Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. május 28., szerda
Születésemtől fogva itt éltem 20 -as éveim elejéig.Mennyi minden nyert értelmet, magyarázatot a csillag által.
http://kep-ter.blogspot.hu/2012/05/nyocker-rejtett-kincsei-nepszinhaz-ut...
1944-ben Légrády Károly utcának hívták s VATIKÁNI védett ház volt. A házban, ha jól emlékszem az elsö emeleten 2 lakást jelöltek ki védettnek. Mindkét lakás 2 szoba hall személyzeti szobás lakás volt s a lakásokban kb. 40-40 személy lakott. Én az egyikben laktam édesanyámmal. A hallban kaptunk helyet, ahol hatod magunkkal a földön aludtunk. A fürdöszobát és a konyhát osztották meg az ott lakók között mosakodásra. Mi a konyhához tartoztunk. Csak hideg vizünk volt s miután az utcára nézö ablak betört a légnyomástól, gyakran a lavorban amiben mosakodtunk a víz tetején jég rétegek alakultak ki. Karácsony este egy nyilas csoport jelent meg a házban, hogy az egyik lakás lakóit elvigye. A házmester elmondása szerint elöször abba a lakásba akartak bejönni, ahol mi is laktunk, de észrevették hogy a másik lakás ajtaján kis fény látszik s ezt jó alkalomnak tartották, hogy megsértették az elsötétitési rendelkezést, az utolsó másodpercben inkább oda csengettek be és mindenkit elvittek. Elöször a kerületi nyilasházba, ahol megverték öket, majd a Dunába lötték öket. Egy nö, aki mielött golyó érte volna beugrott a jeges Dunába, majd mikor mindenki elment kimászott s az éj leple alatt visszajött a házba mesélte el a történteket. Többször a mosókonyhában fözött anyám és mások az ott lévöknek, babot, amit nagy teknökbnen áztattak be. Az éléskamrában mentünk be sokszor fülelni az ágyuk hangját, mert ott lehetett ezt a legjobban hallani, ebböl következtettünk arra, hogy milyen közel van a front. Január közepén poár nyilas jelent meg s elvittek minden böröndöt, amit találtak. Ebböl arra gondoltunk némi örömmel, hogy már csomagolnak s menekülnek. Január 16-án reggel a konyha betörött ablakán óvatosan kinéztem s láttam egy katonát, akire azért figyeltem fel, mert a ¨vállán lévö puskája csöve nem felfelé nézett, hanem lefelé s ebböl azt a következtetést vontam le, hogy a katona biztos nem magyar, hanem szovjet. Valóban így volt. Nem tudom leírni mennyire örültünk, mert mindenki úgy érezte: túléltük, megmenekültünk. Dél felé meg is jelent egy szovjet tiszt s mikor meglátta, hogy a kabátomon sárga csillag van, jelekkel mutatta, hogy vegyem már le. Én akkor úgy gondoltam, hogy juszt sem veszem le! A tiszt elment s egy óra múlva vissze jött, kezében egy piros kocka konyharuhába csomagolt fekete kenyeret hozott nekünk, amit elosztottunk magunk között. A tiszt meglátta, hogy még mindég rajtam van a sárga csillag, odalépett hozzám, dühösen letépte és rátaposott. Ez volt számoamra az igazi felszabadulás felejthetetlen pillanata.
1943 májusában születtem, kisbaba voltam a vészkorszakban, amit tudok nagyon hézagos, mert Édesanyám (Galambos Józsefné) nem szívesen beszélt ezekről a szörnyű időkről.
A Népszínház utca 16-ban laktunk. A ház egy kétszer hatemeletes, illetve ötemeletes kétudvaros ház, falunyi emberrel. Sok, nem túl jómódú zsidó család lakta.
A németek bejövetele után, már március 21-én elhurcolták apukámat, és mint utóbb megtudtuk Mauthausenben ölték meg.
Június vége felé a házat csillagos házzá nyilvánították. A nem csillagos házakból költöztek ide a zsidók, rokonokhoz, barátokhoz, vagy ha nem volt, akkor idegenekhez. Főleg nők, nagyon idős férfiak és gyerekek jöttek, mert a férfiak már rég munkaszolgálaton voltak. A csillagos házakban maradhattak nem zsidó lakók is.
A zsidó lakókat rendszeresen összeterelték az udvaron és a munkaképes nőket elvitték munkára. Ilyenkor a házmegbízott, – Pólya nevezetű, aki ha tehette segítette az üldözött zsidókat – rendőrök, és nyilas pártszolgálatosok ellenőrizték, hogy kik maradtak fent a lakásokban.
