztetni, a szoba hátsó részén egy vakudvarra nyíló ablak volt. A konyha ajtaja a WC folyosója mellett állt.
Egyetlen eseményre emlékszem ebből az időből, ami nagy riadalmat keltett. Az egyik nap nagy dörömbölésre ment ki a kapuhoz Bodorné, a nagykutyájú házmesterné. A kapu előtt egy egyenruhás férfi állt és a Schvarcznét kereste. A ruhája a nyilas egyenruhára emlékeztetett, így Bodorné bekiabált az udvarra: Schvarczné, magáért jöttek! A férfi már bent is volt az udvarban és miután a Bodorné megmondta a lakás számát, már az ajtónkban is állt. Mi reszkettünk a félelemtől, de Anyuka nem mutatta, minket beküldött a szobába és máris beengedte a férfit. A konyhában egymás nyakába ugrottak miután megismerte a Weisz Irénke vőlegényét a Sándort.
Sándor szökött munkaszolgálatos volt, valami ellenálló csoport tagjaként volt egyenruhában, azért jött, hogy lásson bennünket és gyakoroljon velem egy kis hegedülést. Ő nagyon szépen hegedült, én meg már előzőleg tanulgattam egy kis gyerekhegedűn, amit a csillagos házba is elvittünk magunkkal. Másnap újra eljött és hozott magával egy kis élelmet és egy hegedűt tokban. Amikor elment, Anyuka betette a hegedűtokot a ruhás szekrénybe, mélyen az ágyneműk alá. Harmadnap, amikor jött, már nem is ijedt meg senki a házban, mi meg főleg nem, mert tudtuk ki Ő. Elment és magával vitte a tokot, a háború végéig nem láttuk többet. Valamikor 1945-ben előkerültek Irénkével együtt, elköszöntek és kivándoroltak Izraelbe. Akkor mondta el Anyukám nekem a nagy titkot, hogy a hegedűtokban fegyverek voltak. Nem tudja mennyi és mi, mert úgy félt, hogy meg se merte kérdezni, nemhogy megnézni! Ez a történet titok maradt még a családon belül is sok-sok éven át. A kis hegedűm sokáig a falon volt dísznek feltéve a vonójával együtt!
Nem akartunk „Hősök” lenni!
Valamikor a 90-es évek elején Sándor hazajött látogatóba és akkor megbeszéltük ezt a történetet és a kis hegedűmet Neki ajándékoztam!
Most a Nefelejts utca 47-es számú csillagos házról jutott eszembe, amikor valami történetet kerestem abból az időből. Érdekes, akkor annyi idős voltam, mint most a Dédunokám!
Sajnos erről a házról, ahol születésem óta laktam, csak a háború utáni időről tudok mesélni. Régebbi időkről a lakók nem beszéltek vagy nem akarták feltépni a sebeket, vagy tisztelték a többieket.
Annyit azért hallottam, hogy házmesterünk, akiről mindig azt mondták, hogy az utolsó igazi pesti házmester, Jókai Imre bácsi, állítólag mindenkit beengedett, aki bujkált és segített, ahogy tudott.
Hogy ebből a házból ki hogy élte át a háborút, nem sokat tudok. Körülbelül 8-9 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy különböző vallások vannak, anyukámat kérdeztem, hogy játék közben miért mondják a gyerekek, hogy te Zsuzsi vagy Te meg Kati. Ekkor mondta el, hogy a zsidó gyerekeket és a katolikusokat így különböztetik meg. Na, ettől kezdve lett az én életem teljesen zűrzavaros. A papám zsidó családba született, de 18 éves korában egy tanárja vérig sértette és erre ő kijelentette, mától nem vagyok zsidó, hanem református. A mamám árva volt, őt örökbe fogadta egy gyermektelen házaspár, akik katolikusok voltak. Az anyai nagyszüleim is katolikusnak születtek, tehát anyám is az volt, így mi a bátyámmal szintén katolikusoknak lettünk megkeresztelve. De igazából a család ateista volt.
