Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. április 19., szombat
A Hollán utca 3-ban – ahol aztán később voltunk a csillagos házban – az apu egyik jó barátjának az utca felől volt egy szuterénja. Ők az ötödiken laktak, ő is vegyészmérnök volt, és ciánozással foglalkozott. Akkoriban a budapesti lakások tele voltak poloskával, amiktől egyszerűen nem lehetett megszabadulni. Az emberek évente ciánoztattak, mégis voltak poloskák. A ciánozás azzal járt, hogy a lakásból ki kellett menni, légmentesen lezárták, ciángázt engedtek bele, huszonnégy vagy negyvennyolc óra múlva kiszellőztettek, és akkor lehetett aztán takarítani, és visszamenni a lakásba. Evvel együtt az én anyám annyit küszködött, minden héten a lánnyal szétszedte az összes ágyat darabokra, mert ezek a régi ágyak szétszedhetőek voltak. Petróleummal bespriccelte, drótdarabbal az összes lukat, rést kipiszkálta, a képeket leszedték, szóval az egy iszonyú munka volt, és mégis volt poloska. Nem lehetett attól megszabadulni egészen a háború végéig. Apám barátjának a Hollán utcában az a szuterén volt a műhelye, raktára, és nekem légiriadó alatt oda kellett átszaladnom az iskolából. Nem volt nagyon messze, de hogy én hogy féltem, míg oda átértem, azt ki nem tudom mondani!
Mondtam az apunak, hogy bejöttek a németek. Akkor az apu fölhívta telefonon egy barátját, és ő is mondta apámnak, hogy igen, tényleg bejöttek. No akkor estig izgultunk, míg anyámék előkerültek. És azután villámgyorsan mentek az események: kikapcsolták a telefont a zsidó lakásokban, be kellett szolgáltatni a rádiókat, és nagyon hamarosan csillagos házba kellett menni [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. – A szerk.]. A Paulay 12 nem lett csillagos ház, így nekünk menni kellett. Az iskolában gyorsan kiadták a bizonyítványt a második osztályról, mert ez egy töredékév volt, és utána aztán már tanítás nem volt. Emlékszem, hogy mikor már nagyon kezdett rossz világ lenni, akkor az apukám összeszedte a pisztolyát – mint kiderült, volt egy pisztolya – meg valamilyen kommunista irodalmat, összekötözte egy kis csomagba, elmentünk, és a Lánchídnál bedobta a Dunába. Csillagos házban a Hollán utca 3-ban, az ötödik emeleten laktunk egy szobában apám barátjánál. Ott lakott még egy házaspár is a hálószobában, akiket ugyanúgy odatelepítettek, mint minket. A csillagos házban, azon kívül, hogy csillagot kellett viselni, meg volt szabva, hogy mikor mehetünk az utcára [1944. június végétől ezeket a házakat csak meghatározott időpontok között volt szabad elhagyni. – A szerk.]. Dolgozni nem lehetett, mindenki a tartalékaiból élt. Mi pedig, gyerekek a házbeli gyerekekkel játszottunk. Mivel nem lehetett kimenni az utcára, mindig a lépcsőfordulóban játszottunk. És akkor egyszer csak a szüleimet elvitték onnan. Elvitte a Gestapo valamikor augusztusban. Mentem föl, és két pasas – ahogy a filmekben is mutatják, kalap, ballonkabát – vezette ki a szüleimet. Én próbáltam meggátolni, hát nem bántott a két ember, csak úgy félresöpört. És akkor, ahogy a filmben van, abban a kis autóban elvitték a szüleimet föl a Majesticbe.
A Centropa archívumából
A gettóban megtudtam, hogy nagynéném, Etel néni a menyével, Mancival és a 10 éves Bandi unokájával a Wesselényi u. 4. számú ház pincéjében tartózkodik. Ignác bácsit, Etel néni férjét elhurcolták (nem tudjuk, hogy melyik haláltáborban végeztek vele). Etel néniék kénytelenek voltak csillagos házba, a Sziget utca 40-be költözni. Az óbudai téglagyárat is megjárták, de az öregeket és a gyermekeseket hazaengedték. Visszatérhettek a lakásukba, de már 2 hónapja beköltöztek a gettóba, és lakásuk is volt a negyedik emeleten, ahova a menye néha felment főzni addig, amíg egy ízben észre nem vette, hogy a szemközti ház teteje megemelkedik, és darabokban visszahull.