A dátumokra sajnos nem emlékszem, de azt hiszem november legvégén, amikor a gettót már felállították, ismét összegyűjtötték az udvaron a házban maradt zsidókat azért, hogy elvigyék őket. Akkor senki nem tudta, hogy hová, csak a háború után tudtuk meg, hogy a gettóba vitték őket. Pólya házmegbízott jót akart, és kiemelt engem és anyukámat az összegyűltek közül és visszavitt bennünket a lakásunkba, úgy gondolta, hogy ezzel segít rajtunk. Sajnos nem így történt.
A közvetlen szomszédunk Tuczinger Vilmos fiatalember és szülei voltak. Tuczinger Vilmos hithű nyilas volt. Az estéit azzal töltötte, hogy a sötét lakásból figyelte, hogy a többi lakásban mit csinálnak a lakók. Ezt onnan tudtuk, hogy a cigarettája felparázslott a függöny mögött.
Mi a III. emeleten laktunk anyukámmal és egy keresztény nő lakott nálunk. Alattunk laktak Putovicsék. Mama, papa és Zsuzsi nevű kb. 15 éves lányuk. A mama keresztény volt, a papa zsidószármazású, de az I. világháborúban kitüntetést kapott és így mentesült a megkülönböztetéstől. Mi csak a háború után tudtuk meg, hogy több zsidó család Putovicsékra bízta értékeit. Feltehetően Tuczinger Vilmos ezt tudta, kifigyelte.
Azután hogy elvitték a zsidókat, egyik este Tuczinger Vilmos becsöngetett hozzánk és anyukámat kirángatta a lakásból, majd Putovicséktól a papát és Zsuzsi lányukat vitte el.
A mai Országos Zsidó Egyetem helyén a háború előtt rabbi-képző, zsidó tanítóképző és gyakorló iskola volt. A németek bevonulása után a Gestapó rendezkedett be az épületbe. Tuczinger Vilmos anyukámat, Putovics Zsuzsit és apukáját a mai Zsidó Egyetem mögötti Gutenberg térre vitte és mindhármukat tarkón lőtte. Anyukám csodával határos módon magához tért, egy szőrmegalléros kabát volt rajta ez mentette meg az életét. Mellette feküdt Zsuzsika, aki akkor még élt, nyöszörgött.
Anyukám nagyon kalandos úton, sok szerencsével menekült meg. Találkozott jó emberekkel, rossz emberekkel. Volt, aki be akarta vinni a nyilas házba, de volt, aki segítette. Egy ismeretlen ember elvitte egy elsősegélyhelyre, ahol kivették a golyót a tarkójából. Az elsősegélyhelyről, sajnos nem tudom, hogy, de Anyukám eljutott az Abonyi utcába, a zsidó gimnáziumba – ma Radnóti Miklós gimnázium - ahol Ocskay László százados vezette 101/359 számú ruhagyűjtő munkaszolgálatos század állomásozott. A parancsnok varrodaként is működő üzemet hozott létre és több mint 2000 üldözöttnek nyújtott menedéket. Az utolsó hetekben ide is betörtek a nyilasok, deportálni akarták az ott lévőket. Az ott lakók értesítették Ocskay századost, aki a németek segítségével megmentette az üldözött zsidókat. Ettől kezdve német őrsége is volt az intézménynek. Így érték meg, anyukámmal együtt a felszabadulást.
Én a Népszínház utca 16-ban maradtam, itt szabadultam fel és itt talált meg anyukám. A ház szabad lakásaiból emeletenként egy-egy lakásba összehordták a volt lakók holmiját és az üres lakásokból rendőrlaktanya lett. A felszabadulás előtti napokban mentek el.
Majd negyven évvel később véletlenül megismertem Sárai Andrást, aki elmesélte, hogy szüleivel szintén a Népszínház u. 16-ban, a padláson bújtatta őket az akkori viceházmester.
Bár én ekkor kisgyerek voltam, de családom tragédiája rányomta bélyegét egész életemre, s velem együtt sok-sok ember szenvedi ezt meg, amíg él.