Visszatérve a házra: egy mai budapesti házról azt el sem lehet képzelni, hogy úgy éljenek, mint mi. Teljes békességben éltünk, mindenki ismert mindenkit, senki nem bántotta a másikat. Nem voltak szoros barátságok, de a férfiak hétvégén együtt ultiztak, mi gyerekek az udvaron együtt játszottunk, egyszer betanultuk a János vitézt és előadtuk az udvaron a szülőknek. A hatodik emeleten az egykori mosókonyhából csináltak egy 2 szobás lakást, ahova beköltözött egy 5 tagú család, a Sch-ék. Nagyobbak voltak a gyerekeik, nemigen voltunk együtt. Később hallottam, hogy a papa a háború idején nyilas volt. De erre nekem nincs és nem is volt semmilyen bizonyítékom. Évtizedekkel később olvastam egy újságcikket, hogy a kispesti metró végállomáson jobboldali fiatalok megtámadtak arabokat, nagy verekedés lett és egy fiú a magyarok közül ifj. Sch. volt.
1956-ban, mivel szemben velünk volt a Honvédelmi Minisztérium, ami előtt gyülekeztek az orosz csapatok, ezért a ház is súlyos sebeket kapott, mert azonnal lőttek, ha valami megmozdult. És mi a papámmal kíváncsi természetűek lévén, hason kimásztunk az erkélyre. Rögtön lőttek, de hogy ez ne ismétlődjön meg, még egy ágyúval is kaptunk. Akkor zuhant ki apámék plafonig érő könyvespolca az utcára.
A férfiak együtt mentek kenyérért a Glaznerhez és osztották szét a pincében, mert már akkor ott húztuk meg magunkat. Szomorú szülinapom volt november 4-én, de valakitől kaptam egy kis csokit.
A forradalom után a 2. emeletről egy zsidó család kivándorolt és mamámék egyik jó barátja és a felesége kapták meg a lakásukat (az unokahúguk valami nagy pártfunkci’ volt, ő intézte el).
Ekkor az ultik mellett már mentek a kanaszta partik is. És ameddig élt, a mi jó Jókai bácsink vigyázott a házra. Ez csak egy töredék, de órákig tudnék mesélni a lakókról, a gyerekeikről, a szomszédos házakról, ahol együtt éltük gyerekkorunkat Herskó János és Anna gyerekeivel, Hollós Ilonával és Bágya Andrással, a Vitray család egy részével és a híres Wittmann professzor úr fiával, Andrissal.
×××
1976-ban születtem ebbe a házba, a 4. emeleti lakás a nagyszüleimé volt, velük 1981-ig laktunk itt szüleimmel, édesanyámmal, aki szintén születése óta itt lakott, édesapámmal, nagymamámmal és nagypapámmal, rövid ideig a húgommal is. A lakás a kilencvenes évekig megvolt. Anyukámnak és a bátyjának is nagyon boldog fiatalkora volt a hasonló gyerekekkel / fiatalokkal. Szép nagy lakás volt, ünnepekkor a család mindig összegyűlt a hatalmas étkezőasztal körül.
Ebből a házban október végén csak a Schutzpas-szal rendelkezők maradhattak. Minket elvittek innen a Pannónia u. 56-ba, majd onnan november elején a Népszínház u. 22-be és novemberben valamikor a Gettóba.
A Rákóczi úton mentünk a Klauzál tár felé, amikor az utcán az emberek sokasága kárörömmel az arcukon fogadta a "menetet", többen még egyetértően bekiabáltak. A Klauzál téren minden ékszert be kellett dobni egy ládába, utána személyi motozás volt, majd kijelölték a lakóhelyet.
Magam (1936-ban születettként) történelemhamisításnak tartom amiről aktuálisan szó van. Mert arra is emlékszem, hogy a megszálláskor (ami vasárnapra esett) senki sem esett kétségbe, amit én láttam az a közömbösség volt az emberek részéről.