Egy orosz bomba csapott bele. A németek ugyanis a Wesselényi utca és a gettóbeli keresztutca számos háztetejére gépágyút telepítettek, amelyek igyekeztek elűzni a minden nap menetrendszeren megjelenő orosz harci repülőgépeket. Azok is dobáltak kisméretű bombákat, és ezek nem a légvédelmi ágyúkat, hanem rendszerint a környező házakat találták el kisebb-nagyobb kárt okozva bennük. A Sziget utca 4-6. számú házból egyébként nem kellett elköltözniük a zsidóknak – 3-4 zsidó család ott is maradt, és egyikük, egy cipész felesége, látva elesettségemet, még tojásporból készült rántottával is megkínált –, pedig nem lett úgynevezett „csillagos házként” kijelölve. Ez a viceházmester nyilas pártszolgálatos fiának volt köszönhető. Az apám által elhagyott lakást sem vették nyilvántartásba, nyilas razziát sem éltek át, és hazaköltözésünkkor a házban lakók is üdvözöltek bennünket. Ez kivételes, egyedülálló eset volt a budapesti nyilasuralom történetében. Nagyon kalandos volt a berendezkedésünk. Eleinte Etel néniék igen szűkös élelmiszertartalékait éltük fel. Etel néniék utolsó „vándorlakása” – mielőtt a gettóba költöztek – a Sziget utca végén levő „Palatinus” házban volt. Kérésére egy kiskocsival elhoztuk az otthagyott holmijukat. Én elcsentem egy könyökcsövet, így már nem volt akadálya a cselédszobában talált Jancsi-kályhában való tűzrakásnak. Kiástuk a szenespincénkben a szénhalom alá rejtett bélyeggyűjteményt és megboldogult édesanyám ékszereinek egy részét. A másik felét kedves barátnőnk, Pilátné rejtette el és adta vissza maradéktalanul.
A Centropa archívumából
Először zsidó házban [lásd: csillagos ház] laktunk, odavettünk rokonokat, az egyik nagynénémet, Schlesinger Jolánt, aki később Schwarz Richárdné lett. Odavettük a családot, akkor már kétszobás-fürdőszobás lakásunk volt. Ez az István út 40-ben volt. A másik család is négytagú volt, és mindenkinek volt egy-egy szűk szobája. Aztán Schlesinger Jolánék elköltöztek, hogy hova, azt már nem tudom. De túlélték a háborút. Mi később a nővérem segítségével – mint svájci védettek – elköltöztünk a Katona József utca 41-be, ahol már más családdal laktunk egy szobában. Az akkor sok volt, és onnan láttuk a Duna parti szörnyűségeket, többek között a saját nagybátyám és unokaöcsém a halálát, Natonek József és Gyuri Dunába lövését. A szüleimet a nővérem mentette meg úgy, hogy odament az egyik nyilashoz, és az a nyilas – úgy látszik – megértette a szomorúságát. Kihivatta a szüleimet a pincéből, és visszamentek a védett lakásba. Ott találkoztunk újra. Mert később én is visszatértem oda.
A Centropa archívumából
A nagymama idős korában a Paulay Ede utcába költözött Aranka nagynénimhez. Az később csillagos ház lett. 1940-ben a nagymama kórházba került, és ott halt meg. Nem tudom, mennyi idős volt. A csillagos házban a mindennapok unalmasak és értelmetlenek voltak. Egy csomó ember össze volt zárva. Ott csak a fiatal fiúk, az asszonyok és az öregek maradtak. Aki ép férfi volt, azt munkaszolgálatosnak vitték. Amennyi családot be tudtak zsúfolni, annyi lakott ott. Ami vicces, hogy ez egy kétudvaros ház volt. Az első udvarban, ami jobb kinézetű volt, az első emeleten volt egy kupleráj.
A kupleráj minden ablakára papírból kereszt volt kiragasztva, hogy tudják, itt kurvák vannak, nem zsidók. Zárt udvar volt, nem ilyen strichelő kurvák voltak, nem is lehetett este lemenni, még ha a nők le is mentek, de a férfiak semmiképp. Nagyon aranyos francia házaspár vezette. Valami Josephine vagy minek hívták az asszonyt. Volt egy buldog kutyájuk, erre jól emlékszem. Nagyon kedvesek voltak, nagyon liberálisak, jóban voltak a lakókkal, a kurvák is jóban voltak velünk, nem is volt probléma. Az egyik kurva egy Horthy detektívvel lakott. Amikor jött le a légópincébe, jött a detektív is, de sose bántott senkit. Nem érezte ő se olyan nagy dicsőségnek, hogy egy kuplerájban lakik, de ott lakott, ott húzta meg magát. Általában az volt a dolguk, hogy kinyomozzák