Fabó Andrásné, sz.: Galambos Márta
„Én voltam a sábeszgój”
Varga László (1939) ma Los Angelesben élő Király utcai őslakos visszaemlékezése
1944. december 26–27 körül költöztünk (menekültünk) kibombázottként a Király utca 51-be. A mi (első emeleti) lakásunkban korábban egy a németek nyomában Nyugatra menekülő orvos és a családja lakott, dr. Dávid László. Az akkori háztulajdonost Jakabffynak, a házmesternét Hillernének hívták. A légóparancsnok volt a Müller Frédi, Müller Alfréd, aztán a háború után kiderült, hogy zsidó felesége volt, így bújtatta, ’56-ban aztán kimentek Izraelbe.
A ház úgynevezett „pápai védett ház” volt, vatikáni protektorátus alatt állt, és a formális gettótól mindössze egy ház választotta el. Az elválasztó két méter magas deszkapalánk az úttest közepén húzódott. A gettó őrzését, védelmét a M. Kir. rendőrség tartotta fenn. A házban a mai Rossmann drogéria helyén rendőrségi őrszoba és javítóműhelyek (cipész, szűcs, szabó, csizmadia stb.) voltak, ahol a gettóból bejáró zsidó munkások dolgoztak. Megtörtént, hogy a körúti nyilasházból, a Royal Szállóból odament pár nyilas, és elvittek a műhelyből három munkást, akiket aztán a rendőrök vittek vissza a gettóba.
Amikor mi a házba költöztünk, az oroszok valahol a Liget vonalánál voltak, a házat január 13–14. körül szabadították fel. A Dob utca felől jöttek, és a ház hátsó, Akácfa utca felőli nagy kapuján keresztül jöttek be, Akácfa utca 64. volt ráírva. Akkor még létezett ez a nagy kapu, később megszűnt. Ezen át jöttek a kocsik, teherszállító járművek az udvarba, és ezen a kapun át vitték el a munkaszolgálatra összegyűjtött zsidókat ’44 őszén.
Sok kis üzlet, műhely volt a ház földszintjén, később, a háború után ezeket egybenyitották és lett belőlük textilüzem, a Béke Ktsz. Volt itt csemegebolt, az Ádám csemege; fodrászat is volt (Marsinak hívták a tulajdonost), meg a Kerekes-féle „finomkonfekció”, és Vogelék fűszerüzlete. Volt egy tollas is egy utcára nyíló pincehelyiségben, ide ’45-ben becsapódott egy kis orosz bomba.
Mikor a gettót felállították, rengetegen próbáltak itt maradni, a lépcsőházban, a kapualjban, a lépcsőfordulókban ültek a menekültek, de aztán akinek nem volt papírja, azt bevitték a gettóba. Varga doktorék keresztények voltak (ugyanúgy hívták őket, mint minket), az ő lányukat internálták a háború után fél évre, mert amikor jöttek be a házba a nyilasok és összeszedték a papír nélkülieket és felállították az udvaron, akkor a tizenhét éves lány kiment a folyosóra, és kiabált nekik, hogy még ott is vannak, meg ott is elbújt egy.
Sok zsidó szomszédunkra emlékszem. A félemeleten laktak Guttmanék, az első emeleten Krammerék. A elsőn a sarokban Löfflerék, két gyerekük soha nem jött vissza, és Löffler úr elvesztette az eszét, állandóan egy nevet ismételgetett egyre hangosabban, állítólag a táborparancsnok nevét, aki miatt a gyerekei elpusztultak: „Rupi Teng, Rupi Teng!” Jött fölfelé a lépcsőházban és ezt gajdolta egyre erősebben, mi meg, gyerekek, utánoztuk.
A másodikon lakott egy revütáncosnő, Forbáth Magda.
Az elsőn laktak még Fürsték, Fürst László doktor, neves tüdőgyógyász és a felesége, Magda, aki asszisztensnő volt. Ez a Magda, amikor az Akácfa utcában szedték össze az embereket és vitték be a gettóba, kinézett az ablakon, nézte, mi folyik, és az utcáról egy nyilas suhanc rákiabált, „na, elég a bámészkodásból, zsidó cafka”, és vállon lőtte. Fürsték a Rókus kórházban dolgoztak, még hosszú évekig jóban voltunk velük, anyámnak jó barátnője volt a Fürst Magda.
Az első emeleten a sarokban lakott Lénárd doktor, híres szemészprofesszor volt, annak a háború után csak egy szobája maradt, a lakásába beköltöztek Magazinerék, jól menő műkereskedő volt Magaziner úr. Még a Balogh páter is járt hozzá vásárolni (nagyanyám mondta mindig, ha meglátta Balogh pátert, „itt jön a nagy kövér szaroshordó”). Egyszer aztán jött egy fiatalember angol katonaruhában, váll-lapok nélkül, Magazineréket kereste: a fiuk volt, Mauthausenből jött haza, az angolok szabadították fel.