Tisztelettel:
dr. Erdős Gyula
„Morzsák”
A ház első emeltén lévő lakást lakta egy zsidó család, a földszinti nagy lakásról nem tudunk semmit. Nagyszüleim jóval később, a már társbérletekké szétdarabolt lakások egyikébe költöztek be 56-ban. A házban szolgáló cselédlány továbbra is ott lakott a padlástérben lévő mosókonyha mellett, illetve a kertészként alkalmazott család is egy kis lakásban továbbra is ott lakott a földszinten.
Édesanyámat (akkor Mérő Györgyike) és az ő édesanyját (Mérő Ignácné sz. Schön Janka) szállásolták be az u. n. összeköltöztetés után a Lónyay utca 15-be. Nem állítom biztosan, de úgy emlékszem, hogy abban a házban lakott korábban is (de lehet, hogy őt is csak odaköltöztették) anyám édesapjának nővére Sárkányné (nem tudom, hogy a férje család neve vagy utóneve volt), született Morgenstern Cecília (a családban csak Cilka néninek említették) és ő hozzá költöztek be ők is. Nagyanyám akkor 48 éves, édesanyám 19 éves volt. A család többi tagja, a nagyapám és az idősebb leány nem volt velük, mert...
Nagyapám, Mérő Ignác (akkor már Mérő, korábban Morgenstern) a német megszállás másnapján, 1944. március 20-án már az Astoria Szállóban a Gestapo fogja volt, mivel szocdem volt. Onnan ill. a Sváb hegyről egyenes út vezette őt a társaival együtt Mauthausenbe. (Rátkai Károly: A két torony, Magyar politikusok Mauthausenben c. könyvében többször is említi.)
1945. május 5-i felszabadulása, és hazajövetele után ő is ide tért vissza.
A család idősebb lányát (Margit, sz.1919.) nem innen vitték el, mert már férjezett volt és Dunakeszin lakott. (Őt Dunakesziről az anyósával és az apósával együtt a váci gettóból Auschwitzba vitték, ahonnan az "öregek" nem jöttek vissza csak ő. A férjét munkaszolgálatra vitték, megjárta az orosz frontot, Nyizsgijtagilból jött haza, (egész élete végéig érzelmi, idegi roncsként!)
Anyám és édesanyja a Lónyay 15-ből jártak dolgozni (!) a nyilas házakba, a Gellérthegyre és Zuglóba (Gizella vagy Stefánia útra). Anyám közben megjárta az Óbudai téglagyárat, a KISOK pályát és Isaszegen volt árkot ásni, ahonnan megszökött a barátnőjével, és egy katonatiszt (!) pajtájában húzták meg magukat egy-két éjszakáig. A csillagos házból indította el az édesanyja, és mint minden anya aggódva csomagolt be ruházatot, takarót a hátizsákjába. Óriási esőben meneteltek, elázott mindene. Eldobta a zsákot a paplanjával együtt. Akkor megfogadta, és élete végéig betartotta, hogy soha többet nem vesz hátizsákot a hátára. (Idős korában, amikor már bottal járt és gondot jelentett mindenféle táska az utcai közlekedésénél, akkor sem volt hajlandó hátizsákot viselni.)
A szökése után visszament a Lónyay utcába és onnan kerültek a gettóba a mamájával együtt. A gettó felszabadulása után (1945. január 18.) ide költöztek vissza a nagyanyámmal. (A nagynéni már nem élt, sajnos nem tudom mi lett vele!)
Az én életem is ebből a házból ered!
Abban a házban lakott ill. odaköltözött a gettó után édesapám apai unokahúga, Fekete Éva is. Apám Ujvári Miklós (akkor Schwarz), miután a csepeli (Szabad-kikötő) munkaszolgálata után (korábban Érsekújváron, Komáromban, Nagyváradon stb. dolgoztatták) rátalált az unokahúgára és annak édesanyjára, rendszeresen látogatta őket, és élelmiszert vitt nekik. Apám, bátyja és a többi felvidéki, érsekújvári munkaszolgálatos a hiányos szlovák nyelvtudásuk ellenére szót értettek a felszabadítókkal, és ez által könnyebben jutottak élelmiszerhez, mint a város többi lakója.