a zsidókat, az államellenes esküvéseket. Nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy ugyanúgy lejött a pincébe, és sose volt vele semmi probléma, ez egy ilyen pasas volt, nyilván a nő is rendes volt, velünk érzett. A nők végtelenül rendesek voltak. Az emberek a csillagos házban kiveszekedték magukat, vitatkoztak. Jöttek a szellemidézők, jöttek a cigányok csereberélni. A két unokanővérem a cigányokkal csirkére cserélte a nagynénim összes leánykori kelengyéjét, amit már senki nem hordott. Valamikor megcsinálták a vászonbugyit, vászonkombinét, és eltették a szekrénybe. A mi korosztályunk ilyeneket nem hordott, de szerintem a nagynénim se. Az egészet elcseréltük. Mindig finom rántott csirkét ettünk. Szidtak minket a házban, hogy túl sokat adtunk a csirkékért. Az embereken eluralkodott a semmittevés, ezt meguntam, fogtam magam, és kijártam dolgozni. A házbeli Vajda Lacitól, aki fogorvos lett, kaptam a tippet, hogy el lehet járni dolgozni építkezésekre. Volt egy romeltakarítás, amikor az úri kaszinót hordtuk el, az Aréna út és a Gorkij fasor sarkán [akkor: Vilma királynő út, ma: Városligeti fasor]. Imádtam a tetőfedőkkel dolgozni. Kibújtunk a négyemeletes házból, ültem a gerendákon, és adtam fel a cserepeket. Nem kényszerített erre senki, nem félek a magasságtól. Még ma is látom azt a házat a Szondi utcával szemben, ahol fenn ültem a tetőn, és cserepeztem. Nagyon jó társaság volt. Egy zsidó mérnök, a Markovics úr volt a főnök. Nem tudom, milyen építővállalatnak volt a mérnöke, és nem tudom, hogyan kapott a német megszállás alatt ilyen munkákat. Ide-oda küldtek, de többnyire ott voltunk a Gorkij fasor végén, és az úri kaszinó maradékát termeltük el. Nagyon aranyos zsidó lányok voltak a társaim. Rajtunk volt a csillag [lásd: sárga csillag]. Nagyon jól éreztük magunkat, cipekedtünk, vittük a gerendát, téglát raktunk, sokkal jobb volt, mint ülni a csillagos házban, és szellemet idézni, mert nem volt más dolguk, és ilyeneket csináltak.
Apám munkaszolgálatos volt, de még Pesten időnként kiengedték. Egyszer hozott valami libaaprólékot, de a két unokanővérem lusta volt megfőzni, pedig egész nap otthon nem csináltak semmit, bevágták a jégszekrénybe, és megkukacosodott. Akkor voltak már ilyen ócska hűtőszekrények, amibe venni kellett a jeget. Vásárolni csak a kijárási időben lehetett [lásd: kijárási tilalom Budapesten], de őrületes áruhiány volt. Nem volt semmi. Volt a sztójaykolbász, a legócskább kenőmájas, de még annál is borzalmasabb ízű volt [Háborús időkben a népnyelv a rossz minőségű élelmiszereket politikusokról nevezte el, mintegy jelezve felelősségüket a szűkölködésért. Így például a mindenféle vegyes hullott gyümölcsből készült kemény tömblekvárt hitlerszalonnának nevezték. Sztójay Döméhez lásd: sárga csillag; Magyarország német megszállása. – A szerk.]. Az ember azt vette, amit kapott. Nagyon keveset kapott. Zsidó üzlet nem volt, bezárták. El kellett találni, hova menjenek a zsidók vásárolni. Azt már nem tudom, hogy a többiek hol vásároltak, én a munka végeztével útközben vásároltam különböző kereskedésekben. Este ötre kellett otthon lenni, négyig dolgoztunk ezekkel a lányokkal, akik a környéken laktak. Szép nyugodtan jöttünk a Király utcában, senki nem bántott minket, közben megvettük, amit kaptunk, és megettük. Jegyünk nem volt, zsidók jegyet sem kaptak, vettünk, amit lehetett [A közellátási miniszter 1944. május 1-jén kelt 108.500. K. M. számú rendelete szabályozta a zsidók élelmiszer-ellátását. A rendelet meghatározta a zsidóknak járó fejadagokat – például fejenként és hetenként 10 dkg hús, havonként 30 dkg cukor és 30 dkg étolaj járt. A zsidók közellátási szelvényívet nem kaphattak, a már kiosztott íveket 1944. május 3-ig vissza kellett szolgáltatni. A rendelet végrehajtásával kapcsolatos jegyek előállításáról és szétosztásáról a községi elöljáróságnak kellett gondoskodnia. Lásd még: jegyrendszer Magyarországon (1940–1951). – A szerk.].
