Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. április 11., péntek
2014. április 08., kedd
Stern Ernő 1883-ban született, Nyitraudvarnokon, Silberer Janka 1888-ban Galgócon. Ma mindkét település Szlovákiában található. Rokoni esküvőn ismerkedtek meg, 1905 januárjában házasodtak össze, három gyermekük született, Magda (1909), Lili (1911) és Laci (1913). Az első világháború után költöztek Budapestre, a Sziget utca (akkor még ucca) 11-be.
Lili, aki 1934-ben Sz. Lillára változtatta a nevét, 1996-ban megírta, illetve magnóra mondta emlékeit az unokáinak. Innen származnak az alábbi idézetek.
„Mind a hárman a Sziget utcai elemi iskolába jártunk. Volt olyan év, amikor az osztályomba be lehetett látni a lakásunk erkélyéről, az iskola pont szemben volt a házzal. Még emlékszem az egyik tanító nénire, Purjesz Jolán volt a neve, és volt egy testvére, Purjesz Margit. Talán ikrek voltak.”
„A III. emelet tulajdonképpen IV. emelet volt. Az első emeletet nevezték félemeletnek, a második emelet kapta az I. emelet nevet. A következő szomszédokra, ill. lakókra emlékszem: Dudositsné, Hauserék, Elekék, Somlóék, Lorschyék, Simonék, Stelláék, Starkék, Eiserék, később a háború alatt: Prágerék, Sólyomék.
Számunkra a legfontosabbak a Schreiberék voltak, a házfelügyelőék. Jenő nevű fiuk jó haverunk volt. Ő később Sasvári lett, és később majd még írok róla.
Közvetlen szomszédjaink Elekék voltak, velük csak köszönőviszonyban voltunk. Barátnőnk volt a fölöttünk lakó Somló Éva, és a szüleink jóban voltak a Stella házaspárral: a férfi Stella Gyula, az asszony Aradi Aranka, mindketten színészek. Ugyancsak a szülők voltak elég jóban Eiser Jolánnal és Eiser Margittal.”
Magda férjhez ment, férjével elköltöztek a Pozsonyi útra. 1940-ben megszületett Kati lánya, 1943-ban Dénes fia. Magdát és a gyerekeket 1944-ben férje segítette, bújtatta, így őket szerencsére nem vitték el.
Lili 1942-ben férjhez ment Lengyel Ferenchez (Franci), élete nagy szerelméhez. Ettől kezdve második házasságáig Lengyel Ferencnének vagy Lengyel Lilinek hívták, ezen a néven tartották nyilván Dachauban is.
Az esküvői ebédet a Sziget utcában rendezték, Janka mama – vagy ahogy gyerekei hívták: Mimi – egy libát sütött meg. A fiatalok Budán, a Vérhalom utcában béreltek lakást, itt élték nagyon rövid ideig tartó közös, boldog életüket. Francit ugyanis behívták munkaszolgálatra, és soha többé nem tért vissza. Lili sokáig nem tudta, mi történt vele – ma sincsenek pontos információk – de akkor még csak annyi történt, hogy nem jöttek levelek, levelezőlapok, nem volt róla semmi hír.
„Az első légitámadást a Vérhalom utcában éltem át – folytatódnak Lili visszaemlékezései – 1943 szeptemberében. Másnap rengetegen zarándokoltak a Rózsadombra, mert Zilahy Lajos villája is bombatalálatot kapott és romos lett, ami akkor még »újdonságnak« számított. Rózsadombi lakásomat nemsokára el kellett hagyni, és leköltöztem a Sziget utcába. Háború után nem mentem vissza a Vérhalom utcába, soha többé látni sem bírtam azt a házat! Egyébként találat érte a háború alatt.
Az élet ment tovább. A politikai légkör erősen jobbra tolódott, jöttek egymás után a rendeletek. Franci szüleinek el kellett hagyni Lágymányos úti lakásukat, mert az nem volt »csillagos házban«, és a Sziget utcai lakásba költöztek. Anyósom akkor már halálos beteg volt, méhrákkal. Hosszú ideig titkoltam előttük az igazságot Franciról, meséket találtam ki, nem is tudták meg halálukig, mi történt, akárcsak Déry Tibor-Makk Károly Szerelem című filmjében.