Mivel rendszeresen járt oda, megismerte a rokonának a barátnőjét, akit röviddel ezután feleségül kért. Anyám akkor még nem volt húsz, apám meg épp elmúlt harmincöt. Nem szerelem volt, hanem az életben maradók összekapaszkodása. Anyám többször mesélte, hogy a nagyanyám azt mondta neki, hogy kislányom menj hozzá, mert ez egy jó ember és gondoskodni fog rólad. (Valóban jó ember volt és élete végéig gondoskodott a családjáról!)
Az esküvőjük 1945. május 5-én volt a közeli a Calvin téren, a református templom melletti épületben lévő hivatalban. A tanúk anyám édesapja húgának (Morgenstern Ilona) a férje Bauer Alfonz, és annak a húgának a férje Pintér György volt, akik a szintén közeli Pipa utca 5-ben laktak.
Én 1946.január 29-én születtem.
Üdvözlettel,
Fok Márta (sz. Ujvári Márta)
2014. január 31., péntek
Amikor 1944-et, vagy a holokausztot hallom, mindig előtűnnek azok a képek, amik megmaradtak abból az időből. A “csillagos ház” is ilyen. 6 éves kisfiú voltam, a Lovag-utca 18-ban laktunk, egy körfolyosós ház első emeletén, a hátsó részen.Talán furcsának hangzik, de örültem a házon a csillagnak, mert nem kellett elköltözni. Hárman laktunk a szoba-konyhás lakásban, anyukámmal és a nagymamával. Apám ekkor már MUSZ-os volt. Persze fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Apu nincs itthon, be kellett vonulnia valahova. A június és október közötti időből csak az maradt meg, hogy sárga csillagot kellett viselni.Akkor is, amikor szeptember elején anyuval sorba jártuk a környék iskoláit, de még a kapun sem engedtek be. “Mér’ nem mehetünk be? A csillag miatt kisfiam. Akkor vegyük le.Sajnos nem lehet.”
A következő kép október 15-e. (Csak felnőttként tudtam meg,hogy milyen nap volt.) Villamoson utaztunk Budára csillag nélkül, mert az anyu azt hitte, hogy már nem kell. Másnap már újra rajtunk volt.
Egy újabb villanás: állok a folyosón a kapuval szemben, fekete ruhás emberek jöttek be puskával. Beszélnek a házparancsnok nénivel, aki felmutat a lakásunkra. Elvitték az anyut, később a nagymamát is. Akkor egy nekem nagyon öreg házaspár vett magához. Csak úgy hívtam őket, hogy néni és bácsi. Velük hagytam el a csillagos házat, amikor egy védett házba mentünk a Váci útra (persze ezt is később tudtam meg).Most már tudom,hogy semmitől sem védett meg. Hamarosan elhajtottak minket-végig a Jókai utcán-a Klauzál térre.Itt és ekkor kezdődött a gettó. Még nagyon sok kép villan föl, de ez már másik történet. A csillagos házé eddig tartott. A 70 évvel ezelőtti időre Solt György (akkor még Schmideg) emlékezett vissza.
Felnövekedésem: A Hollán Ernő utca (majd Fürst Sándor utca, majd ismét H.E. utca) - Katona József utca sarkán, a III. emeleten laktunk 1949-től (4 éves voltam) 1968-ig. Ekkor megnősültem, elköltöztem, anyám még itt élt kb. 10 évig. A ház a honlap szerint csillagos volt, fotója is van. Csillagos voltáról gyerekkoromban fogalmam sem volt. Egyáltalán, azt sem tudtam, hogy mi az a csillagos ház.