Weisz fogorvos is itt lakott az első emeleten a lányával, ő is fogorvos volt, aztán ’45 végén vagy ’46-ban öngyilkos lett.
Blau Aladár a harmadikon lakott, a háború után, 1950 körül feleségül vett egy asszonyt, akinek egy fia volt, Hirschler Tomi, ő még ma is itt lakik; az apját, aki cukorbeteg volt, a háborúban vesztette el. Tomit az édesanyja egy vöröskeresztes árvaházba menekítette, de az árvaházat betelepítették a gettóba, Tomi is vagy ötszáz gyerekkel együtt a Klauzál téri csarnokba került, szalmazsákokon aludtak iszonyú hidegben a földön.
Emlékszem a kapualjban kétoldalt a nagy üvegezett vitrinekben a Kis Pál fényképész kirakataira, reklámfotókkal voltak tele, aztán az ostrom után kiszedték az üvegeket, és az ablakokat meg az utcai fronton levő kirakatokat üvegezték velük. De azt sose tudtam, hogy a Kis Pál is zsidó volt, én őt nem ismertem, csak a testvérét, a Sándort.
Hartmann Miklós, a zsidó árvaház kántora is itt lakott, a feleségét Polák Eszternek hívták. Három fiuk volt, Robi, Gabi és a háború után született Jóska. Tőlük aztán mindig kaptam amerikai csokoládét, mert az apjuk az árvaházban dolgozott. Nekik kellett sokszor segítenem, hazahozni az ünnepi parókát a fodrásztól, ezért kaptam két forintot (a vallásos zsidó asszonyoknak volt külön hétköznapi meg ünnepi parókájuk). Meg aztán sábeszgój is voltam: csütörtökönként egy gyerekkocsival, aminek leszedtük a tetejét és deszkát tettünk bele, összeszedtem a folyosóra kitett fazekakat a sólettel. Le voltak takarva, újságpapírral lekötve, rajtuk a név, és el kellett tolnom a pékhez a Dob utcába, a Dob utca 50-ben volt a pékség, ott lakott az osztálytársam is, a Klein Gyuri, akiből később Korda György lett. Péntek délben aztán iskola után (a Kertész utcai elemibe jártunk) elhoztam a péktől és szétosztottam a fazekakat. Davenolni is megtanultam, boruch ata Adonaj… itt aztán már mondták, hogy na most már mehetsz, fiacskám, itt a két forintod. A gyertyát is én fújtam el péntek este, meg a gázt is el kellett zárni. Ez így ment kb. 1950-ig, ’51-ig, aztán lassan megszűnt. Nem lehetett már beszélni ezekről a dolgokról.
A Wesselényi utca 13-as szám alatt ma álló ház 1908-ban épült. Ezt megelőzően a telek ugyan nagyobb volt, de a Wesselényi utca zsákutca volt, hiszen csak a Millenniumi városfejlesztésnek köszönhetően vezették ki a körútig. Az új épület a 7 méteresről 14 méter szélesre bővített Wesselényi utca és a Kazinczy utca sarkán épült fel, eredetileg 5-6 szobás, polgári lakásokkal. Lakói gazdag kereskedők, ügyvédek, orvosok lettek.
A bérház tulajdonjoga három generáció alatt tipikus példája a tizenkilencedik–huszadik században felemelkedő zsidó családok történetének: az első nemzedék megteremti a vagyonosodás feltételeit, melyet a második generáció – immáron kedvezőbb jogi és gazdasági környezetben – tovább gyarapít, és egyúttal már a vagyonos családhoz méltó életmódot is kialakít: ebben a nemzedékben jellemző a megszerzett vagyon jótékony célú befektetése, legyen szó akár kulturális mecenatúráról vagy jótékonysági alapítványok és intézetek létrehozásáról, finanszírozásáról. Ebben a generációban már zömmel értelmiségieket találunk. A harmadik–negyedik generáció képviselői a vagyon segítségével és a tradicionális, a család történetében is szerepet játszó értékeket szem előtt tartva gyakran a tudományos vagy művészeti pályát választották, mellyel meghozták a családnak a világhírt is. A három generáció eltérő lehetőségekkel ugyan, de azonos értékek követésével érte el sikereit: közös volt bennük a tanulni vágyás, az újítókészség és a magas munkamorállal együtt járó kitartó szorgalom.