Szegény anyósom a 3. emeleti lakásban élte át a rettenetes bombázásokat, amelyek a Nyugati pályaudvart vették célba. Kis, öreg apósom mellette ült, fogta a kezét, soha nem jött le az óvóhelyre. Anyósom és a Papám egymást követően haltak meg, Papámat elvitték kényszermunkára, valami árokásásra, gyenge fizikumának ez sok volt. Álmában halt meg, 61 évesen. Egyikük temetésére sem mehettem ki. Apának később, a háború után a húga, Berta néni állíttatott sírkövet. Anyósom sírhelyét soha nem tudtam kinyomozni, apósomét sem, ő szegény – később, amikor én már koncentrációs táborban voltam – egyik nap elment hazulról, és soha többé nem tért vissza. Örök rejtély marad, mi történt vele.
Soha nem felejtem el 1944. október 15-ét. Délelőtt volt a Horthy-proklamáció, ami gyakorlatilag a németekkel való szakítást jelentette. A ház minden lakója boldogan ünnepelt, hogy vége, vége… és most térek vissza Schreiber (később Sasvári) Jenőre, a házfelügyelőnk fiára, jó barátunkra. Akkoriban főhadnagyi rangban volt, és a délelőtti eufóriában, egyenruhában, a folyosón csókolta meg jobbról-balról a Mamámat. Ez akkor nagyon bátor cselekedetnek számított. Délután aztán jött a hideg zuhany, Szálasi és a nyilasok átvették a hatalmat.
Jöttek a rémséges nyilas idők, állandó félelemmel, aljas rendeletekkel. Egy napon becsengetett három férfi, kértek, engedjem be őket, a kistarcsai táborból szöktek meg, és már több lakásban próbálkoztak, hiába. Beengedtem őket, de délután légiriadó, rohanás a pincébe. A három férfi is lejött, valahogy sikerült átszökniük egy másik ház pincéjébe. Többé nem láttam őket. Egyikük neve Márványi volt, a többiekére már nem emlékszem.
Egy másik »örök rejtély« történet: nyilas fegyveres suhancok járták a házat, mindenhova becsöngettek, zsidókat kerestek. Anya is ajtót nyitott nekik. Végigmérték, megkérdezték tőle, vannak-e zsidók a lakásban, majd elmentek. Miközben a házban lakó idősebb nőket összeterelték, és később a Dunába lőtték őket. Valamilyen isteni csoda folytán Anyát nem hurcolták el, és erre egyetlen logikus magyarázatot találtunk később: hogy talán valamelyik nyilas Laci öcsénk osztálytársa volt, és felismerte Anyát, ki tudja?”
Magda mással magyarázta ezt a történetet: az ostrom alatt egy Wehrmacht harcoló alakulat költözött a Sziget utca 11-be, és a vezetőjük, egy százados, aki civilben irodalomtanár volt, hosszas beszélgetéseket folytatott a németül kitűnően beszélő és európai műveltségű Jankával Goethéről, Heinéről, Rilkéről. Ez bizonyos védettséget biztosított, a viceházmester Bese nem ajánlotta a nyilasok figyelmébe ezt a lakást.
Laci 1939 decemberében Palesztinába szökött, angol katona lett, német fogságba esett. Hadifogolyként vészelte át a háborút, majd 1945-ben visszatért Palesztinába. Szerette volna ott egyesíteni a családot. Janka 1946-ban, 58 évesen meg is kapta a ki- és beutazási engedélyeket, és egy évet töltött Jeruzsálemben, de hiányzott neki a Sziget utca, a másik két gyereke, unokái, a szomszédasszonyok. Palesztinában sokat romlott a biztonság, Laci nem akarta családját kitenni a veszélyeknek, 1947-ben hazaküldte édesanyját, és 1948-ban maga is hazatért Budapestre, nem sokkal Izrael állam megalakulása előtt.