Egyik szomszédunk a Jakab-család volt: házaspár, nagymama és két lány. A férfi rádiószerelő volt. Azt mesélték, hogy a férfi korábban jogász volt, apja (vagy ő maga?) kúriai bíró, majd mint osztályidegent B-listázták és ekkor tanulta ki a rádióműszerészséget. Lakott a házban egy fogorvos, a Mandl bácsi, aki csodabogárnak számított: tartotta a kósert, imakendőben és imaszíjjal imádkozott. Ezt a szüleim úgy mesélték, mintha marslakó lenne. A fia most 80 körül lehet (ha még él), a menye tanárnő volt, feleségemet tanította matematikára a IX. ker. Zsil utcában a Móra Ferenc Gimnáziumban, de ez teljesen véletlenül derült ki. Felettünk lakott a Rostás házaspár, ők “burzsujok” voltak: a férfi fogtechnikus, az asszonynak pedig tricotage-szalonja volt. Rendszeresen jártak meghívó-útlevéllel valami rokonhoz Ciprusra nyaralni. Az öcsémnek hoztak ajándékba műnyag vízipisztolyt. Ma már azt valószínűsítem, hogy a valódi úticéljuk Izrael lehetett. Gyerekük nem volt. Szintén felettünk, Rostásék mellett lakott Lux “elvtárs”. Az első emeleten, saroklakásban (eredeti méret, nem lett leválasztva, 4 vagy 5 szoba, hall, cselédszoba, gardrób, dupla komfort) lakott egy másik Rostás család: Rostás Istvánék. Életrajza itt: http://www.tortenelmitar.hu/index.php?option=com_content&view=article&id...
Ha jól emlékszem 4 vagy 5 gyerekük volt. Közülük az egyik, Péter, az öcsém osztálytársa és gyerekkori barátja volt. Későbbi életükről nem tudok. A földszinten laktak Braunék: a Sallai Imre (előtte és utána Tátra) utcában volt kis csirke-liba-boltjuk. A lányuk nálam pár évvel idősebb volt. Később vagy disszidált, vagy férjhez ment külföldre, vagy mindkettő.
A földszinten volt a Fodor-féle sport-és vívóiskola és óvoda. Ez ma is létezik, de hogy ma ki a tulajdonos és üzemeltető, azt nem tudom.
A házban két lift volt (személy és teher; ez utóbbin szállították a szemetet is). A teherliftet később megszüntették, az aknáját beépítették. A házmester házaspár: Penovácz Kálmán bácsi és Penovácz néni. A férfi ezermester volt, mindent megjavított, az asszony adminisztrált (lakbér, lakónyilvántartó-könyv), de szükség esetén ő is megcsinálta a kiégett biztosítékot. Rajtuk kívül plusz külön vice (magyarul segédházfelügyelő) is volt, ő hordta le a szemetet és takarította a járdát. A liftet és a kaput Penováczék kezelték és szedték a lift- és kapupénzt.
Az utcai fronton üzletek voltak: Déri bácsi, suszter, majd később mellé jött Egerszegi, optikus. A többire nem emlékszem. Pont a házzal szemben volt egy kis tejcsarnok, itt a tejtermékeken kívül lisztet, cukrot lehetett venni. Természetesen mindent kimérve árultak. Kenyeret a körút sarkán, a Glázner pékségben vettünk (hivatalosan a Fővárosi Sütőipari Vállalat 1. sz. mintaboltja, de persze mindenki Gláznernek hívta; ma is pékség, a cégnevét nem tudom). A Körút másik sarkán (ma Rossmann drogéria) nagy fűszer-csemege üzlet volt. Hentes két nagyobb üzlet volt: a Körút – Sallai és a Körút – Jászai Mari tér sarkon. Az egyik a Brauch, a másik a Fleischer.