A Wesselényi utca 13-as hatalmas sarokház első tulajdonosa Déry Adolf kereskedő volt, tőle fia, Déry Károly ügyvéd örökölte. Az író Déry Tibor itt töltötte gyerekkorát. 1919-ben Déry Tibor lelkes fiatal kommunistaként az írói direktóriumban tevékenykedett, miközben elvtársai államosították édesapja bérházát. Az akkor 76 éves idős ügyvéd öngyilkos lett.
1913-tól az épületben működött az Ortodox Zsidó Népasztal Egyesület, melynek elsődleges célja a szegény ortodox zsidók étkeztetése volt.
1936-ban Eszter könyvét, 1941-ben Haggadát is megjelentettek, az Egyesületet támogatóknak szánt ajándékként. A Népasztal még a gettó időszakában is működött, több, mint húszezer adag ételt főztek naponta.
"A Pozsonyi úton lévő svéd védett házat a nyilasok egy decemberi hajnalon körülvették és ordítva kiparancsoltak minket az utcára. Mint a birkákat, úgy hajtottak, és amikor menetünk a Vígszínház felé vette útját, fellélegeztünk, hogy nem a Duna-partra visznek minket. Amikor a nagy gettó kapuját átléptük, mindenki mehetett, amerre látott. A Wesselényi utca 13.-ban a pincébe mentünk, ahol több százan bezsúfolva várták, mikor lesz vége már. 1945. január 18-án, amikor egy orosz katona lejött a pince lépcsőjén, tudtam, hogy túléltem...", írta le emlékeit egy túlélő, hozzáfűzve: "A sárga csillagot sem mindenki tépte le azonnal. A pincéből az utcára kijőve Klein Zoltán és felesége, Malvin is féltek, hogy a nácik és a nyilasok még visszatérhetnek..."
Forrás: http://myjewishquarter.blogspot.hu/2010/11/wesseleny-utca-13.html
Megtaláltam a házat az 1938-as budapesti regiszterben Sipos Imréné tulajdona alatt. Ő apám legidősebb testvérének volt felesége, Klári néni, aki a házasságba a "vagyont" vitte. Apám egyetlen testvére, aki egyetemet végzett, repülő-mérnökként dolgozott, de az első világháború utáni hadiipar-leszerelés következtében elveszítette munkáját. Kis gyerekruha üzletet nyitottak a Kamermayer Károly utcában, melyet a Városházával együtt bombatalálat ért és elpusztult.
A ház a hegyoldalba épült. A kapun belépve kis betonozott udvarra léptünk, ahol dézsákban növények voltak és nyáron mindig uzsonna várt. Az utcai fronton két szoba volt, amiből csak a nappalira emlékszem. Fő helyen egy hatalmas kandalló állt, melynek hézagaiban alma sült. Imre nagybátyám súlyos asztmában szenvedett és egy pléddel letakarva a kályha mellett ült. Emlékeimben leginkább fulladó köhögésére emlékszem. Klári néni két nagynénje lakott velük egy szuterén helyiségben, melynek ablaka az üvegezett folyosóra nyílt és a hegyoldalba mélyítették. Elvira és Karola volt a nénik neve. Vera lányuk az ostrom idején nagy kamasz lehetett. Később úgy emlékezett rá, mamája megpakolt egy hátizsákot és elküldte avval, vigyázzon magára. Arra nem emlékezett, hol járt, mi történt vele. Nagybátyám és a nénik már a háború után nem éltek, de nem tudom, mikor halhattak meg.
Grózinger Zoli anyám unokatestvére volt, Méhteleken élt a családjával - ők paraszt-zsidók voltak. Zoli munkaszolgálat után jelentkezett nagyapámnál az Erzsébet körúton (ahogy családunk legtöbb hazatért tagja), hogy tájékozódjon a többiek felől. Pestre költözött és üzletelni kezdett. Anyám segített a párválasztásban, így feleségül vette unokanővéremet, Verát. '49 tavaszán mindhárman eltűntek, majd jött a hír, hogy Bécsben élnek, később pedig Ausztráliába utaztak, Sidneyben telepedtek le, ahol penziót nyitottak. Zoli felvette a Gervai nevet, amit három gyerekük megörökölt.
Valamikor a hatvanas években bekéredzkedtek a házba, talán avval a céllal, hogy visszavásárolják, de később erről letettek.