„Rengeteget voltunk a pincében – írja Lili – két légitámadás között a fiataloknak (nekem is) segíteni kellett a közeli házakban oltani vagy cipekedni. Félelmetes volt a halotti csend az utcán, sehol egy teremtett lélek, halálszag. Környezetünket sokat bombázták a közeli Nyugati pályaudvar miatt… ahová, amíg még reménykedtem, gyakran kijártam, vártam a vonatokat, hátha visszajön Franci, kiraktam a fényképét, nevét, a századot, amelyben szolgált, ha valaki tud róla valamit, értesítsen (a pályaudvar tele volt ilyen fényképekkel)… Azóta sem tudom megnézni a háborúból hazatérők összeborulását a hozzátartozókkal a filmeken!
Magdáék lakása a Pozsonyi úton nem csillagos házban volt, ezért 1944-ben ők is a Sziget utcába költöztek. A bombázások alatt gyakran voltak nyilas razziák, ezért a 4 éves Katit és az első évét még be sem töltött Dénest mindig egymástól nagyon távol helyezték el a pincében. A csecsemő Dénesnek jó búvóhelyet találtak: egy felfordított teknő alá tették a razzia alatt, a teknőn ott ültek a pincében meghúzódó emberek, a nyilasoknak nem jutott eszükbe megnézni, van-e ott valami. A nyilas razziák miatt mindez valóban nagyon kockázatos volt, ezért Magda férje hamarosan el is vitte onnan a családját, és a Jászberényi úton, az Orion gyár pincéjében rejtette el őket. Janka soha nem ment le a pincébe a bombázások alatt.
„Azokban az időkben költözött a házba Sólyom Magda a mamájával és két fiával, Jánossal és Péterrel – folytatja Lili. – Az ő férje is munkaszolgálatban esett el. Nagyon jó barátok lettünk, sokat voltam náluk, a két fiú még kis srác volt. Háború és deportálás után tudtam meg, hogy valamilyen védett házban átvészelték a nyilas időket, és Svédországba vándoroltak ki. 1982-ben Stockholmban találkoztunk ismét – 38 év után – egymás nyakába borulva sírtunk. Sólyom Jánosból híres zongoraművész lett, Péterből környezetvédelmi mérnök.
1944. április 5-én kellett feltűzni a sárga csillagot. Nemsokára a munkahelyemről is kirúgtak, ezt is rendelet írta elő. Sárga csillaggal persze nem volt könnyű az élet, a villamos első kocsijába nem volt szabad felszállni, egy csomó üzletre ki volt írva: »zsidókat nem szolgálunk ki«, naponta új meg új megalázó rendeletek jelentek meg. Én semmilyen védlevélért nem talpaltam. Wallenberg nevét először deportálás után hallottam.
November első napjaiban óriási robbanás hallatszott: felrobbantották a Margit hidat.
Aztán nemsokára jött a deportálás. November 9-én hajnalban Bese, a segéd házfelügyelő végigsántikált a folyosókon, szólt, hogy sorakozó az udvaron. Én naiv liba magammal vittem a vegyészdoktori oklevelemet, mintha csak rám vártak volna a német vegyi gyárak. A házból 4-5 fiatal gyűlt össze az udvaron.
Első utunk a felrobbantott Margit híd megmaradt aluljárójához vezetett. Itt egy főnyilas megkérdezte, kinek van svéd vagy svájci védlevele. Akinek volt – és naivan elővette – azt apró darabokra tépte. A még álló Lánchídon át vonulva érkeztünk az Óbudai Téglagyárba. Ott töltöttük az első éjszakát, a téglaszárító állványok között a földön. Már ott többen öngyilkosok lettek valamilyen méreggel. Egyébként nálam is volt egy kis üvegben ciánkáli.”
Lili több tábort is megjárt Dachau környékén. Május elsején szabadították fel amerikai katonák. Hetekig tartott, amíg egy kicsit felhizlalták, és több társával együtt elindult hazafelé. Semmit sem tudott arról, mi van a Mamájával és a testvéreivel.