A csillagos ház a Paulay Ede utca 43-ban volt, ahol az unokanővéremék laktak. Ott nőttek fel, ott volt a lakásuk, de közben meghalt a papa és a mama, maradt a két lány. Az egyik lányt, aki ma is él, elbújtatta a leendője, aki aztán mégsem lett a férje. Én meg ott maradtam a másik unokanővéremmel. Egy szobában voltam egy nagyon aranyos öreg zsidó bácsival, akinek a feleségét a bécsi gettóban ölték meg. Volt még egy Dengler nevű házaspár, akiknek a Margit híd budai hídfőjénél volt hal-vad-baromfi üzletük. Nagyon aranyos, idős emberek voltak. Az unokanővéreméknek jól jött, hogy névleg ott voltunk, mert beraktak volna vadidegeneket, akárhányat. 1944 novemberétől már éjszakáról éjszakára le kellett menni a légópincébe. Már dörögtek az ágyúk, már valahol Vecsésen [azaz Budapesttől 19 kilométerre – A szerk.] voltak az oroszok, amiről mi nem tudtunk, miután rádiójuk nem volt a zsidóknak. Már rég elvették [Zsidók tulajdonában 1944 áprilisától nem lehettek rádiókészülékek. (Ezt megelőzte a telefonok kötelező beszolgáltatása.) Április 7-től korlátozták a zsidók utazását, nem használhattak személyautót, motorkerékpárt, nem utazhattak vasúton, taxin, hajón vagy társasgépkocsin. Lásd még: zsidótörvények Magyarországon. – A szerk.]. Újság sem volt, csak nyilas újság, azt meg venni sem mertük volna, de nem is akartuk. Semmit sem tudtunk. Ez a csillagos ház egy gangos ház volt, úgyhogy olyan nem volt, hogy valaki angol rádiót hallgat [A BBC többnyelvű – és a célterületeken általában betiltott – világszolgálatának (World Service) magyar nyelvű adása a második világháború kitörése után 4 nappal szólalt meg először. – A szerk.]. Házkutatás is volt, néha kétszer egy éjszaka, és egyszer fölszedtem egy angol röpcédulát, és ott volt az éjjeli szekrényemen, de szerencsére nem vették észre. 1944. november kilencedikén éjszaka ránk zárták a csillagos ház kapuját. Azelőtt nem zárták ránk, csak kijárási tilalom volt, de akkor ránk zárták. Hajnalban letereltek minket, és én úgy mentem el, hogy a pizsamára felvettem egy hosszú nadrágot. Úgy is jöttem haza, abban a pizsamában, amit fölkaptam. Olyan szerencsétlenül jártam, hogy apám hozott nekem egy vadonatúj magas szárú fekete cipőt minden eshetőségre, és én azt az új cipőt vettem föl, és véresre törte menet közbe a lábamat. Az asszonyok észrevették, hogy én ott bicegek. Egyiket sem ismertem. Leültettek, letépték rólam a már véres cipőt, és valaki adott egy halinacsizmát, amit spárgával kötöztek rá a lábamra, mert harmincötös lábam van. Azzal mentem, azzal is jöttem haza. Volt egy ilyen süsüsapkám, ez egy hegyes sapka, ami áll alatt megköthető, és télen viselik. Nem viseltem volna, mert még nem volt olyan hideg, de gyorsan fölvettem. Nem adtak arra időt, hogy tisztességesen átöltözzek. Ócska lekvárt, májkrémet dobtam a hátizsákba. Nem találkoztam senki ismerőssel, amit utólag se értek, hiszen az egész utcát, az összes házat leterelték. Én csak baktattam ott egyedül, aztán jöttek a további dolgok, az a bizonyos halálmenet [lásd: halálmenetek Hegyeshalomba].
A Centropa archívumából
Amíg a szüleim éltek, az ünnepeket azoknál a rokonoknál töltöttük a Lónyay utca 18/b-ben, a Spatz család leszármazottainál, ahol a csillagos ház volt. Nagyapám testvérének, Spatz Miksáné, született Spitzkopf Olga leszármazottainak a lakásában. Az ő gyerekei voltak az Edit és a Katalin. Editnek nem volt gyereke, a Katalinnak született az utolsó pillanatban, harminchét vagy harmincnyolc éves korában egy fia, a Lusztig Péter. Editet – miután egy babaszépség volt fiatalkorában – Babának hívták, Spatz Baba, így mondták. Őt nagyon szerettük. Neki is két férje volt, az egyik meghalt nagyon fiatalon munkaszolgálatban – alig hogy együtt éltek –, és a második is meghalt később, de ő betegségben. És oda jártunk mi, ott voltunk ezeken a nagy ünnepeken. Pészahkor meg hosszúnapkor, tehát ez egy ilyen családi összejövetel volt.
Ott mindig volt egy-két rokon, ők talán jobban ápolták a rokoni kapcsolatokat. És a férfiak onnan mentek a templomba. Apám is. Hosszúnapkor, azt tudom, hogy időre kellett menni, meg amikor lefújták a hosszúnapot másnap, akkor böjtöltünk is, és ott volt uzsonna és vacsora. Volt egy olyan furcsa szokás, hogy amikor kiment az ünnep – mindig, amikor feljön az első csillag, amikor a sófár kürtjét megfújják –, akkor volt uzsonna: tejeskávé, kuglóf, gyümölcs [A sófárt (héber: kürt) Elul hónap első napjától minden reggel megfújják. Ros Hásánákor is megfújják a sófárt, Jom Kipurkor azonban nem. A Jom Kipur végét jelző ima után még egyszer megfújják a sófárt. Lásd még: sófár. – A szerk.]. Ami nem terhelte meg a gyomrot a huszonnégy vagy huszonhat [helyesen: huszonöt] órás böjt után. Jöttek haza a férfiak nagy éhesen a templomból, és már meg volt terítve, és akkor jött az uzsonna. És rá egy óra-másfél órára pedig volt paprikás csirke rizzsel, és az volt a vacsora. Elég soká éltek ezek az ünnepek, talán még a hetvenes évek elején is, azt hiszem, oda még a gyerekeim is eljöttek velünk.