Azt hiszem, a VII. Király u. 85. csillagos ház lakóinak utolsó túlélője vagyok. Születési nevem: Fried Veronika Lia, szüleimmel együtt a 4. emelet 2. sz lakás lakója. Akkoriban: 8 éves, a Szív utcai elemi iskola II. a osztályos tanulója.
Édesapám: Fried József éppen szokott munkaszolgálatát töltötte. Édesanyám jó gyakorlati érzékkel úgy döntött: a család Óbudán élő tagjait kell beköltöztetni a két szoba hallos lakásunkba. A gondolatmenete alapján a Duna fontos választóvonal a várható deportálások esetére. Igaza lett. A család óbudai tagjait már rég kitelepítették volna a Tímár utcai házból, ha nem költöztek volna be a hetedik kerületbe.
Így a család megszaporodott: Nagymama, Nagymama, nagynéni, nagybácsi és az imádott unokatestvérem költözött hozzánk. Sőt, a szomszéd lakásba befogadták apai oldalról egy unokatestvéremet, a velem közel egykorú fiával, az apa szintén MUSZ-os volt. (a közel egykorú nem tévedés. Az apai ágon a nagyanyám 13 gyermeket szült, ebből 9 felnőtt. Koruk széles skálán találtatott, ezért lehetett, hogy a különböző generációk kora átlapolta egymást.)
Arra emlékszem, hogy a ház jól megtelt. De arra is tisztán emlékszem, hogy rosszindulatú pletyka, vita nagyon ritkán fordult elő. Még azok a szomszédok is megértették egymást, akik korábban nem tartoztak ugyanahhoz a "kaszthoz". Az első 3 emeleten a két utcai frontot nagyméretű, 4-6 szobás polgári lakások foglalták el (a ház sarokház, két irányba tájolt), a 4-5 emelet ráépítés, kisebb, de modernebb beosztású lakásokkal. A közös baj összehozta az embereket.
A lakók összetétel szerint főleg értelmiségiekből állt, tudomásom szerint nem volt közöttük kiemelkedően gazdag, vagy magasabb rangú. Viszont jellemző volt a magas zenei képzettségű család. Az ötödik emeleten laktak Lehelék, a későbbi jó nevű Lehel György karmester, valamint szülei, és húga. Az én Édesanyám is zenei diplomás volt. Mai napon is büszkén emlékezem azokra a kamarazenei estekre, ahol Lehel László hegedült, Anyám kíséretével, valamint Schwartz Oli, a későbbi Szőnyi Olga énekelt. A gyerekekkel tanult Osvát Zsuzsa és lánya, Osvát Kati.
Hazugság lenne visszasírni azokat a szörnyű időket, a bombázásokat, a felnőttek szorongásait, de nekünk, a házban lakó gyerekeknek nyugalmat nyújtott ez a közösség. Ennek az "idillnek" azonnal véget vetett Szálasi uralomra jutása, ami arra kötelezte október 15. után a lakókat, hogy továbbvándoroljanak, előbb 2 (?) majd 3 házzal, otthagyva szerény holmijukat, majd még tovább, a Wesselényi utcai gettóba vagy a védett házakba. De ez már másik történet. Ezt már nem tudtam követni, csak átélni 8-9 évesen.
Üdvözlettel: D. V.
2014. január 30., csütörtök
A Szemere utca 19. sz. csillagos házban laktunk, apámnak ott volt eredetileg a rendelője. A nyilas hatalomátvétel után nem sokkal, novemberben megjelent egy nyilas osztag, a lakókat leparancsolták a ház elé, gyűrűbe fogták, és az óbudai téglagyárba irányították. Bennünket megkímélt a szerencse és apánk lélekjelenléte. Apám, mentőorvos lévén, nagyapám hívó szavára – neki sikerült kiszöknie és apámat értesítenie – egy baráti rendőr kíséretében ott termett, és bennünket (anyám 25 éves volt, én 3 éves, Robi öcsém 6 hónapos) kiemelt a menetoszlopból. Nem tudom, mi lett a többi lakó sorsa.