„Vonatról vonatra szálltunk, és megérkeztünk Pestre. Kelenföldig jött a vonat, onnan gyalog bejöttünk, át a Manci hídon. Anyám már tudta rólam, hogy élek, mert egy bajtársnő más úton, más vonatokon előbb érkezett haza egy-két nappal. A Mamám minden nap kiment a Manci hídhoz, és ott lesett…
Augusztus 20-a volt, amikor megérkeztünk, és nagyon félve közelítettem a Sziget utcához. Nem tudtam, hogy áll-e a ház, és ki van meg? Fantasztikus játéka a sorsnak, hogy még mielőtt odaértem volna, az egyik sarkon összefutottam unokatestvéremmel, Györgyivel, ő mondta el, hogy Anyukád él, és Magda is.”
A felszabadulás után Magda szült még egy gyereket, Janka hazajött Jeruzsálemből, Lili soha nem jutott el Izraelbe, de újra férjhez ment, és született egy lánya, Ágnes. Laci is hazajött, megnősült, és megszületett Zsuzsanna lánya. Sem Lili, sem Laci nem laktak többé a Sziget utcában. Magdáék Pozsonyi úti lakását orosz katonák foglalták el, így ők visszatértek a Sziget utcába, és 1956-ig laktak ott. Janka 1955-ben halt meg. Magda 1995-ben, Laci 1997-ben, Lili 1998-ban. Mindhárman szép kort értek meg, unokáikkal is sokat lehettek együtt.
Nagyszüleim és két gyerekük, - Leicht család Dunaszerdahelyről - itt laktak. Állítólag lent a pincében vagy a földszinten? volt egy papír/zacskó gyár. Talán Weisznek hívták a tulajdonost. Nagyapám és a testvére ott bújkáltak különböző bútorok mögött. Valaki hozott nekik ennivalót. Tavaly ott voltunk és két Izraelben született gyermekemmel bementünk, körülnéztünk.
2014. április 07., hétfő
Azt hiszem én vagyok egyedül a VIII. Népszinház utca 46.sz. ház lakói közül életben, aki emlékszik még az elmúlt időkre, annak minden fájdalmára és keserűségére, amit sajnos ennyi idő után sem lehet elfelejteni. Azonban ebben a házban a többi lakó olyan volt, hogy ott segitett ahol tudott, és senki sem költözött el, hanem mindenki valahogyan segitette az oda beköltöztett és ott lakó zsidókat. Én a szüleimmel 1936 óta ott laktunk és még most 84 évesen is ebben a házban lakom. Sajnos már sokan nem emlékeznek ezekre a kiméletlen időkre. Én túléltem, de nem felejtek semmit sem el.
2014. április 05., szombat
Ez a ház a Chevra kadisa tulajdona volt. Mi 1936.ban költöztünk ebbe a lakásba. Miután a legnagyobb része a lakóknak zsidó volt, ezért csillagos házzá nyilvánították. Mi eredetileg 4-en laktunk ebben a kétszobás lakásban. Azonban amikor a sárga csillagot fel kellett tenni 2 évvel idősebb bátyám illegalitásba vonult és Beke Györgyként élt tovább. Sajnos többet nem láttuk és, hogy bajunk ne legyen csak nagyon kerülő úton jelentkezett. 1944 december 29-én, Budapesten Attila krt. 26 ház bejáratánál bombatámadás közben meghalt. A felszabadulás után egy barátja jelentkezett –aki egyébként leventeoktatónk volt- és elmondta mi történt és így lehetőség volt exhumálni és a mártír parcellában eltemetni.
A lakásba egy nagyon kedves családot utaltak be, akikkel nagyon baráti viszonyt alakítottunk ki és problémamentesen éltünk együtt nagyon összeszorulva.
Édesapámat folyamatosan behívták munkaszolgálatra. Minden jövedelem nélkül maradtunk. Édesapám korábbi munkaadója, ahol természetesen feketén dolgozott úgy segített rajtunk, hogy engem apukám fizetésével kifutóként alkalmazott. Amikor a kijárási tilalommal is sújtottak bennünket, akkor is alkalmazott pár órára eredeti fizetéssel. Deák Gábornak hívták, cipőgyártással és kereskedelemmel foglalkozott. A Paulai Ede utcában és a nyugatinál a Westendben volt üzlete.
Voltak olyan keresztény emberek, akik segítették az üldözötteket.
Később megháláltam Neki a segítségét és emberségét, amikor az Ő üldöztetésén kellett segíteni.