Aztán voltunk még pár hétig a svéd védett házban, a Pozsonyi út 4-ben. Pontosan nem tudom, mikor voltunk ott, erre nem igazán emlékszem. Onnan mentünk a gettóba. Összetereltek minket egy téli reggelen, összekolompolták a házat. Gyalog mentünk, és nem tudtuk, hogy a Dunába-e vagy hova [lásd: zsidók Dunába lövése]. Mindenhonnan hallottuk a tompa lövöldözést. De egy gyerek még nem volt teljesen a tudatában, a gyereknek soha nincs olyan félelemérzete, mint a felnőttnek. És hát nem a Dunában kötöttünk ki, hanem a gettóban. Mit meséljek erről? Éheztünk, fáztunk, rossz volt. Rossz emlék, az embernek a gyerekkorát teljesen kettétörte. Egy ócska pincében voltunk – mert nem volt ott már lakás, akkor már tele volt a gettó –, nem is tudom, hányan. Se ágy, se ilyesmi, emlékszem, volt egy házmester néni, és neki volt egy nagy ágya, és én mint gyerek, ott aludtam vele. A szüleim meg valahol a földön. Le voltak terítve matracok. Hogy aztán ott egyáltalán volt-e fűtés vagy nem, azt nem tudom. Még szerencse, hogy 1944 tele nem volt olyan nagyon hideg. Onnan ki se lehetett menni, zárt terület volt. Lehet, hogy a házból ki lehetett menni, egy kicsit ott sétálni, de erre én már nem igazán emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy sokat voltam a szüleimmel. És annak örültünk, hogy egy napnak mindig vége volt. Úgy eltelt a nap a semmivel. Avval, hogy hallgattuk a bombázásokat, a belövéseket, és jöttek a hírek. Nem hiszem, hogy ott voltak még más gyerekek. Még azt se tudom, hogy hogy adtak enni, kik adtak enni. Nagyon keveset kaptunk enni. Annak volt köszönhető, hogy a gettóban túléltük, hogy Pest körül volt zárva már akkor, tehát az oroszok szerencsére már itt voltak, és így elkerültük a deportálást. De hát nagyon sokat éheztünk, és az utolsó pillanatban, január 18-án, mikor bejöttek az oroszok, akkor kezdtek osztogatni egy-két konzervet, ezt-azt-amazt. És amikor kinyitották a gettót – ott voltunk egészen az Akácfa utca végén, a Király utcánál, az utolsó ház a terézvárosi templomnál –, és a palánkot, amikor áttörtük, akkor jöttünk haza. Az utolsó napok elég mozgalmasak voltak, hol a németek voltak, hol az oroszok. A nagyanyám velünk volt valahogy végig, és a felszabadulást is megérte, de súlyos cukorbeteg volt ő már, az éhezéstől a szervezete felmondta a szolgálatot, és pár hét múlva meghalt. Úgy vitték ki a temetőbe, emlékszem, egy stráfkocsin. Szereztek valami koporsót, és úgy kellett kitolni Rákoskeresztúrra.
A Centropa archívumából
Néhány házzal odébb laktak a nagyanyámék, és nagy szerencsénk volt, mert az ő házukat jelölték ki csillagos háznak 1944 nyarán. És annak, aki nem volt zsidó, fölajánlották, hogy bárhová mehet, sőt még kaptak segítséget is, és elmehettek olyan lakásba, amit a zsidóknak el kellett hagyniuk. De érdekes módon, abban a házban nagyon sokan maradtak nem zsidók. Anyám meg én odaköltöztünk az egyik szobába, és aki létezett a családból, az odajött, hogy ne idegenekhez menjenek. Így abban a lakásban lakott a nagymamám, mind a három lánya (a férjek nem, mert azok elmentek munkaszolgálatra), azoknak az összes gyereke, plusz a nagybátyám, az Aladár felesége, az anyósa és a kicsi gyerekük, akit a saját szülőapja sosem látott, mert akkor született, amikor ő már rég munkaszolgálatos volt. Meg mi ketten anyuval. Tizenketten laktunk a háromszobás lakásban, mert összesen egy idegen hölgyet tettek még be hozzánk.