2014. május 27., kedd
A Fehérhajó u.5 szám alatti ház nagyapámé volt, akit Jónás Dávidnak hívtak. Ismert építész volt Budapesten, mintegy száz házat tervezett, köztük az Anker-palotát, a Tonet-házat. A vészkorszakot itt élték át, hozzájuk költözött egyik lányuk, a nagynéném, akit egy gyalogmenetből hoztak vissza még Hegyeshalom előtt. Sem szüleim sem én sem a húgom nem költöztünk oda. Anyánkat a szürke nővérek Bokor-utcai rendházából vitték el és a Duna parton boldog Salkaházi Sárával együtt végezték ki, apám a Wallenberg-házakban bujkált, ahol orvosi tevékenységet folytatott, én előbb a szaléziánusok óbudai rendházában, majd a Ráday-utcai Szent Imre Kollégiumban bujkáltam. Budapest felszabadulása után a család életben maradt tagjai azután a Fehérhajó utca 5-ben találkoztak
2014. május 26., hétfő
Ebben a házban laktam, 10 éves koromtól kezdve 20 éven át (férjhezmenetelemig, 1934-55). Nem tudom, hogy mikor épült a ház, de beköltözésünkkor elég modernnek számított és úgy tudom, most is használható állapotban van.
Beköltözésünk oka az volt, hogy nagyanyám meghalt és a (Lipót körút) Szent István körút 15 szám alatti lakás már túl nagynak bizonyult. 1934-ben a házak túlnyomó része magántulajdonban volt és a kapualjakban cédulákon hirdették, milyen lakás, milyen feltételek mellett kiadó.
A Kresz Géza utcai ház, ikerház és a kettő között elég tágas angol udvar van. Lakásunk 3 szobás volt, ebből kettőnek az ablaka az angol udvarra nyílt, a harmadik szoba (kis, különálló udvari szoba), mely alkalmas volt nyugalmasabb elkülönítésre egy egy családtagnak vagy akár albérleti kiadásra.
Nagyon jó volt, hogy a házba nem a „csillagos ház” megjelenésekor kerültünk, hanem jóval előbb. A ház lakosainak egy részét jól ismertük, általában nagyon rendes emberek voltak, egy része polgári jellegű, értelmiségi család volt.
A „csillagos ház” megjelölés idején jobb volt, saját lakásban maradni, mint idegen helyre átköltözni, mint ahogy nálunk is történt. A mi lakásunkba is ismeretlen családot beköltöztettek.
A házban lakók ismertsége a nagy bajok idején nagy segítséget jelentett. Többen voltak ilyen segítőkészek, de ma is a legkedvesebbek közé tartozik akiről külön szeretnék szólni.
T. Annáról van szó, becenevén Duli (a név Lengyel Andulából származik). Duli a házmesterné lánya volt, elsőéves gimnazista a Mária Terézia Gimnáziumban. Szép, nagyon okos kislány volt (ma is az). Odaköltözésünk első pillanatától kezdve elválaszthatatlanok voltunk, együtt úsztunk, korcsolyáztunk rendszeresen és minden korunknak megfelelő szórakozásban együtt vettünk részt.
Ezekben az években antiszemitizmus, zsidó törvények és egyéb problémák már jelentkeztek. Apám úgy döntött, hogy polgári iskolába fogok járni, majd kereskedelmi iskolába. Bár tudta, hogy vágyaim és terveim lennének egyéb továbbtanulásra, úgy gondolta, hogy az adott helyzet miatt, ha meg is kell szakítanom a továbbtanulást a kereskedelmiben- bármennyit is végzek el belőle- az a gyakorlatban hasznosítható lesz. Kitűnő eredménnyel végeztem el az Alkotmány utcai kerakoot (Kereskedelmi Akadémia, 1942-ben érettségiztem)
A Kresz Géza utca 24-ben lakott és a Kerakba járt valaki, aki akkor nem tartozott ugyan a legjobb gyerekek közé, de később nagyon híressé vált. Ezt a fiút akkor Hoffmann Ferikének hívták és őbelőle lett Izraelben világhíres író, akit Eliyahu Kishonként ismerhettünk meg.
Még egy hírességet lehetett gyakran látni a házban - Heltai Jenőt - akinek lánya és veje laktak a ott.
Érettségi után egy Váci utcai szalonban kitanultam a női ruha szabóságot (mellette Emőd Tamásnénál szabászatot is), szakvizsga után pedig női szabó segédként egy Petőfi Sándor utcai szalonban dolgoztam egészen 1944. május 16-ig, amikor a Gestapo elvitte apámat, irigy kolleganője „kommunista gyanús” feljelentésére. Svábhegy, Gyorskocsi utcai börtön, Kistarcsa, majd Józsefvárosi pályaudvar, bevagonírozásra készen. Innen apám hazaszökött a Kresz Géza utcába, mert hónapok alatt fogalma sem volt, hogy anyámmal és velem mi van, hol tartózkodunk?