A csillagos házban mi gyerekek nem éreztük az élet szörnyűségeit. Játszottunk most már két-háromszoros létszámban.
Több alkalommal délután a kijárási tilalom után a művészetet kedvelő és a valóságban ezzel foglalkozó felnőttek színi előadásokat szerveztek, amik bizony magas színvonalúak voltak. Én magam énekeltem operát és más dalokat is.
Érdekes, hogy sok évvel utána, a 80-as évek elején egy alkalommal Chicagóban találkoztam egy hölggyel, aki emlékezett ezekre az élményt jelentő eseményekre.
November elején át kellett költöznünk egy vatikáni védett házba a Dohány utca és a Rózsák tere sarkára. Itt sajnos csak rövid ideig voltunk, mert bevittek bennünket a gettóba. A bevitel teljesen váratlan volt és én szokás szerint nem voltam otthon, mert csillag nélkül dolgoztam. Mikor hazaértem akkor láttam, hogy az egész ház fel van sorakozva.
Szüleim intettek, hogy ne menjek közéjük. Végig kísértem őket messziről. Így tudtam meg, hogy a Wesselényi utca 8-ba vittek bennünket.
A gettóélet az egy másik történet. De fontos megemlítenem a felszabadulás utáni történteket is.
Január 18-án reggel jöttek be a szovjet csapatok. Ezután pár óra múlva visszamentünk a lakásunkba. Egy Pestszentlőrinci család lakott benne. Kértük Őket, hogy menjenek haza, mert vissza akarunk költözni. Erre két nap múlva került sor. A lakásunk üres volt, de minden vagyonunk, bútorunk az emeleten lévő fogtechnikai laboraroriumba volt lerakva. Meg kell mondanom, hogy itt is szerencsénk volt, mert még egy gombostű sem hiányzott. Ezek az emberek is becsületesek voltak.
Sajnos azokról semmit nem tudunk, akikkel együtt éltünk a csillagos házban.
A Szófia utca (akkori nevén Hegedüs Sándor) 7. is csillagos ház volt. Ott laktam szüleimmel,nagyszüleimmel, nagynénimmel,unokatestvéremmel egy két helyiséges lakásban. A lakásba" csere" útján kerültünk. Az ott lakó költözött a mi Teréz körút 6. sz. alatti lakásunkba. A család neve-ha jól emlékszem Böle volt. Nagyon rendes emberek lehettek, mert kiköltözésünkkor egy szobába szüleim egy szobába zsúfolták össze a bútorainkat, majd a házparancsnok jelenlétében lepecsételték a szobát. Felszabadulás után édesapám január 20-a körül saját maga nyitotta ki. Minden érintetlen volt.
A családom relatív „szerencsés” volt. Nagybátyám halt meg munkaszolgálatosként, de betegségben. Más lapra tartozik, hogy normál időben gyógyítható lett volna.
Anyám, nagynénim csodával határos módon menekültek meg. Mi kikeresztelkedtünk (nem bánom és nem szégyellem, ez akkor életmentő volt). Deportáló vonatra kerültek, és Hegyeshalomban,egy olyan átadó tiszttel találkoztak, aki vallásosként, elfogadta a pápai menlevelet (összesen 14-et) és visszaküldték őket Magyarországra. Még a mai napig is szinte hihetetlen.
Unokatestvéremmel - mindketten nyolc évesek voltunk - és nagypapámmal együtt kis szarházi nyilas gyerekek leszedtek minket a villamosról. Előbb a Szent István körúti nyilasházba vittek, majd onnan a téglagyárba, ahonnan egy tizedes, pénz ígéretéért kihozott minket. Ez sem mindennapos történet.
Néhány napi hányódás után az itthoni család összekerült, először a Sziget utca (ma Radnóti Miklós utca) 25. számú pápai védett házba vittek. Innen kerültünk a gettóba, és ott szabadultunk fel.
A lakásban, ahol helyet kaptunk, volt egy másik család is, egy öt éves kislánnyal. Ő ma a feleségem, immár 54 éve. A korábbi együttélés persze csak akkor derült ki számunkra, amikor már udvaroltam neki.