Anyám és a húga, a Piroska megmaradtak, bár 1944-ben, a csillagos házban kaptak egy behívót, kellett menni az óbudai téglagyárba, és el is mentek. Vettek kabátot, bakancsot, valami élelmet. Anyu elég élhetetlen volt. Ő nagyon félt mindenféle akciótól, de a húga nagyon életrevaló teremtés volt. Utóbb elmondták, a téglagyárban olyan zűrzavar volt, olyan eszméletlen mennyiségű nőt meg öreget hívtak be, hogy nem tudták őket bevagonírozni, mert olyan kapkodás volt. Az anyám húga azt mondta: „Te, innét mi lelépünk.” Anyám nem mert, de a húga csak erősködött, és hazaszöktek. Hazajöttek a csillagos házba. Mi aztán rettenetesen izgultunk, hogy melyik szomszéd mikor jelenti fel őket. De nem jelentették fel. Ők így kimaradtak abból a vagonírozásból, ami egyébként ment Auschwitzba. Úgyhogy így az anyuék megmaradtak. Ahol mi laktunk, a csillagos házban volt egy nagyon helyes keresztény asszony, akinek volt egy tizenöt éves fia, aki, hogy úgy mondjam, nagy vonzalommal viseltetett irántam. És ez a srác a mi elhagyott lakásunkból, annak a spájzából, amit ott a nagymama begyűjtött ennivalót, ami elfért a két kezében, zacskókban, cipelte napokon keresztül nekünk, amíg be lehetett jönni a gettóba. Hozott be lencsét, feles sárgaborsót, hagymát, krumplit, mindent, amit ott mi 1944 nyarán begyűjtöttünk a nagymama levezénylése mellett, aki nagyon szigorú volt, mert nagyon beosztással kellett élni. Ez nagyon komoly segítség volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy mi ugyan borzalmasan éheztünk, de azért nem haltunk éhen, szemben nagyon sok időssel, aki éhen halt. Nagyon sokáig nem tudtunk ebben a lakásban lenni, mert amikor elkezdődött Budapest ostroma és a hozzátartozó bombázás, akkor az egyik bombázás során a mellettünk lévő ház, a Kisdiófa utca 5. kapott egy telitalálatot [A szovjet csapatok 1944. december 26-ára kerítették be a fővárost, Pest ostroma 1945. január 18-án, Budáé február 13-án ért véget. – A szerk.]. Ennek következtében a Kisdiófa utca 3. egyik lépcsőháza leszakadt. Akkor aztán ott mindenki úgy megrémült, hogy az egész ház leköltözött a pincébe. Egyébként az egész gettó a pincében élt. Mert nem is lehetett másképp. A pincében lent voltunk, vittük magunkkal, amit tudtunk az emeletről; és bár a másik lépcsőház ép maradt, de senki nem mert már felmenni az emeleti lakásokba, az állandósult bombázások, ágyúzás, belövések miatt.
A Centropa archívumából
2014. április 18., péntek
A Teréz körúti ház nem volt csillagos ház, ezért el kellett költöznünk abból a lakásból. A Jókai utcai ház, ahova költöztünk, a Foncière biztosítóé volt, a II. emeleten volt az irodájuk. Még akkor is, amikor csillagos ház lett, 1944 júniusától. 1944. október végétől [lásd: nyilas hatalomátvétel] viszont a svéd követségi alkalmazottaknak volt a menedéke, diplomáciai védettség alatt, Raoul Wallenberg működése nyomán. A Jókai utcai lakás kisebb, háromszobás volt. Olyan kényszercsere volt ez.
Az apám, az anyám, a testvérem, a nagynéném meg a nagybátyám, Károly lakott ott rajtam kívül. Amikor Wallenberg működött, akkor már túl sokan, legalább 20-25-en laktunk a lakásban. Ekkorra mi, a család egy szobába szorultunk vissza. A házban maradtak keresztény lakók, akik nem mentek el – történetesen a házmester is. 1945. január 7-éről 8-ára virradó éjszaka a házmester „jótékony cselekedete” nyomán megjelent egy fegyveres nyilas társaság. Vagy ő szólt nekik, hogy itten vannak zsidók, jogtalanul, és egyébként is, hátha itt lehetne még valamit rabolgatni, miegyéb. Nem tudom. A lényeg az, hogy ezen az éjszakán megjelent ott pár nyilas. Én akkor voltam 11 éves. Az egész társaságot – már aki mozdítható volt, mert aki meg nem, azt agyonlőtték, ez már így szokott lenni – elvitték a Városház utca 14. szám alatti nyilas házba. Ez aWallenbergnek is a tudomására került, és megjelent a nyilas házban, így másnap átvittek bennünket a gettóba [lásd: budapesti gettó], az Akácfa utca 54. számú házba. Az apámat meg a nagybátyámat a Duna-partra vitték a rákövetkező napokban, és a Dunába lőtték őket. [1944 októbere, a nyilas hatalomátvétel után szabadon garázdálkodtak Budapesten, és sok zsidót kitereltek a Dunapartra, majd belelőtték a folyóba. – A szerk.] A holttest természetesen soha nem került elő. 1945. január 18-án történt meg a felszabadulás.