Apám elvitelének idejétől újra jelentkezéséig jó néhány hónap telt el, amely idő alatt rengeteg esemény történt, aminek csak a lényegét írnám le.- Engem november 7-én a ház több, viszonylag fiatalabb tagjával együtt csendőrök, nyilasok csoportja elvitt a téglagyárba, onnan nyugat felé vezető gyalogútra. Az esős novemberi hidegben átázott focipályán és Ácson dunai uszályban való alvást és gyaloglást úgy éreztem, hogy nem sokáig bírom, velem született csípőelváltozásom miatt sem. (az útra Duli bakancsában és anyám bőrkabátjában mentem.)- Győrzámolyban kiléptem a sorból, beszaladtam egy házba, szerencsémre nagyon rendes emeberek közé, akik visszavittek Győrbe a vasútállomásra. Innen kezdődött hosszú, bonyolult, illegális életem a felszabadulásig, amit ebben az írásban nem részleteznék, csak ami a „csillagos házzal” kapcsolatos. Ezen idő alatt a házból az idősebbeket is eltávolították, így anyám a Pozsonyi úton egy „védett” házba került, majd a gettóba a Wesselényi utcába és ott volt a felszabadulás napjáig.
Ahogy írtam, apu vissza akart menni a Józsefvárosi Pályaudvarra, de szerencsére Duliék segítségével megtalált engem. Nem engedtem vissza, de ekkor még első pillanatban fogalmam sem volt, hogy tudjuk helyzetét megoldani. Szerencsére a Kresz Géza utcai házban voltak bujkáló ismerősök, köztük egy ismert szocdem férfi és az ő segítségével sikerült aput Zuglóban, egy házban Kiská utánzat volt, elhelyezni, ahol sokféle bujkáló (katonaszökevény, szocdem, zsidó stb.) bezárva volt.
Szerencsém volt, mertem cselekedni és tisztességes segítő emberekkel találkoztam és így a felszabadulás napján (1945. január 16) mindhárman együtt voltunk viszonylag épségben levő lakásunkban.
Köszönet és hála mindezeknek az embereknek. Dulival , bár különböző helyekre kerültünk, mai napig rendszeresen tartjuk a kapcsolatot és mai napig én vagyok a „legkedvesebb Barátnője”. A Kresz Géza 24-nek nem volt tisztességes óvóhelye, hanem volt egy utcára nyíló helyiség, amelyik részben az utcaszint alatt, felében felett utcára nyíló ablakokkal helyezkedett el, előzetesen papírüzem volt benne. Valahányszor mostanában hallani, hogy építkezéseknél II. világháborús bombákat találnak eszembe jut, hogy nem csodálkozom rajta, mert ebben az időben fél kettő és két óra között naponta jöttek az (angol) repülőgépek, rettenetes bombázások; például a Váci út Radnóti utca sarkán álló házat (műszaki gyár) földig lebombázta; ezt a mi óvóhelyünkön csak egy nagy hullámzásnak éreztük.
(Ma már tréfásnak hat, akkor halálos komoly volt, hogy a papírüzem ragasztás céljára használt rizslisztből, meg valami kétes tojáskonzervből anyukáék lángosszerűséget sütöttek és ebből mindenki, minél többet szeretett volna kapni)
Soksok mindenről lehetne írni, de az már nemcsak a Kresz Géza utcához kötödik. Előtte és utána sok minden érdekes történt. 31 éves koromig laktam ebben a házban és orvosként költöztem el.
Megszülettem 1932. január 14-én a Budapest VIII. ker. Rigó utca 3-ba. Ötéves koromban, 1937-ben költöztünk a VII. ker. Síp utca 23-ba, a Magyar Királyi Dohányjövedék épületébe, szolgálati lakásba, édesapám akkori munkaviszonya révén. Két lakás volt egymás mellett az I. emeleten, az egyikben mi laktunk négyen nővéremmel és szüleimmel, a mellette lévőben özvegy nagymamám és nőtlen fia, Mathia Károly, tanár nagybátyám. Innen jártam iskolába a Mikszáth Kálmán térre, a Sacré Coeur Sophianumba.