Sajnos az Ő családjának nagy része a terror áldozata lett, nagyon sokan haltak meg közülük koncentrációs táborban. Édesapja ugyan visszajött, de testileg összetörve, betegen.
Emlékezés az Éliás családra
Édesanyám családja a Váci út 16-ban lakott, meglehetős szegénységben, ha jól emlékszem anyám elbeszélésére, egy udvari, szoba-konyhás lakásban. Négyen voltak, édesapja Éliás Miksa (1892-1945) borbély volt, de üzlete nem volt, talán házhoz járt. Édesanyja – nehéz leírnom, hogy nagyanyám, mert nem voltak élő nagyszüleim soha – Éliás Miksáné sz. Kohn Irma (1895-1944) időnként szintén házhoz járt manikűrözni. Két gyermekük volt, Éliás György (1920-1943) és anyám, Éliás Vera (1923-1990). Nem voltak igazán vallásosak, de szokásból – többé-kevésbé kóser háztartást vittek és anyám szerint az édesanyja hosszúnapkor böjtölt és elment a zsinagógába. Gyuri kereskedelmi iskolába járt, Vera négy polgárit végzett, s noha igen eszes volt, nem tanulhatott tovább. Fűzőkészítő lett, utolsó háború előtti munkahelye a Hungária Gumitextil- és Kötszergyár volt.
Családjából egyedül Vera élte túl a háborút. Fivére a bori munkatáborban halt meg, a Yad Vashem adatbázisában lévő lista szerint 1943-ban. Vera sok más nővel együtt november 9-én „vonult be” a KISOK pályára, majd az óbudai téglagyár érintésével gyalog hajtották őket végig az országon, hogy a nyugati határvidéken tankcsapdákat ássanak. Ezért tartózkodtak egy darabig Kópházán, majd tovább vitték őket Ausztriába, a Wiener Neustadt közelében lévő Lichtenwörthbe. (Helyek, dátumok, események mindenben egyeznek azzal, amit Czingel Szilvia „Szakácskönyv a túlélésért” című könyvében olvastam.[1], Itt a foglyok, többnyire nők, egy üres, fűtetlen gyárépületben tartózkodtak naphosszat, már nem dolgoztatták, de módszeresen éheztették őket. Nagyon sokan éhen haltak, vagy legyengült szervezetükkel betegségek végeztek. Vera 21 éves volt, elbeszélése szerint életét jó bakancsának és egy harminc év körüli asszonynak köszönhette, akinek volt egy paplanja és pártfogásába vette őt. S talán még annak, hogy el sem tudta képzelni, hogy nem tér vissza. 1945. április 2.-án a tábor felszabadulása után – már tífusztól betegen – azonnal hazaindultak. Pártfogója útközben meghalt, ő valahogy hazaért és otthon találta az édesapját. Édesanyját azonban nem, ő „önként beállt egy menetbe, hogy megkeresse a lányát”. Hetekig nagyon beteg volt, talán kórházba is került, később nem emlékezett erre az időszakra. Első és kínzó emléke az volt, hogy apja belehalt a feltehetően tőle elkapott kiütéses tífuszba. Édesanyjáról valaki hírt hozott; Bergen-Belsenben gázkamrában halt meg. Verának voltak Budapesten rokonai – a vidékiek mind elpusztultak – de egy kivétellel nem tartotta velük a kapcsolatot. Egész életében bánat és bűntudat gyötörte szülei halála miatt.
Emlékezésként ideillesztem az Éliás család odaveszett tagjainak utolsó és édesanyám deportálás előtti fényképét.
[1] Másik dokumentum Lichtenwörtről: http://www.hdke.hu/files/csatolmanyok/9_Lichtenworth.pdf
Mi a háború után költöztünk az Almássy tér 12-be, talán 1949-50 táján, én ekkor 2-3 éves voltam. A házfelügyelő Jakobcsics családról tudtuk, hogy a háború idején mentették az embereket, s amikor 1956-ban az egyetlen nagyhangú ember a házban zsidózni kezdett, akkor is azonnal a Jakobcsics házaspár állította le. Sem a zsidókat, sem a (zsidó) kommunistákat (az én családomat) nem engedték bántani.