A Centropa archívumából
1944 előtt soha nem ért antiszemita atrocitás. Akkor egyszer kaptam egy pofont az utcán. Aztán nagyon féltünk 1944-ben Szálasi hatalomátvételekor [lásd: nyilas hatalomátvétel], amikor kivitték a Tattersallba [lóversenypálya] a zsidókat. Akkor jöttek házról házra, és én nagyon emlékszem, hogy nagyon féltem. [Randolph L. Braham írja: Budapesten „A zsidók ellen indított módszeres kampány október 20-án kezdődött. hajnalban rendőrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzen az udvarokon. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön föl rá, hogy egy órán belül útnak indul.
Még ugyanaznap délelőtt a nyilasokból és rendőrökből álló különítmények által kiválasztott zsidókat a Kerepesi úti lóversenypályára vagy a KISOK sportpályára vitték.” (A népirtás politikája. A holokauszt Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003). – A szerk.] S akkor azzal úsztuk meg mi a házban, hogy a nagyapámnak volt egy hamis papírja, hogy őt a Kun Béla idején halálra ítélték. Ezt megmutatta a nyilasoknak, és ezt értékelték, úgyhogy otthon maradtunk. A többiek a házból visszajöttek két nap múlva. Nem vittek el a házból, itt is a nagyapám zseniális volt, mert szerzett egy hamis svájci Schutzpasst, persze egészen egyértelmű volt, hogy hamis a pecsét rajta. Úgyhogy csináltatott róla fotokópiát, és emlékszem, az egész család rá volt írva – ő, a nagymama, az anyám meg én –, és elmentünk a Rákóczi út és Körút sarkán, ott volt egy közjegyző. És a fotokópiát a közjegyzővel hitelesíttette, és onnantól kezdve azt mutattuk, mert az már akkor egy hiteles papír volt, egy hamis levélnek a hitelesített másolata. Nagyon, nagyon rafinált ember volt. A Szövetség utcai ház zsidó háznak volt nyilvánítva. Azt hiszem, a többség egyébként is zsidó volt itt. A környék nem volt zsidó környék. De ez zsidó ház lett. Ott voltunk a háború alatt. S arra is emlékszem, hogy a földszinten lakott egy Keresényi, talán így hívták, aki vett nekem a szemben lévő cukrászdában fagylaltot, mert a zsidó nem mehetett a cukrászdába. A nyilas hatalomátvétel után el kellett hagyni; a Pozsonyi úton volt valami iroda, és ott kijelöltek nekünk egy védett házat a Tátra utca 29/b-ben. Nem volt olyan zsúfolt a lakás. Nem emlékszem, hogy kikkel laktunk. Lejártunk a pincébe, akkor egy asztalosüzem lehetett ott, és a bombázásokra ott voltunk. És ott főztek közösen. Erre emlékszem, hogy ettük azt a babfőzeléket, amibe szódabikarbóna helyett, hogy puhuljon a bab, véletlenül molyirtót tettek. De megettük. Ott ért minket a felszabadulás, de ott már házról házra jártak a nyilasok, és vitték őket [a zsidókat] a Duna-partra [lásd: védett ház; zsidók Dunába lövése]. Úgyhogy ha két nappal később jönnek az oroszok, mi is ott végezzük. Rengetegen elhunytak a holokausztban. Negyvenen a családból. Ebben az általam készített családfában, több mint kétszáz név van, és ezért csináltam, hogy a gyerekeim tudják, hogy honnan jöttek. Több évig dolgoztam rajta, mikor kint voltam Izraelben, próbáltam kiegészíteni. Most már készen van.
A háború után visszamentünk a Szövetség utcába. A lakásban volt, ami megmaradt, volt, ami nem. A bútorok nagyobb része megmaradt. De az én fölhúzható Märklin vasutam eltűnt. Emlékszem, hogy nem volt mit ennünk 1945-ben, és a házban laktak a Wintermantelék, akik ékszerészek voltak, keresztények. Két gyerek volt, és azokkal csináltam üzletet, hogy kajáért odaadom a Märklin vasutamat. S amikor oda akartam adni, kerestem, és azt is elvitték, nem volt meg. Úgyhogy az üzlet visszament.
A Centropa archívumából
2014. április 16., szerda
A VIII. kerületi Dugonics utcában egykor állt belső udvaros házat Miklós (Weisz) Sándor 1926. május 8-án vásárolta meg. Nem sokkal korábban a numerus clausus miatt kikerült állásából, addig a Ganz gyár könyvelőjeként dolgozott, de a szakmájának megfelelő pozícióba a diszkrimináló törvények miatt már nem tudott elhelyezkedni.