1942-től aztán 1944. november elejéig a soproni Orsolya-zárdában voltam internátusban. Itt értem meg a német megszállást (március 19.) és a nyilas hatalomátvételt is (október 15.) Azt kérdeztük, mi lesz most ezután? Idejön a háború, mondták. Vége lett a tanításnak, bezárták az iskolát, mindenki hazamehetett.
Itthon ért az a trauma, hogy kilakoltattak az otthonunkból, mert az a gettó területére esett. (Mi a Síp utcában együtt éltünk az ott lakó pajeszos, ortodox hívő zsidókkal, elfogadtuk őket, sem a családunkban, sem az iskoláimban nem volt ez beszédtéma.) Hivatalos kilakoltatással kerültünk a Károly király út (ma Károly körút) 24-be, a zsidó háztulajdonos elhagyott lakásába. Az ott maradt berendezést egy szobában összezsúfolták, és minket a nagymamámék holmijával együtt beköltöztettek.
Itt, ennek a háznak a pincéjében éltük át a csupa idegen „betelepítettel” együtt az ostromot. Két hétig éltünk december végétől az óvóhelyen, a pincében. Egymás melletti ágyakban feküdtek ismeretlen emberek. Nekem már csak egy nyugágynyi hely jutott, dunyhával bélelték ki. Víz, villany nem volt. Vízért a Madách házaknál lévő csaphoz jártunk ki. Az óvóhelyen mécses világított. Hogy elfoglaljam magam, a mamám megtanított kötni. Ócska pamutból pulóvert kötöttem. Mécsvilágnál. 1945 januárjában a születésnapomon az ünnepi ebéd lószívpörkölt volt. Az utcán lelőtt lóból hozta haza a mamám a vértől csöpögő szívet.
A pesti ostrom 1945. január 19-én ért véget (a gettót január 18-án nyitották meg). A pincében vérhasjárvány tört ki (tisztálkodási lehetőség csekély volt).
Felkészültek a lakásokba a lakók. A pincében az egyik férfi megszólalt: „Megjöttek az elvtársak!” („Ez kommunista” – suttogták az emberek.) Aztán jöttek a „tovarisok” (elvtársak) a pincébe, és az ott talált férfiakat elvitték „malenkij robotra”. (Édesapám nem került közéjük, csodával határos módon megmenekült, mert éppen akkor felment a lakásba borotválkozni.)
A gettóból felszabadult Kriegler úr, a lakás (ház) tulajdonosa visszakérte a lakását. Semmi szállítójármű nem állt rendelkezésre, ezért apránként hurcolkodtunk vissza a Síp utcai lakásba. Több hétbe került, mire visszajutottunk az otthonunkba. A Síp utca 23. számú ház és a lakásunk is bezárt volt a gettósítás idején. Az ablakok a légnyomások miatt ki voltak törve, fatáblákat csuktunk be a szimpla ablak mellé, hideg volt így is. (A sebesre fagyott lábamat hónapokig kezelték.)
Nagyméretű gyerekkocsiban nekem kellett visszatolni a tűzifát a lakásba. Megszólítottak az utcán, van-e még ebből, ahonnan hozom (azt hitték, loptam). A fát átvittem a teljesen üres háztömbben lévő lakásunkba, ahol a fürdőszobában raktam fel. Nagy kiabálással bejöttek a házba az orosz katonák, berúgták az ajtót, s miután sötét volt a becsukott fatáblák miatt, nem találtak rám, elmentek. Nagyon féltem, „csapot-papot” otthagyva szaladtam vissza a Károly körúti lakásba.
13 éves kislány koromban szembesültem a háború borzalmaival. A havas utcákon halottak feküdtek, polgári áldozatok, elesett katonák, döglött lovak. A halottakat a köztereken hantolták el ideiglenesen. Legmegdöbbentőbb az volt, amikor láttam, hogy társzekereken (nyitott platós lovas kocsival) hozzák el a Klauzál téren összegyűjtött, megmerevedett – és megfagyott –, gettóban elhunyt zsidókat. Meztelenek és kopaszok voltak. Békeidőben ez a látvány hasonló lett volna a kirakati próbababákhoz. Az elhunytak tetemeit a Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el.
Engem akkor ezek az átélések szinte felnőtté tettek. Addigi életemet kettéválasztotta „ostrom előtt–ostrom után”-ra.
Kakukktojás vagyok a „csillagos házak” ügyében, mert nem voltam közvetlenül érintve. A zsidónegyedben éltem katolikusként. A háború borzalmai mindenkit sújtottak. Sohasem szabad ennek megismétlődnie.