A rokonság konzervesként, élelmiszertermelő kisiparosként (főként savanyú káposzta, paprika, üveges sűrített paradicsom eltevésével és üzletek részére történő eladásával) kereste meg a kenyerét, így Sándor is errefelé fordult. A ház kedvező fekvése és az udvaron lévő helyiségek pontosan megfeleltek az ipar folytatásához szükséges feltételeknek. Az udvaron található volt három kisebb melléképület is, egy istálló, amelyben két lovat tartottak és volt két pince is.
Az ingatlant dollár alapú jelzáloggal vásárolta meg Sándor, aki sok éven át havonta pengőben törlesztette tartozását. A hitel teljesítése végül az ingatlan valós értékének többszörösére rúgott, ám másképp nem tudtak volna hozzájutni megfelelő adottságú és elhelyezkedésű ingatlanhoz, ugyanis a Teleki téri piacon is volt egy árusító standjuk, és az áruszállítás miatt ez az ingatlan sok szempontból előnyös volt.
A házban a háború kitöréséig Sándor, felesége Antónia és az 1928-ban született lányuk, Gabriella élt. 1941-ben rendeletileg elvették Sándor árusítási jogát és lovait, majd 1942-ben behívták munkaszolgálatra, ahonnan néhány hónap múlva visszatért. A németek bevonulását követően 1944 nyár elején kijelölték a csillagos házakat. Azt, hogy pontosan milyen okból történt a ház kiválasztása, nem tudni, bár vélhetően a tulajdonosok zsidó származása okként szolgálhatott. A zsidók kötelező csillagos házba költöztetése miatt ebbe a házba is több ember költözött be: többek közt Sándor egyik testvérének a családja Fótról (pontosabban Sándor sógornője a két gyerekével, mivel Sándor testvére, József munkaszolgálatos volt). Az utcából is költöztettek zsidókat ebbe a házba: 3 főt (a Szabolcs megyéből származó, de már Pesten élő Grószné Helént, 4 éves kislányát, Marikát és Helén húgát, Gizellát). Továbbá a házba költözött Sándor egy másik testvérének, Tibornak a felesége is.
A férfiak többségében munkaszolgálaton voltak, ezért leginkább nők és gyerekek költöztek a házba. 1944 októberében a nyilasok összeszedték a zsidó férfiakat a környékről. Sándort elvitték, és Vecsés közelében egy erdőbe terelték. Sokukat ott kivégezték, de Sándornak sikerült megmenekülnie. Betegen visszaszökött Pestre, és egy ideig a Bethlen utcában bujdosott egy ismerősénél. A Dugonics utcai házba 1944 karácsonyán, december 24-én jött vissza, és itt bujdosott tovább, leginkább a pincékben, amíg a városnak ez a része 1945 január 13-án fel nem szabadult.
A házban élt még ekkor Sándor egy lánytestvére, Mariska is, aki a háború vége előtt néhány héttel, 1945-ben súlyosan megbetegedett, és a házban halt meg. Semmilyen ellátásra nem számíthatott, ezért gyógyulásra esélye nem volt.
A házfelügyeletet egy egyedülálló keresztény nő látta el, Lauchs Annának hívták. Bár a házfelügyelők sok esetben szigorúak voltak a csillagos házakban, itt a ház lakói és a felügyelő közt jó viszony alakult ki. A kinevezett házfelügyelőt ugyanis Sándor felesége, Antónia, a háború előtti időkből is jól ismerte, és korábban is jó kapcsolatot ápoltak.
A háborút követően, az eredeti tulajdonosok halála után az udvaron álló üres épületekbe 1946-ban egy-egy családot költöztettek, habár azok olyan rossz állapotba kerültek, hogy végül csak egy család maradt ott, ám a ’70-es években ők is elköltöztek, mert az épületek ottlakásra alkalmatlanná váltak.
Sándor életéről az alábbi weboldalon többet olvashat, és több mint egy tucat korabeli dokumentumot találhat: http://rabbi.zsinagoga.net/2014/01/26/16-teny-es-kep-egy-polgarosodott-m...
2014. április 13., vasárnap
Spanyol védett ház volt, ahol családunk öt tagja lakott egy kétszemélyes ágyon, az egy szobás, hallos lakásban. A szobában rajtunk kívül még két házaspár lakott, a hallban két házaspár, és egy egyedülálló férfi. A fürdőkádban egy fiatal pár lakott. A 160 ott töltött nap minden órája félelemmel teli volt. A szemben lévő svéd házak lakóit elvitték, soha egyiket sem láttuk újra. Egy keresztény barátunk csempészet be néha valami ennivalót, miután a nyilas őrt megvesztegette. Az éhség már természetes állapotnak tűnt. A sós vízben kifőzött tészta mennyei eledel volt. Mi szerencsések voltunk.